Az alapfogalmak tisztázása minden tudományban a legnehezebb. A fizikában, mely a fény és az idő kapcsolatára épülő tudomány, két dolgot nem lehet rendesen definiálni: a fényt és az időt. Pedig ott Nobel-díjasok vannak. Nos, büszkén jelentem, hogy a nyelvtudományban is vannak tisztázatlan — mert talán tisztázhatatlan — alapfogalmak. Ilyen a „szó” fogalma. Egyszerű, közérthető dolognak tűnik, mindenki használja, mégis valahol kibújik minden definiálási kísérlet alól.

A beszélők sajnos nem tartanak kis szünetet a szavak között, így egyszerű fizikai-akusztikai ismérve a szónak nincs. (Pedig volnának swifti ötleteim: pl. minden szó végén toppanthatnánk a lábunkkal.) Kíséreljük meg a jelentéssel meghatározni: „szó az a hangsor, melyhez jelentés kapcsolódik”. Valóban sok ilyen van: őz, krumplileves, szedelődzködik, jó, tegnapelőtt. Csakhogy a definíció túl tág, hiszen van még sok más hangsor, melyhez jelentés kapcsolódik: foglaljon helyet; hánykor indul; méltó és igazságos; a sárga földig. Ezeket nem szívesen minősítenénk szavaknak, mert nyilvánvalóan náluknál kisebb elemek kombinációiból állnak, azaz a nyelvtanban létrehozott szerkezetek, nincsenek benne az agyi „szó-tárunkban”. A szó pedig valami minimális, valami elemi kéne hogy legyen. A meghatározásba ezt bele kell venni.

Hangozzon tehát így: „szó az a rendszeresen ismétlődő hangsor, melyhez jelentés kapcsolódik, s amely nem osztható kisebb hasonlókra”. Ám ezzel máris belevágtuk fejszénket az egyik legfogasabb dióba: el kell dönteni, hogy szó-e a krumplileves, tegnapelőtt vagy sem? A nyelvtani hagyomány ezeket összetett szónak (vagyis szónak!) nevezi. A kérdés az, mitől szó az összetett szó? Igaz-e, hogy három különböző szó a krumpli, a leves meg a krumplileves, de csak kettő a kék, kötény, kék kötény? Igaz-e, hogy két szó egymás mellé tétele okozhat nemcsak mennyiségi, hanem minőségi gyarapodást? Ez már meglehetősen elvont kérdés: mikor lesz két dologból egy harmadik?

Néha segít a jelentés: például a hidegkonyha nem hideg konyha, vagyis az összetétel mást jelent, mint tagjainak összessége. Ha ilyet találunk, nyugodtan mondhatjuk: új minőség született, melyet nem lehet mechanikusan elemeire bontani, azaz a maga módján ez is elemi egység, helye van a szó-tárban. Talán még amellett is lehet érvelni, hogy más a tegnapelőtt (ha ma szerda van, akkor hétfő), mint a tegnap előtt, például Ez a levél tegnap előtt kellett, hogy érkezzen (azaz hétfőn vagy annál régebben). De ugye látja a kedves olvasó, hogy ingoványos talajra érkeztünk, mert rengeteg árnyalat és fokozat lesz aközött, hogy valami csak két szó kapcsolata avagy összetett szó. Például krumplileves, cigány lány, rántott bárány, ajtócsengő, dupla ablak — ezeknél pro és kontra remekül lehet érvelni, hogy „új minőséget” fejeznek-e ki, vagy csak egyszerűen azt, amit az összetevőik sugallnak. Egy tudományos leírásban nem szeretjük az ilyen véleményes dolgokat.

Van azért egy komoly fogódzónk: a kiejtés. Ha a szókapcsolatot egy hangsúllyal mondják, akkor ennek alapján egy szónak tekinthető: HIDEGkonyha (és nem HIDEG KONYHA, mely mást jelent), KRUMPLIleves (és nem KRUMPLI LEVES, amit nem mond senki), és így tovább. A nyelvészetben ezt az érvet szoktuk döntőnek tekinteni: ha két szó kapcsolatát egyetlen hangsúllyal, egyetlen szónak mondjuk ki, akkor azt a nyelv láthatólag összetételnek tekinti, a mi feladatunk pedig az, hogy a nyelv tényeit regisztráljuk. Ezen az alapon mondhatjuk — minden okoskodás és logika mellőzésével — hogy egy szó a HADItámszpont, de kettő a KATONAI TÁMASZPONT.

Megjegyezném, hogy a magyar helyesírás szabályozói is többnyire ezen az alapon ajánlják a szavak egybe- vagy különírását: amit két hangsúllyal lehet mondani, az íródjék két szóként, így a RÁNTOTT BÁRÁNY, DUPLA ABLAK. A helyesírásnak azonban megvannak a maga hagyományai, melyekhez ragaszkodik akkor is, ha a nyelvészeti elemzés mást mond, például a CIGÁNYlány, HOSSZÚ ujjú, RENDŐR százados, TÚRÓS csusza a nyelvész szerint (mint fent bemutattam) egy szónak minősül. De a helyesírás nem tartozik a nyelvészeti elemzés látókörébe, úgyhogy lépjünk tovább.

A szó fogalmának egyik kényes pontja tehát, hogy két szó összetett szó-e vagy sem. Ugyanilyen problémát azonban „lefelé” is találunk, azaz mi a „szóság” alsó határa? Erre az ún. önállósági tesztet szoktuk használni, vagyis hogy amit mondanak önmagában (pl. válaszul egy kérdésre), az szó. Megjött? Meg. — Ki az? Én. — Nem fázol? De. Ebből látjuk, hogy a meg, én, de elemek szavak. De most meg kimarad az a (határozott névelő), hiszen azt sose mondják magában. Lehet, hogy nem is szó?! Végülis tényleg, mi bizonyítja, hogy a névelő szó? Hiszen nemigen van jelentése, és önállóan se állhat. No jó, talán azért a névelőnek is van valamelyes jelentése, hiszen más a Hol van csónak? meg a Hol van a csónak? Rendben, de ha ezt a nagyon homályos és absztrakt funkciót „jelentésnek” nevezzük, akkor legalább ennyire van jelentése a -ban meg a -lak elemnek, (pl. kosárban, látlak), amit bárki könnyen el tud magyarázni, szemben a névelőével. Akkor miért nem szavak a -ban meg a -lak? Hiszen ők se önállóak, viszont nagyon is van jelentésük.

Erre megint egy másik érvvel kell előhozakodnunk: a kombinálhatósággal. A névelő sokféle szó előtt állhat: a csónak, a nagy, a három, a most (elsüllyedt csónak), a sehogyse (induló csónak). A -ban viszont csak főnév és melléknév után (csónakban, nagyban), a -lak csak ige után (látlak). Ezért ez utóbbiakat nem szónak, hanem csak toldaléknak minősítjük. Sajnos a névelő továbbra se fenékig tejfel, mert az meg sose állhat mondat végén — egy állítólagos szótól az ilyesmit nem vesszük jónéven.

Van aztán egy igazán ravasz kis kategória, mint a magyarban az is meg az -e, pl. csónak is, jön is, úszik-e, túró-e. Ezek az önállósági teszten megbuknak (legföljebb a barkochbában mondjuk válaszul, hogy „Is.”), jelentésük homályos és diffúz, önálló hangsúlyuk nincs (tehát összetételként hangzanak), mondat elején sose állnak, viszont szinte bármely szó után előfordulnak, így aztán nem lehetnek toldalékok sem. Igen promiszkuus viselkedésűek. Úgy is hívjuk őket: simulószók.