A katakretikus jelentésbővülésről —
adalékok a jelentésváltozás tropológiájához

A jelentésváltozás alakzati formái között minden bizonnyal a metaforikus a leggyakoribb. Ezekben az esetekben az újító nyelvhasználó a meglévő, már ismert tárgyakkal, jelenségekkel vagy fogalmakkal való hasonlóságot aknázza ki, s a mindenki számára ismert jelentést — a hasonlóság alapján — az ismeretlenre vetítve bővíti. Efféle metaforizáció terméke a számítógépes és internetes kultúra számos terminusa, így például az egér és a kukac, amelyek a számítógép melletti eszköz és a kamrában szaladgáló rágcsáló, illetve az emailcímekben használt @ jel és az almában lakó kis féreg hasonlósága okán kapták metaforikus nevüket. Hasonlóképp metaforikus jelentésbővüléssel jött létre a login kifejezés, amely a hajónapló és a számítógép belső „naplója” közti hasonlóság okán lett kiterjesztve egy új, azelőtt ismeretlen műveletre, a számítógépes rendszerbe — a számítógép „hajónaplójába” — való belépésre. És metaforikusak a szörfözés és navigálás kifejezések is, amelyek a világhálót valamiféle végtelen óceánként konceptualizálják.

Ám az új jelenségek és fogalmak megnevezésének van egy másik módja is, a katakretikus, amelyről mintha megfeledkezett volna a nyelvtudomány.

A metaforával közeli rokonságot mutató katakrézis (katakhrészisz, abusio) a klasszikus retorikában egyaránt jelent képzavart és helytelen szóhasználatot. Míg a metafora konstitutív műveletei a (hasonlóságon alapuló) helyettesítés és a kettőzés (a konkrét/szó szerinti megkettőzése a figuratívba), a katakrézis retorikai művelete a kibővítés, illetve kiterjesztés, amelynek során egy meglévő kifejezés jelentéstartományában egy új jelentés kap helyet, amelynek mindaddig nem volt nyelvi helye. Erre utal Beda Venerabilis, aki szerint a katakrézis esetében „a szót vagy kifejezést olyan dolognak a megnevezésére használjuk, amire nincs megfelelő szó” (Szathmári 2008: 13). Az alakzat e jegyét emeli ki a 19. századi francia retorikus, Pierre Fontanier is, aki a katakrézis lényegét abban látja, hogy itt egy kifejezés két ideához is hozzá van rendelve: egy „előbbi eszméhez” és egy „új eszméhez”, amely utóbbinak korábban nem volt saját kifejezése (1977: 213). A katakrézis tehát olyan alakzat, amely egy meglévő szó jelentését egy új, korábban nem létező fogalommal bővíti.

Modern, strukturalista megközelítésben a katakrézis mindenekfölött a nyelvi jel rendszerszerűsége mentén szerveződő trópus. Saussure megfogalmazását kölcsönvéve elmondhatjuk, hogy akár a nyelvi jelet, a katakrézist is „éppen az hozza létre, ami megkülönbözteti” (1967: 154). A katakrézisben is „csak különbségek vannak”, akár — Saussure szerint — a nyelvben (153). Miként a szavaknak sem az „a feladata, hogy eleve adott fogalmakat tükrözzenek” (149) vagy „ábrázoljanak” (146), a katakrézis sem adott jelölt vagy létező fogalom kifejezését adja. S miként a saussure-i nyelvfelfogásban a nyelvi rendszer „hangbeli különbségek sora” (153), úgy a fogalmi rendszer fogalmi különbségek sorából épül fel. Ekként lesz a katakrézis a nyelvi retoricitás látványos alakzata — azé a retoricitásé, amelyet Charles Sanders Peirce nyomán a dekonstrukció oly élesen különválaszt a grammatikusságtól. Ehhez a peirce-i nyelvfelfogáshoz nyúl Paul de Man nevezetes „Szemiológia és retorika” című esszéjében, ahol rámutat: „[a] jel értelmezése […] nem a jelentés, hanem egy másik jel, egy olvasat és nem dekódolás, és ez az olvasat újra csak egy másik jelben kell értelmeződjék és így tovább a végtelenségig” (de Man 1991: 119). Ebben a felfogásban tehát „a jel nem az a dolog, hanem a dologból — az itt reprezentációnak nevezett folyamat által — származtatott jelentés” (119).

A katakrézis fenti két jellemzőjére — a nyelv rendszerszerűségének és a nyelvi retoricitásnak a kiaknázására — épít a posztmodern, ill. posztstrukturalista retorika, amikor a katakrézist teszi meg retorikai vizsgálódásai egyik középponti trópusává. A már idézett de Man szerint a katakrézis egyike azon „kevert módozatoknak”, amelyeknek „hatalmukban áll a legfantasztikusabb létezők létrehozása a nyelvben rejlő helyzeti potenciál erejénél fogva”; ezek a „valóság szövetét a legszeszélyesebb módokon képesek szétbontani és újraszőni” (de Man 2000: 17). A katakrézis, állítja Jacques Derrida, „bizonyos jelnek olyan értelmű kikényszerítésére [vonatkozik], amely értelemnek a nyelvben ezidáig még nem volt saját jele” (1994: 36). Michel Foucault a szinekdoché és a metonímia mellett „a retorika három nagy alakzata” közé sorolja a katakrézist (2000: 137), és rámutat, hogy esetében jelentések helyváltozásáról és kimozdításáról van szó, ami — minthogy a szerző azelőtt soha ki nem mondott dolgokkal tölti ki az üresen maradt nyelvi helyeket — változást hoz a dolgok fennálló rendjében (Foucault 1986: 16).

Valójában nem is másról van itt szó, mint az „el-különböződésről” (différance), amelyet Derrida a „fogalmiság, a fogalomalkotás” játékának nevez (1991: 49). Az el-különböződést — mint írja — nem lehet „a »jel« fogalmán belül megérteni, amely mindig a prezencia reprezentációját (meg-jelenítését)” jelenti (48). Hasonlóképpen a katakrézist sem lehet a „prezencia reprezentációjaként” leírni: nem lévén a nyelven túlra mutató, sem analógiára és kettőzésre épülő alakzat, a katakrézis nem tekinthető a jelenlét megjelenítésének, vagyis annak újra felmutatásának, ami jelen van. A katakrézis a jelek láncolatában működő saussure-i különbségek között mozog — mindig elhalasztódva, eltolódva, mindig „eredet” nélkül, mindig játékosan.

A katakrézis tehát nem analógiára (hasonlóságra, megfeleltetésre) és helyettesítésre épül, hanem a jelentésbővülés nyelven belüli folyamataira. A metaforával ellentétben a katakrézis nem jelölt–jelölő, hanem kizárólag jelölő–jelölő viszonylatokban (azaz a kiterjesztés, elcsúsztatás, hely­vál­toz­ta­tás–ki­moz­dí­tás viszonylataiban) működik. Egy létező kifejezés egy mindaddig nem létező jelentéssel gyarapodik, mégpedig úgy, hogy az alakzat mindvégig a jelölő szintjén marad.

Az egyre táguló fogalmi rendszerben a katakrézis lesz az új fogalmak és jelenségek megalkotásának az eszköze; mindazoké, amelyekre azelőtt nem volt kifejezés, elnevezés, név, szó a nyelvben. Tehát valójában nemcsak a kifejezés nem létezik még, hanem a fogalom sem; még maga a konceptualizáció sem történt meg. E folyamat hordozója lesz a katakrézis, amelyet Derrida ekképp „bizonyos jelnek a jelölőjétől megfosztott gondolatba, illetőleg értelembe való jelentéstágító betöréseként” határoz meg (1994: 36).

Lássunk most néhány példát a katakretikus jelentésbővülésre. Ahhoz, hogy tudjuk, hol keressük a katakretikus jelentésbővülés példáit, figyelembe kell vennünk az alakzat fent leírt jellemzőit. Először is azt, hogy a katakrézis egy meglévő szó jelentését oly módon bővíti egy új fogalommal, hogy közben nem hagyja el a jelölők világát. Másodszor azokat a jellemzőket érdemes figyelembe venni, amelyet Foucault és Derrida fogalmazott meg a korábban idézett megállapításokban. Vagyis hogy a nyelvi invenció egyik legfőbb eszközének számító katakrézissel a beszélő az „azelőtt soha ki nem mondott dolgokat” nem új szavak megalkotásával mondja ki (vagyis az új jelöltnek egy új jelölővel történő megfeleltetésével), hanem a jelentések „helyváltozásával” és „kimozdításával” (Foucault 1986: 16); továbbá hogy nem lévén a nyelven túlra mutató alakzat, a katakrézis nem a jelenlét megjelenítésére törekszik: nem kívánja azt felmutatni, ami jelen van (Derrida 1991: 49).

Más szóval az alakzat úgy reflektál a dolgok fennálló rendjében létrejött változásra, hogy eközben el is kerüli a dolgok új megnevezését, amennyiben egy meglévő kifejezésben ad nyelvi helyet az új fogalomnak. A katakrézis legnagyszerűbb példáit mindenekelőtt az irodalomban találjuk, amely a nyelvi-fogalmi újítás elsődleges terepe.^☞Több helyütt részletesen írtam azokról a folyamatokról, amelyek mentén a katakrézis az irodalmi szöveget szervezi, pl. Bollobás 2010, 2012. De az emberek nemcsak művészi ambíciójukat élik ki a katakrézisalkotással: gyakran vannak tár­sa­sági-ud­va­ri­as­sági és politikai-ideológiai okai annak, ha a beszélők ezt a trópust alkalmazzák. Jelen tanulmányomban a politika és a politikai irodalom területéről merítem az elemzéseimet alátámasztó példákat.

A katakretikus jelentésbővítés gazdag példatárát szolgáltatják a diktatúrák: totalitárius rendszerekben a hatalom gyakorlói (ágensei vagy szubjektumai) és az elnyomó hatalom áldozatai (páciensei vagy objektumai) egyaránt élnek a katakrézis nyújtotta szándékos félrevezetés vagy kényszerű elhallgatás eszközével.

Kertész Imre több esszéjében is ír arról, amit a 20. század egyik legsúlyosabb eseményének tekint: hogy az ember „az ideológiák ragályával megfertőzte és szerfelett veszélyessé tette a nyelvet” (2001: 96). Úgy vélem, hogy amikor Wittgensteint idézve Kertész is bizonyos szavak időről időre történő kivonását sürgeti — „beadni [a patyolatba], hogy kitisztítsák” —, a katakretikus jelentésbővítés visszafordítására gondol, a totális diktatúrák által a szavakhoz rendelt új tartalmak megvonására. Kertész többek között a haza szót említi, amelytől — mint írja — azóta ódzkodik, hogy levente-foglalkozásokon, a deportálások árnyékában, sárga karszalaggal a karjukon „hazafias dalokat kellett énekel[niük]” (97). Vagyis amióta a haza jelentéstartományának része lett egy azzal inkompatibilis szemantikai elem, a zsidók deportálásának történelmi ténye. Másutt a náci kulturális forradalom kifejezést említi, amelynek mindkét elemét sajátos tartalommal töltötte meg a náci ideológia; vagyis míg a kifejezés első tagja „a kultúra perverz gyűlöletével volt átitatva”, addig második tagjának jelentése „a náci emberkísérlet pokolbeli laboratóriumának” elemével bővül (19). Vagyis a kulturális forradalom kifejezés mindkét tagja katakrézis.

A száműzött nyelv című esszéköteten végighúzódik a diktatúrákban tapasztalható nyelvromlás felett érzett felháborodás: „az értékdiktatúra […] mindenekelőtt nyelv” — hangzik frappáns megállapítása. A Kertész által említett példák között szerepel a Holocaust kifejezés is, amelyről elmondható, hogy szintén katakretikus jelentésbővüléssel fogadta magába a vészkorszak, illetve a megsemmisítő táborokban folyó népirtás szemantikai elemeit, kitágítva annak eredeti („égő áldozat”) jelentését.^☞Megjegyzendő, hogy míg a Holocaust katakrézis, addig az Auschwitz a szinekdoché alakzata mentén bővülve vonatkoztatható a megsemmisítő táborok összességére, illetve metaforikus jelentésváltozás révén vonatkozhat a táborokban folyó általános népirtásra. Kertész a Holocaust példáján keresztül követi végig azt a folyamatot, amelynek során a diktatúrákban a dolgok nevén nevezése helyett a dolgok elfedése történik, amikor a „brutálisabban hangzó” kifejezéseket a szörnyűségek „stilizálása” váltja fel. Éppen ez történik a Holocaust kifejezéssel is, amely a maga „finomkodóan absztraháló” és stilizáló módján a megsemmisítő tábor és Endlösung kifejezések brutalitását hivatott tompítani (2001: 241–242). Kertész pontosan azt tartja elfogadhatatlannak, amikor a fennkölt és elvont „égő áldozat” jelentéselem nem felidézi, hanem inkább elfedi a valóságot, a „felfoghatatlan szenvedést és gyászt” (241), hogy „a napi tömeggyilkosság, az elgázosítás, az agyonlövések rutinjának, az Endlösungnak, az ember-megsemmisítésnek a szinte szakrális fedőneve” lett (282). Mindez pedig — sugallja Kertész — egybecseng a Holocaust terhétől való szabadulás igyekezetével (242).

A diktatúrák nagy hazugsága nyelvi jellegű — állítja Kertész (2001: 278). Hozzátehetjük: az, amit „totális nyelvnek” nevez — vagyis a totális diktatúrák által létrehozott nyelvhazugság — nyelvészeti értelmezésben nem más, mint katakretikus jelentésbővüléssel kreált és egyúttal elfedett fájdalmas igazságok sora. Jó példa erre a Kertész által említett eset, amikor „a totalitárius állam [alkotmányában …] demokratikusnak […] deklarálja magát” (26). Itt a demokrácia és a demokratikus kifejezések katakretikus bővülésük révén magukba foglalják a demokrácia hiánya és az antidemokratikus/diktatórikus jelentéselemeket is.

A magyarországi sztálinizmus is nagy nyelvi leleménnyel szorította bele szörnyűségeit látszólag semleges jelentésekbe. Jó példa erre a realizálás, amelyről — mint Szász Béla írja — az Andrássy út 60-ban mindenki pontosan tudta, hogy mit jelent: az ÁVH által már meghozott ítélet utólagos megalapozását, amellyel a vádat igazolták. „Realizálnia kell a papírlap állítását […] tehát kiviteleznie a verdiktumot olyképpen, ahogy a pallér kivitelezi az építész elgondolását” (1989: 116). A realizálás, Farkas Mihálynak ez az invenciózus katakrézise egyaránt jelentette a fogoly megtörését, a másokra terhelő vallomás kicsikarását, a kényszerrel kicsikart vallomás kerek egésszé alakítását, majd a műper főtárgyalásának előkészítését (119–120). Szász több más jelentésbővülésről ír, amely az ÁVH belső szóhasználatának volt a része, így például a kapcsolatról és a lényegileg szóról. A kapcsolat az ÁVH belső szótárában olyan katakrézis, amely a kémkedés új jelentéselemét is tartalmazza: vagyis aki kapcsolatairól vall, az kémtevékenységéről is vall. A lényegileg, amelyet Szász az ÁVH egyik kulcsszavának tekint, „áthidalta a puszta gyanúsítás és a főbenjáró vád közötti szakadékot” (128): vagyis a katakretikus jelentésbővülés a gyanú váddá válását építi be ebbe az egyébként ártalmatlan határozócskába.

A katakrézis sajátos változatát alkotják azok az esetek, amikor az új fogalom jelentése nem igazodik a befogadó kifejezés jelentéséhez — sőt, néha éppen ellentétes vele. A Rákosi- és a Kádár-korszak egyaránt bővelkedik az efféle nem igazodó katakretikus jelentésbővülésekben. Ebbe a csoportba tartozik a Kertész által említett demokrácia és demokratikus szavak mellett például az erőszakmentes téeszesítés, amely valójában minden volt, csak nem erőszakmentes, hiszen a gazdákat nyílt erőszakkal kényszerítették belépésre; a katakretikus jelentésbővülés ekként önmaga ellentét hozza a szó szemantikájába. Hasonlóképpen katakretikus a szocialista erkölcs lexikai parataxis, hiszen az erkölcs eredeti jelentésével az erkölcstelenség szemantikai elemét társítja (ezért mondták sokan akkoriban, hogy a szocialista valójában „fosztójelző”, vagyis a fosztóképző szerepét tölti be a magyarban: mindent önmaga ellentétévé fordít). A példákat folytatva, az árrendezés valójában mindig áremelkedést jelentett, a racionalizálás elbocsátást, a reorganizáció pedig végfelszámolást.

Az Egyesült Államokban élő román író, Andrei Codrescu a diktatúrák elhazudó-elhallgató-félrevezető nyelvhasználatában látja az 1989-as romániai események egyik okát. Szerinte kiüresedtek az olyan kifejezések, mint demokrácia, privatizáció és emberi jogok, az embereknek elegük lett a hazugságokból, s a rendszerváltástól azt remélték, hogy végre nevükön nevezhetik a dolgokat (1991: 11). Nem véletlen, hogy Codrescu kizárólag az úgynevezett forradalom kifejezéssel hajlandó utalni írásaiban a diktátor megdöntését célzó eseményekre. Ezzel éppen a Ceauşescu-rezsim nyelvszemléletét folytató katakretikus nyelvhasználatnak áll ellen, amely forradalomnak nevezte a lényegi változást nem hozó eseményeket, demokráciának a diktatúrát, privatizációnak a kisajátítást és emberi jogoknak a jogfosztottságot.

A totális nyelv legismertebb példáit a politikát abszurdizáló irodalomban kell keresnünk. A George Orwell 1984-éből ismert totális nyelv, újbeszél lényege, hogy a nyelvet is új alapokra helyező Párt új jelentéseket gyárt, mégpedig oly módon, hogy a meglévő kifejezések ismert jelentése mellé egy új, azzal gyakran ellentétes jelentést épít. Mint a regényhez csatolt Függelékben olvashatjuk, a szavak „majdnem pontosan az ellenkezőjét jelentik annak, amit jelenteni látszanak” (Orwell 2012b: 336). A Szeretet-minisztérium ekképp Gyűlölet-minisztériumot jelent, az Igazság-minisztérium Hazugság-minisztériumot (10), a Minipax, vagyis a Béke-mi­nisz­té­rium Hadügyminisztériumot (336). Másként fogalmazva, újbeszélben a nyelvújító totális hatalom a katakrézis alakzata mentén fordítja a jelentéseket önmaguk ellentétébe, az „x = nem-x” egyenletet használva a katakretikus bővítés képleteként. Ami óbeszélben a hazugság volt, az újbeszélben az igazság („igazság = nem-igazság [hazugság]”); ami óbeszélben kényszermunkatábor volt, az újbeszélben gyönyörtábor („gyönyör = nem-gyönyör [kényszermunka]”). A Párt jelmondatai is egytől egyig önmaguk ellentétébe csapó katakrézisok, mégpedig olyan konstrukciók, melyekben a háború, a szabadság és a tudatlanság újbeszélbeli definícióját nyújtó jelmondatok egyúttal a katakrézis alakzatának lényegi definícióját fogalmazzák meg (10):

Ekként lesz — a „kettő meg kettő öt” jelmondat révén — újbeszélül öt az, ami óbeszélül négy volt (305), illetve újbeszélül emlékezés az, ami óbeszélül felejtés volt (237). Végül minden katakretikus jelentésbővülés két, egymással ellentétes jelentéselemet tartalmaz, amelyek egyike az óbeszélből örökölt, a másik pedig az újbeszél újítása. Az újbeszél e kettős szemantikája a duplagondol kettős gondolkodását eredményezi (13), lehetővé téve a Párt által áhított „valóságszabályozást” is (237). Csak a „Két Perc Gyűlölet” alatt van lehetőség őszinte érzelmek megmutatására — igaz, ez is inkább csak a katakretikus gondolkodás olajozott működését felügyelő Gondolatrendőrség malmára hajtja a vizet.

Hasonlóan gazdag katakretikus jelentésbővítésekben Orwell Állat­farm­ja, ahol a győzelem jelentése veszteség, rombolás, tönkretétel (Orwell 2012a: 99), ahol nagy odafigyeléssel szervezik az ún. spontán tüntetéseket (109), ahol a kiigazítás jelentése csökkentés (106), és ahol az állatok közötti egyenlőség fogalmába belefér az is, hogy „egyes állatok egyenlőbbek a többinél” (126).

A politika és a politikai irodalom terepét elhagyva végül még néhány olyan katakrézist szeretnék említeni, amelyben a jelentésbővülés egy-egy csoport társadalmi-kulturális önmeghatározását érinti. A meleg kifejezés például olyan katakrézisnek tekinthető, amely egy korábban tabunak számító jelenséget tesz megnevezhetővé, miközben a homoszexualitás társadalmi — vagyis nem-orvosi, nem-biológiai — aspektusát ragadja meg. Ebben az esetben nem a jelenség, hanem a fogalom tekinthető újnak, vagyis maga a jelenség konceptualizálása és ekképp a fogalom köznyelvivé válása. Hasonlóképp katakretikus az angol queer szó jelentésbővülése: mint George Chauncey rámutat, a queer akkor vesztette el negatív konnotációját, amikor a meleg szubkultúra felvállalta — önmagára alkalmazta — az azelőtt stigmának szánt címkét (1994: 101). Korábban hasonló katakretikus jelentésbővülésen ment át a décadent francia szó, amelyről akkor hántották le a negatív jelentést, amikor a dekadensek önmagukra kezdték al­kal­mazni.

Laza nyelvhasználatban a katakrézis jelentése referens nélküli metafora. Ez a hétköznapi meghatározás a fentiek fényében pontatlannak tűnhet, de rávilágít a katakrézis nem-leíró, nem-konstatív jellegére. Ez az értelmezés a katakrézisnek éppen azt az elemét emeli ki, amely arra vonatkozik, hogy az alakzat gátolni vagy visszatartani képes a nyelv kifelé mutató, utaló (referenciális) funkcióját. Ekképp valóban a retorika egyik legfőbb trópusának tekinthető, amennyiben — mint a politikai-ideologikus katakrézis fent elemzett példáiból látható — „[a] retorika radikálisan felfüggeszti a logikát, és a referenciális eltévelyedés szédítő lehetőségeit nyitja meg” (de Man 1999: 23). Mozgástere a szavak által határolt tér, ahol a jelentések elcsúsznak, eltolódnak a szavak között. Mint de Man írja, „a szó képessé válik arra, hogy önmagából és önmaga által hozza létre a természetes megfelelővel nem is rendelkező, jelölt entitást” (de Man 2000: 17).

A beszélő egyszerre lesz újszerű jelentésalkotó és a nyelv különös működésének elszenvedője. Egyrészt jóval nagyobb mozgásteret kap, mint más trópus használata esetében, amennyiben ő maga alkothat új jelentéseket. Másrészt mintha jól meg is tréfálná a nyelv a beszélőt, aki ekképp teljes bizonytalanságban él „a szavak és a dolgok” foucault-i kapcsolata tekintetében. A világ iránti kíváncsiságunkat pedig csak úgy élhetjük ki, ha a nyelven belül, a jelölők rendszerében maradunk. Hiszen minden, amit az ember tud a világról, nyelvi; a nyelv az emberi tudás letéteményese, terepe.

hivatkozások

2013 © Enikő Bollobás
bollobas.enikobtk.elte.hu
Eötvös Loránd University
Budapest

VLlxx, ISBN 978-963-284-315-5
Department of English Linguistics
Eötvös Loránd University, Budapest
edited by Péter Szigetvári