A tudománynak az a dolga, hogy kérdezzen. Miért olvadt meg a tó jege? — kérdezi a fizikus, és válaszol: mert a hőmérséklet a víz olvadáspontja, 0 Celsius fok fölé emelkedett. Miért idegenkedett Gertrudis királyné a magyaroktól? — kérdezi a történész, és válaszol: mert ő maga német volt. A tudomány válaszai voltaképpen összefüggésekre mutatnak rá (ezeket nevezzük „okoknak”). Ha valami eléri az olvadáspontját, akkor megolvad. Ha valaki idegen, akkor idegenkedik környzetétől. Ezek a fenti válaszok persze durván primitívek, hiszen más tényezők keresztezhetik, „felülírhaják” őket. Az olvadáspontot befolyásolja a nyomás, a gravitáció (gondolom), a vegytisztaság. Az idegenkedést csökkentheti a közös vallás, foglalkozás, politikai meggyőződés, s ezek azonossága esetén akár otthonosabban érezhetjük magunkat idegenben, mint otthon. Az alapválaszokat tehát finomítani kellhet alszabályokkal, a tényezők egymásra hatásának leírásával.
Legalább ennyire fontos azonban annak kimondása, hogy mit nem szabad megkérdezni, mert nem adható rá értelmes válasz. Például hogy miért 0 fok a víz olvadáspontja. Erre legföljebb azt mondhatnánk, hogy mert Celsius svéd tudós 0 fokban határozta meg a víz olvadáspontját, s ez tulajdonképpen 273,15 Kelvin fok. No de miért éppen ennyi? Csak, kisfiam, mert ez így van. És miért volt Gertrudis német? Mert úgy született, fiacskám, most már hagyjál olvasni.
Kedves ismerősöm írja: „Bizonyára Önnek is feltűnt, milyen furcsa manapság az Európai Unió kiejtése. A szókapcsolat második tagja lépten-nyomon [únió]-nak hangzik, méghozzá az utcán és a médiában egyaránt.” Igaza van, ez a köznyelvi forma, én is hosszúval ejtem (ezért nekem föl se tűnt). A Szovjet[ú]niót is hosszúval mondtuk. Ismerősöm felteszi a kérdést: miért? Mármost a fentiek értelmében van-e erre értelmes válasz? Meg szabad-e kérdezni, hogy adott magyar szó adott helyén miért hosszú vagy rövid az u? Vannak-e itt olyan összefüggések (azaz okok), melyekre a nyelvész rámutathat?
Először vegyük észre, hogy a szóvégi u a mai köznyelvben mindig rövid: falu, tanú [tanu], koszorú [-ru], kenguru, lóarcú [-cu]. (A helyesírásban ezt többnyire hosszú ú betű jelöli, de én most nem az íráskonvencióról, hanem magáról a nyelvről beszélek.) Ezért van, hogy ugyanúgy hangzik a fiúk [fiuk] „srácok” mint a fiuk „gyermekük”, az áru „termék”, mint az árú „árral rendelkező (pl. emelt árú [áru] szolgáltatás). Ezalól csak az egytagú szavak kivételek, ahol a szóvégi u hosszú: bú, szú, Q [kú], nyilván azért, mert itt — más szótag nem lévén — a hangsúly erre a szótagra esik, s az megvédi a hosszúságot. Érdekesen szabálytalan (mert kivétel a kivétel alól) a juh [ju], szóvégi rövid hangsúlyos u-val, de mivel a köznyelvben csak összetételekben él (juhsajt, stb.) elfelejthetjük.
Rövid az u akkor is, ha a szóban két mássalhangzó követi: pult, huppan (*[púlt], *[húppan] nem létezhet). Továbbá mindig rövid az u, ha a szón belül magánhangzó követi: manuális, intuíció, Józsué, duett, pápua.
Idáig szép — ám a többi helyzetben (tehát mássalhangzó előtt) az u hosszúságáról érvényes általánosítás nem tehető. Következésképpen nem is szabad megkérdezni, hogy miért fut és kút, és nem fordítva (*fút és *kut); hogy a túra, bura [búra] miért hosszú, a fura, útiterv [utiterv] miért rövid. Az u hosszúságát ilyenkor nem szabályozza semmi, ezért nyelvészetileg érdektelen. Tanulságos példája ennek a körút, melynek köznyelvi (általam is használt) [kőrut] ejtését azzal magyarázhatjuk, hogy benne az elemek már nem önállóak, hanem egyetlen szóvá forrtak, s így a második szótagon kár volna számon kérni az út szó hosszú ú-ját.
De akkor miért mondja ismerősöm — a nyelvek világában otthonos ember — furcsának az [únió] ejtést? Nos, nyilván azért, mert a helyesírástól eltér. Idézek leveléből: „Legtöbbször művelt embereknek a szájából hallom így, akikről — közgazdászok, politikusok, jogászok, szociológusok, papok, stb. lévén — azt hinné az ember, hogy ugyanúgy ragaszkodnak az írásképhez, mint mondjuk az óvoda vagy a bölcsőde esetében.” Nincs igaza: a művelt köznyelv az [ovoda], [bölcsöde] esetében sem követi az írásképet, hanem az úszik-uszoda, köt-kötöde analógiájára rövidíti a magánhangzót. Az [únió] esetében is erős analógia sugallja a hosszú ejtést: fúzió, stúdió, illúzió, prostitúció, [únió], azaz hosszú ú-t mondunk minden olyan szóban, ahol az u-t egy mássalhangzó+ió követi. Sőt, talán igazi szabályra bukkantunk, melynek alapján egyenesen az [únió] a szabályos? Hiszen éppen az a megszokott magyarban, hogy ha a magánhangzót egy mássalhangzó+i+magánhangzó követi, akkor hosszú lesz: rádió, csízió, fúria, lénia, história, június, géniusz, stb. Éppen a rövid ejtés a furcsa, sőt kissé műveletlen (vagy nagyon nyugatdunántúli ízű): vízió helyett [vizió], kúria helyett [kuria], és — igen! — [únió] helyett [unió].
Talán inkább azon kellene csodálkoznunk, hogy az Akadémia a helyesírási szabályzatban miért rövid u-val írja ezt a szót, miért teremt egy helyesírási rendhagyóságot, amikor a szó szépen beleillik a fúzió, stúdió, fúria-félék sorába? Talán a szabályzatkészítő bizottság tagjai így mondták, talán lankadt a figyelmük, mindegy: ez nem nyelvészeti kérdés. Azt mindenesetre nem szabad hinnünk, hogy a nyelvnek az írást kellene tükröznie, és hogy a kiejtésnek az írástól való eltéréseit mind meg kellene magyarázni. Ezt a tévedést úgy hívjuk a nyelvészetben, hogy „az írás csapdája” (latinul fallacia orthographica), amikor tehát a szemlélő az írást kéri számon a nyelven — s nem megfordítva, a nyelvet az íráson.
Valamely szónak az Akadémia által rögzített írásmódja (azaz a helyesírás) körülbelül annyira érdekli a nyelvészt, mint a szülészorvost az, hogy a csecsemőnek milyen nevet adnak a szülők. Hiszen a tudós testület megtehetné, hogy összeül s kimondja: az [únió] szót ezentúl unió helyett a kiejtésnek megfelelőbb únió formában írjuk. Ez talán üdvözlendő volna, ettől azonban maga a szó — maga a nyelv — nem változna.