== Nádasdy Ádám
= A strukturális homonímia
=== Magyar Narancs, 2004/07/22

[T. Szerk! a //jelenidő, múltidő// szakterminusokat szándékosan írom egybe. Ha lehet, kérem, hagyják így. — NÁ]

Vegyünk egy egyszerű kis mondatot: //Pap is volt.// Ennek a leírt mondatnak különböző értelmezései vannak. Az egyiket így tudnánk megadni: //A letartóztatottak között mindenféle ember akadt. Pap is volt.// Nevezzük ezt az értelmet (1)-nek: ennek kimondásakor csak a //pap// szó hangsúlyos, a másik kettő nem. Jelöljük a hangsúlyt nagybetűkkel, tehát (1) //PAP is volt// (= ’akadt ott pap is’).

Van azonban a mondatunknak egy másik értelme. Például: //A bátyám többféle hivatást kipróbált. Pap is volt.// Nevezzük ezt az értelmet (2)-nek; ennek hangsúlyozása ugyanolyan, mint az előzőé, tehát (2) //PAP is volt// (= ’működött papként is’). Hogy ez mégis más mondat, azt azzal tudjuk kimutatni, hogy az ige személyragozható benne, például áttehető első személybe: //Én többféle hivatást kipróbáltam. Pap is voltam.// — és ugyanez //voltál, voltunk, voltatok//-kal is létezik. Ebből látszik, hogy a (2) alanya nem a //pap,// hanem egy ki nem tett //ő,// melyet bármikor visszatehetünk a mondatba: //A bátyám többféle hivatást kipróbált. Ő pap is volt.// Az ilyen kitehető, de el is hagyható alanynévmást a nyelvészetben [pro]-nak nevezzük, a latin „pronomen” (névmás) szó rövidítéséből. A (2) mondat helyes elemzése tehát: (2) //[pro] Pap is volt.// A magyar azon nyelvek közé tartozik, melyekben a [pro] törölhető, nem kötelező a felszínen kimondani, testes névmással megjeleníteni. Ilyen nyelv még például az olasz: //[pro] Era anche prete//; vagy az orosz: //[pro] Byl i popom.// Más nyelvek, például az angol, nem tűrik a [pro] törlését, így az alanynévmásnak mindig meg kell jelennie testesen a mondatban: //He was even a priest.//

Kiderült tehát, hogy a //Pap is volt// mondat (2)-es értelmében nem a //pap// az alany, hanem a törölt névmás, a [pro]. A //pap// ennek a mondatnak az állítmánya, és mellette a //van// ige segédigei szerepet tölt be, kvázi ő az állítmány igei része. Mi állítok a bátyámról? Hogy pap is volt. Azért van szükség a //volt//-ra, hogy a múlt idő jelét legyen mire akasztani, hiszen azt nem lehetne kimondani, hogy *//Pap is -t,// pedig valójában erről van szó. Ugyanolyan fajta mondat ez, mint az, hogy //(A fa levelei váltogatták a színüket.) Sárgák is voltak;// vagy az, hogy //(Egész nap szaladgáltunk.) Úszni is voltunk.// Úgy is föl lehet fogni, hogy ezekben a mondatokban az állítmány két szóból áll: //pap volt, sárgák voltak, úszni voltunk.//

Az (1)-es mondat egészen más, hiszen az elé nem lehet odatenni, hogy //ő.// Itt a //pap// az alany, az ő létezését, ottlétét állítom a letartóztatottak között. (Angolul ez úgy lenne, hogy //There was even a priest.//) A //van// itt nem segédige, hanem rendes, értelmes ige, ő maga az állítmány. Ezt az is mutatja, hogy helyette hasonló értelmű más igét is használhatnánk: //akadt, előfordult// stb.

Az (1)-es és a (2)-es mondat tehát a felszínen — mind írásban, mind beszédben — egybeesik, ám mélyszerkezetük eltérő. Az ilyen felszíni egybeesést strukturális homonímiának nevezzük. A nyelvtani elemzés izgalmas része, hogy az egybeeső mondatok különbségeit vizsgálati eszközökkel, úgynevezett próbákkal kimutassuk. Ilyen próba volt a fent bemutatott [pro]-visszahelyezés: a (2)-esben meg lehet csinálni //(Ő pap is volt),// az (1)-esben nem.

Egy másik hasznos próba, mely a magyar nyelv egy sajátosságát használja ki, a jelenidő-próba. Nézzük meg, ez mire jó nekünk. Változtassuk meg a fenti két mondat háttér-szituációját úgy, hogy a mondatok jelenidejűek legyenek. Az (1)-est így fogalmazhatjuk át: (1j) //A letartóztatottak között mindenféle ember akad. Pap is van.// Itt nem találunk semmi érdekeset, hiszen — amint az várható — a //volt// igealak a jelenidőben //van//-ra változik. Ám nézzük meg a (2)-es mondat jelenidejű megfelelőjét: (2j) //A bátyám többféle módon szolgálja a közösséget. Pap is.// Aha! Íme a különbség: a (2j)-ben törölni kellett a //van// igét! Ez a próba is mutatja, hogy a két mondat különbözik. Általános szabálya ugyanis a magyar nyelvnek, hogy a segédigei //van// (azaz amikor csak az állítmány igei része) a jelenidőben kötelezően törlődik; de amikor a //van// rendes ige, tehát önmagában fejez ki létezést, fennállást, meglétet, akkor nem. Például törlődik abban, hogy //Tessék mondani, ez tej?// (és nem … *//ez tej van?//), mert itt az //ez// szó az alany, a //tej// az állítmány, és a //van// csak segédige. Viszont nem törlődik abban, hogy //Tessék mondani, tej van?,// mert itt a //tej// az alany és a //van// az állítmány, mint létezést kifejező ige (= ’van belőle, rendelkezésre áll, kapható’).

A (2j) //Pap is// mondaton tehát végbemegy a //van//-törlés szabálya, mellyel bizonyítani tudjuk, hogy alapmondatában, a (2) //(A bátyám) Pap is volt//-ban a //volt// csak segédigei szerepet vitt. Az teljesen érthető, és nyelvédesanyánk puritán bölcsességét mutatja, hogy míg a múltidejű mondatban nem lehet törölni a //volt// segédigét, hiszen — mint fönt bemutattuk -nem volna mire akasztani a múltidő //-t//-jét, addig a jelenidejű mondatban, mivel a jelenidőnek a magyarban jele nincs, a segédige nyugodtan törölhető, hiszen a (2j)-ben úgyse volna mit a //van//-ra akasztani.

A fentiek úgynevezett semleges mondatok voltak, nem voltak semmire kihegyezve. Ám nézzük meg a (2)-es mondatot nyomatékosítással. Így adhatnánk a mondatnak nyomatékosító hátteret: //Úgy nézett ki, mintha pap lenne, és pap is volt!// Ennek kimondásakor a //pap// mellett a //volt//-ot is hangsúlyozni kell: (2n) //PAP is VOLT!// A //volt// segédige most — a nyomatékosítás miatt — hangsúlyt kénytelen viselni, jóllehet jelentése továbbra sincs, csak magát a pozitív állítást hordozza hangsúlyosságával.

Mi történik mármost, ha ugyanezt jelenidőbe tesszük? Tisztán logikai alapon azt várnánk, hogy //*PAP is VAN!,//hangsúlyos //van//-nal. Kíváncsian várjuk, hogy oldja meg a nyelv ezt a bukfencet: egyfelől törölni kellene a //van//-t, hiszen jelenidőben nem szabad kimondani; másfelől viszont nyomatékosító hangsúlynak kellene ráesnie. Figyeljék a kémcsövet: //Aki meglátja, azt gondolja róla, hogy pap, és pap is!// Mit látunk? Pontosabban, mit hallunk? A //van// — a szabálynak megfelelően — törlődik, ezekután a nyomatékosító hangsúly — helyet keresvén magának — az //is// szóra csap le: //PAP IS!//

Ügyes!