Ha itt lehetne táblázatokkal bűvészkedni (de jó volna! Meg ábrák!), bemutatnám, milyen remek párhuzamot alkotnak a magyar ragok az alábbi példákban: (1a) dobozba — (1b) dobozban — (1c) dobozból, továbbá (2a) dobozra — (2b) dobozon — (2c) dobozról, valamint (3a) dobozhoz — (3b) doboznál — (3c) doboztól. Az (a) mindegyik csoportban a közeledést fejezi ki (hová?), a (b) az ottlétet (hol?), a © a távolodást (honnan?). Sajnos a ragok alakja ezt nem tükrözi logikusan, bár nyomokban mutatkozik valami: a © mindenütt -ól-ra végződik, az (1) minden tagja b- vel kezdődik (és másutt a b- nem fordul elő). Ez azonban nem elég egy igazán analitikus rendszerhez, ami mondjuk így nézne ki: dobozba–dobozban–dobozból, dobozra–dobozran–dobozról, dobozha–dobozhan–dobozhól. Hát, semmi sem tökéletes, a nyelvek meg pláne nem: van is logikájuk meg nincs is. Magyarán: a fenti háromszor-hármas csoportosítást döntően a jelentés alapján állítottuk föl.
Ráadásul jegyezzük meg, hogy a természetes beszédben az (1b) már jóideje egybeesik az (1a)-val, tehát A dobozba dugtam = A dobozba maradt. (Ez utóbbinál csak a helyesírás — no meg az azt „hangzósító” irodalmias kiejtés — őrzi a régi különbséget az -n odatételével.) Ám az ilyen feszesen zárt rendszerek (ahol mind a háromnak megvan mind a hárma) működését nem csorbítja, ha két elemük véletlenül egybeesik: a rendszer arányossága továbbra is fenntartja az illető kategóriát, mintegy „üresben”. Vagyis a mai magyarban az (1b) kategória nem tűnt el, csak éppen azonosan valósul meg az (1a)-val. Az ilyen üresen megvalósuló, a rendszer által életben tartott kategóriákra számos példa van. A magyar igék például gondosan párhuzamba állítják a látok egy házat-féle ragozást (ún. „alanyi” ragozás) a látom a házat-félével (ún. „tárgyas” ragozás). Ennek az alanyi–tárgyas párhuzamnak a feszességét nem csorbítja, hogy a múlt időben az „én” alakban a kettőt soha nem lehet megkülönböztetni: láttam egy házat = láttam a házat, kezeltem egy nőt = kezeltem a nőt, stb. Vagy például a latinban minden főnévnek van tárgyesete (lupus „farkas”, lupum „farkast”), s ezt nem gyengíti az a „vakfolt”, hogy a semleges nemű főneveknél a kettőt soha nem lehet megkülönböztetni (verbum „szó = szót”).
Szóval a nyolcról bebizonyítottuk, hogy kilenc (ahogy az írás is igyekszik mutatni). A hagyományos nyelvtan az (1)-es csoportot „belviszonyragoknak” nevezi (mert itt mindig a doboz belseje van érintve), míg a (2–3)-as csoportokat „külviszonyragoknak” (mert itt nincs érintve a doboz belseje). A háromszor három kategóriát a nyelv kihasználja, amin azt kell érteni, hogy oppozíciót (szembenállást) alkotnak: ha az egyik helyett a másikat tesszük oda, más értelmű mondatot kapunk: más a dobozban, a dobozon, és a doboznál. (Ábra: három sajt, egyikben „-ban”, másikban „-on”, harmadikon „-nál” felirat.)
Van azonban egy különös eset, amikor az (1)-es és a (2)-es, azaz belviszony és külviszony között nincs választási lehetőségünk: amikor földrajzi nevet használunk helyhatározóként: Sopronba/-ban/-ból, de nincs *Sopronra/-on/-ról, és megfordítva: Pestre/-en/-ről, de nincs *Pestbe/-ben/-ből. (A (3)-as csoportot ez az egész nem érinti, az mindegyikkel a szokott módon használható: Soprontól, Pesttől — úgy látszik, ez még „külebb” viszonyt fejez ki.) Nehogy félrevezessek valakit: a csillag az előbbi alakoknál nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek, csak azt, hogy önálló helyhatározóként nincsenek. Hiszen az jó, hogy Sopronon kérte számon, Sopronról beszélt, beleunt Pestbe, stb.
Látjuk, hogy bizonyos földrajzi nevekkel a belviszonyragok, másokkal a külviszonyragok kötelezőek, ám a jelentésen ez nem változtat: a Sopronban lakik ugyanazt mondja, mint a Pesten lakik. A két rag most nincs oppozícióban, hiszen nem fejeznek ki mást és a beszélő nem is választhat szabadon köztük. Az ilyen esetet nevezi a nyelvészet „semlegesülésnek” (neutralizációnak), amikor két egyébként önálló elem úgy viselkedik, mint egymásnak a hiányzó fele. Ami Sopronnak a -ban, az Pestnek az -on. (Ábra: egy félbevágott sajt, egyik felében „-ban”, másikban „-on” felirat.)
A földrajzi neveknél tehát a magyar nyelv nem értelmezi a bel- és külviszony fogalmát (ez talán érthető is: vagy ott vagyok, vagy nem, Sopronnak nincs belseje, mint egy doboznak). De vajon mi határozza meg, hogy melyik névvel melyiket használjuk? (Szakszóval: mi a két ragcsoport eloszlása, disztribúciója?) A dolog meglepően bonyolult.
Először is: külföldi helynevekkel mindig a belviszonyt használjuk, tehát Bécsben, Norvégiában, Bukarestben, Belgrádban, Írországban, nem *Bécsen stb. A belföldi helynevekkel viszont döntően a külviszony használatos: Pesten, Dorogon, Makón, Magyarországon, Csongrádon. A „belföldiség” itt hagyományosan értendő, s nem esik egybe a mai politikai határokkal: Désen, Zilahon, Eszéken, Munkácson, Rozsnyón, Szabadkán, Felsőőrön. Érdekes, hogy a kisebbségi magyarok olykor kiterjesztik a külviszonyt az utódállam (tehát hazájuk) távolabbi részeire: Pristinán, Cetinjén, Galacon, Pitestin. A „belföldi” nevekkel egy fontos alszabály van: ha a név orrhangra (m, n, ny) végződik, akkor a belviszony kötelező: Sopronban, Velemben, Párkányban, Zólyomban, Szászrégenben. Erre nincs semmiféle értelmes magyarázat. (Hja, a nyelv végtelen gazdagsága…) Utolsó szabály: a tájegységek, megyék neve mindig belviszonnyal megy: Somogyban, Gömörben, Csíkban, a Nyírségben, Erdélyben.
Eddig tehát minden világos, vesd össze például Belgrádban (mert külföld), Csongrádban (ha megye), Csongrádon (ha város, mert belföldi nem-orrhangra végződő). Néhány rendhagyó kivétel van, ahol „belföldi” nem-orrhangvégű név belviszonyragokat kap: Győrben, Ercsiben, Egerben, Nagyszombatban, Csíkszeredában, Brassóban. A -város végűek nyilván azért kapnak -ban ragot, mert bennük maga a város főnév érvényesül (Dunaújvárosban), de akkor nem tudom, miért nem érvényesül ugyanígy a -falu, azaz miért Leányfalun, ha egyébként a faluban. (Az nem vigasztal, hogy van falun, hiszen van városon is!)
A szigetek szépen mutatják a nyelv és a világ közti különbséget: hogy mi sziget és mi nem, azt a nyelv dönti el, ugyanúgy, mint hogy mi belföld és mi külföld. Cipruson, Grönlandon, Szardinián, Új-Zélandon, mert ezek csak szigetek; de Szicíliában, mert az ország! (Ábra: a füstölgő Etna.)