Jelen soraimat Hollandiából írom, aholis az ember elmegy a biciklikölcsönzőbe, és ott mit hall? Hogy a szorgalmas holland az angol pump szót [pömp]-nek mondja: ájm gifing jú dö pömp, én odaadom Önnek a pumpát. Jól beszél angolul, mint itt szinte mindenki, de erős holland akcentusa van, és abba beletartozik, hogy az angol rövid u-t [ö]-nek ejtse, mint a pump szóban is. Így beszélnek sajátmagukról is: ájm döccs, én holland vagyok (I’m Dutch). A BBC és Cambridge emlőin nevelkedett polgári úrifiú (vagyis én) ezt kis gúnnyal hallgatja, hiszen ezeket a szavakat angolul [pamp, daccs] formában ejtjük. Honnan ez az [ö]-zés?

Az angol rövid u már jóideje fejfájást okoz mindenkinek. A középkorban még rend volt, minden rövid u-t rövid [u]-nak ejtettek, tehát a lunch ’ebéd’, cut ’vágni’, full ’tele’ szavak szépen [luncs, kut, full]-nak hangzottak. (Vigyázat: nem azért ejtették őket [u]-val, mert u betű volt bennük, hanem fordítva: azért írták őket u betűvel, mert ilyen hangot tartalmaztak.)

Aztán — ahogy az már a nyelveknél lenni szokott — változás állt be: a 15. században Dél-Angliában a rövid [u] hang [ö]-szerűvé változott, kivéve, ha előtte p, b, vagy f állt. A fenti három szóból az első kettő [löncs, köt] lett, míg a full nem változott, mert az elején álló f védte az u-t a módosulástól. A 16. században tehát a fenti szavakat már [löncs, köt, full]-nak ejtették, így mondta Shakespeare is. A konzervatív angolok az íráson nem változtattak, annál is kevésbé, mert igen elterjedt volt az írni-olvasni tudás, élénk könyvkiadás is volt, nehéz ilyenkor már egy rendszerbe belenyúlni (lásd a magyar „ly” esetét). A 18. században megkezdi önálló életét az amerikai angol, mely máig konzerválta ezt az állapotot, a mai amerikai ejtés is [löncs, köt, full]. Anglia déli részén azonban, tehát Londonban és környékén, melynek nyelvén a standard kiejtés alapszik, ez az [ö] azóta tovább mozdult egy [a] vagy [á]-szerű hanggá, így az ’ebéd’ ma [lancs]-nak, a ’vágni’ [kat]-nak hangzik. A full persze maradt.

Érdemes megemlíteni, hogy Anglia északi részén, tehát kb. Manchestertől északra ez az egész változás sohasem következett be, ott a rövid u a középkor óta zavartalanul tartja magát, például [mucs luk] much luck ’sok szerencse’, szokták is ezzel gúnyolni őket a déliek (akik azt hiszik, az ő ejtésük a „helyesebb”, mivelhogy azt hallani a BBC-ből).

Foglaljuk tehát össze a három angol nyelvváltozatot. Az északangol őrzi az eredeti állapotot: lunch, cut, full [luncs, kut, full]. Az amerikai mutatja a középső állapotot: [löncs, köt, full]. A délangol, és vele a normatívnak tekintett BBC mutatja a legelrugaszkodottabb kiejtést: [lancs, kat, full]. Az írás ebből semmit sem tükröz, mindenütt u betű van. (Van egy szabályos kivétel: ha az u után r +mássalhangzó van, akkor mindig és mindenütt [ö] a kiejtés, pl. surf [szörf], Burns [börnz].)

Nem csoda, ha az öreg kontinens meg van zavarodva: mi legyen az angol rövid u-val? A hollandok és a franciák, mint az angolok legközelebbi szomszédai, már a 16. századtól megismerkedtek az angol nyelvvel, át is vettek néhány angol szót. Így például a könnyű, főleg felvágottakból álló korai ebédet, ezt a jellegzetes angol találmányt — a korabeli angol kiejtést híven utánozva — [löncs]-nek nevezték. Ekkor alakult ki az a kölcsönzési stratégia, hogy az angol rövid u-t a kontinensen rövid [ö]-vel vesszük át. A franciák még a klubot is így hívják: le club [lö klöb].

Egy-két tucatnyi ilyen régi kölcsönszó — Párizs és Bécs érintésével — a magyarba is eljutott: löncs (lunch), rögbi (rugby), römi (rummy), dömper (dumper), dömping (dumping, szó szerint ’rázúdítás, elárasztás’), blöff (bluff), tröszt (trust), [piköp] (pick-up ’lejátszófej’), [körri] (curry, indiai fűszer). Oscar Wilde vígjátékának, a Bunbury-nek szokásos magyar kiejtése [bönböri] — holott a mai standard angol kiejtés szerint ez már [banböri]. (Vegyük észre, hogy minket most csak az első, hangsúlyos magánhangzó érdekel; a második azért [ö], mert hangsúlytalan.) Régen még több ilyen szó is volt forgalomban: a filmgyártásban a vágót kötter-nek nevezték (cutter), egy fajta pulóvert dzsömper-nek (jumper), az elektromos elkerülővezetéket sönt-nek (shunt), a nyomornegyedet szlöm-nek (slum). Egyáltalán, a művelt magyar köztudat — a kontinens szokását követve — úgy tudta, hogy az angol rövid u helyes kiejtése [ö], így adták meg a szótárak is: „höngeri”. Emlékszem, gyerekkoromban komoly nénik és bácsik vitatkoztak arról, hogy mindent meghatároz a „sztrögl for lejf” (struggle for life, a létért való küdelem).

A háború után — ha lassan is — elkezdtek közvetlenebb kapcsolatok kialakulni Angliával, és a technikának köszönhetően (rádió, film, nyelvlecke-lemez) egyre több igazi angol beszédet hallhattak a magyar érdeklődők. Riadtan vettük észre, hogy az angolok a rövid u-t egyáltalán nem [ö]-nek, hanem [a]-nak ejtik, és a mi fülünkben az [ö]-ző ejtés elkezdett nevetséges parlagiságnak, kelet-európai provincializmusnak tűnni. Elhatároztuk, hogy mi igenis helyes angolsággal fogunk beszélni, megbélyegeztük az [ö]-zést, és a „helyes” (azaz a BBC által sulykolt) [a]-zást nyomattuk. Ezt csak a fent felsorolt néhány szó élte túl, melyek már nem idegen szónak, hanem angol eredetű magyar szónak érződtek, s így nem lehetett rajtuk változtatni. Én se mondanám, hogy „ő a traszt vezérigazgatója”, vagy „Józsika damperrel játszik”. A hollandok persze olyan biztosak az angoltudásukban, hogy ők — a parlagiság veszélye nélkül — megengedhetik maguknak, hogy továbbra is [ö]-zzenek és „döccs”-nek nevezzék magukat.

A magyar klub ebből az egészből kilóg, mert láthatóan az írásképet követi a szabályosan várható *[klöb] ejtés helyett. Az újabb átvételek azonban már [a]-val mennek: a touch ’hozzáérés kézzel a labdához’ már taccs és nem *[töccs], a punk magyarul [pank] és nem *[pönk], a country csakis [kantri], és Donna Summer se *[szömmer]. Megkérdeztem egy itt nyaraló fiatal magyar társaságot, hogy hívják a fűszeres paradicsomszószt. Öten [kecsap]-nak mondták, csak egy mondta, szemlesütve, [kecsöp]-nek, ahogy én is mondanám. Bátorítóan néztem rá: mi hollandok tartsunk össze.