Komka Péter olvasónk azt kérdezi: „létezik-e olyan magyar szó (avagy: mennyire létjogosult, mennyire „hágja át” saját szabályait a nyelv), hogy látszódik?” Majd így érvel: „Ha netán lát+sz[ik]+ódik lenne a szerkezete, az azért problémás, mert a lát+sz[ik] már passzivizálódott, elvesztette a tárgyát. És (minden reményem szerint) tárgyatlan igék már nem képesek újra passzivizálódni (pl. -ódik-kal).”

A látszódik természetesen létezik (hiszen ezért a kérdés), sőt létezik hallatszódik is. Ezek azért furcsák, mert pleonazmus, azaz túlbőség van bennük: két képző, melyek (úgy tűnik) ugyanazt fejezik ki. Maga a lát tárgyas ige (Marci sünt lát), ebből -sz képzővel jött létre a — mondjuk most így egyszerűen — szenvedő lát-sz-ik ige (A sün alig látszik). Ehhez valóban semmilyen jelentéstöbbletet nem ad hozzá az -ód képző (A sün alig látszódik). Akkor minek van ott?

Először két megjegyzés. Levélírónk és barátai úgy gondolják, vannak „ikes” képzők, például -szik (ismerszik), -lik (fénylik). Ez így nem pontos. Az -ik nem a képzés, hanem a ragozás része, hiszen a többi személyben, időben meg sem jelenik (lát-sz-om, fény-l-ett, stb.); a képző viszont a képzett ige minden alakjában ott kell, hogy maradjon, hiszen éppen azért minősítjük képzőnek, mert új szót hozott létre, amely nélküle nem volna az, ami. Annyit mondhatunk, hogy bizonyos igetövek (így a tűn-, úsz-, de ugyanígy az -sz-, -l-, -ód- képzők) ikes ragozásúak: vál-ik, úsz-ik, lát-sz-ik, fény-l-ik, zúz-ód-ik, stb.). Nincs tehát -szik vagy -ódik képző, a fenti igéket jobb volna látsz-, fényl-, zúzód- igékként emlegetni. Az, hogy az -ik elemet az ige szerves részének érezzük (holott nem az), abból adódhat, hogy a magyar szótár- és nyelvtanírói hagyomány az ige egyes szám harmadik személyű alakját tekinti emblematikusnak, mintegy az ige nevének. Míg németül a schlafen igéről beszélünk (főnévi igenévvel) addig magyarul inkább az alszik (és nem az aludni) igéről. Dehát ez csak konvenció.

A másik megjegyzendő, hogy az -ód képző persze -őd alakban is jelentkezik, illeszkedve a tő magánhangzójához: üt-őd-ik, ken-őd-ik. A váltakozás lehetőségét nagybetűvel jelezzük, tehát az -ód/-őd együttes jelölése -Ód.

És most az alapprobléma. Az -sz képző néhány igénél valóban értelmes elem: lát-sz-ik, hallat-sz-ik, megismer-sz-ik, ahol jelentése szenvedő, olyan mint a -ható végződésé, tehát „látható, hallható, megismerhető”. A legtöbb igében azonban az -sz-nek nincs ilyen jelentése. Az eskü-sz-ik, alku-sz-ik esetében csak annyi világos, hogy az -sz igét képez, de konkrét jelentése nincs, csak nyelvtani funkciója: igeképző. Az al-sz-ik, ját-sz-ik esetében még ködösebb a dolog (hiszen nincs önálló al, ját szó), de a képző legalább alaktanilag fülöncsíphető, mert ezek a tövek -sz nélkül is előfordulnak: al-hat, ját-ék. A nyelvtörténet számos más igében is kimutatja az egykori képzőt, pl. úszik, tetszik, de ez a mai nyelv szempontjából „döglött” (szebb szóval: fosszilizálódott, megkövült, a nyelvtan számára hozzáférhetetlen vagy visszakereshetetlen) elem. Éppen a látszódik-féle „túlképzések” mutatják, hogy az -sz- kezdi mindenütt elveszteni jelentését, beleolvad a szóba. (És akkor még nem is beszéltünk a hall-at-sz-ik alakban megbúvó, ugyancsak döglött -At képzőről, melyről már semmi értelmeset nem lehet mondani, hiszen elvileg hallszik alakot várnánk, ami létezett is.)

A mai nyelvben leginkább az -Ód képzővel fejezzük ki, ha a cselekvést az alany nem végzi, hanem csak átéli, elszenvedi, történik vele, azaz ha az ige „nem-aktív”. Például: A tanár megbántotta Bözsit; Bözsi megbánt-ód-ott. Az első mondat aktív: az alany (a tanár) csinált valamit. A második mondatban az alany (Bözsi) nem „csinál” semmit, csak elszenvedi, amit más végez rajta (ezért hívjuk „szenvedőnek”, passzívumnak). De ez se pontos: a szenvedő szerkezetben még van cselekvő és van cselekvés, csak éppen az elszenvedő szemszögéből fogalmazunk, tehát „Bözsit megbántották” egyenlő Bözsi meg lett bántva vagy Bözsi megbántatott. Az -Ód-dal viszont a cselekvést úgy állítjuk be, mintha azt senki sem végezné, csak úgy „magától” történne: ezt hívjuk „félszenvedőnek”, azaz mediálisnak, esetleg „visszahatónak”, „szenvedő árnyalatúnak”. A kútügy a tegnapi gyűlésen is fölvetődött. Itt félszenvedőben fogalmaztunk, mintha a fölvetés cselekvő nélkül következett volna be (pedig valaki nyilván fölvetette). Nagyon termékeny az -Ód képző félszenvedő használata: Egyre-másra vivődnek színre a cseh darabok. Mihelyt egy könyv lefordítódik, megszűnik a varázsa. A törvényt meghozták, de nem alkalmazódik. Figyelik, ez utóbbi milyen finom: az első félmondatban a törvény tárgyi szerepű, formailag van cselekvő, csak éppen az üres többes szám harmadik személlyel (-ták) fejezem ki; a másodikban már nincs is cselekvő!

A látszik, hallatszik tipikusan félszenvedő értelmű igék: a mai nyelvérzék kezdi hiányolni ezekben az -Ód képzőt, hiszen ma már a félszenvedő igék szabályos „kaptafája” az -Ód képzővel való ellátottság. Ezt analógiásan rákényszerítjük olyan tövekre is, melyek eredetileg már tartalmaztak hasonló értelmű (-sz) képzőt, de ez elhomályosult, s így nem tudja eltorlaszolni az új képzési folyamatot: megszületik a látszódik, hallatszódik. Ez történt régebben az érzik „érezhető”, képzik „képként látható” igékkel: Érzik rajta a szenvedély, Megképzik előttem egy látomás. Ma már ezek -Ód-dal mennek: érződik, képződik. Számomra egyébként a látszódik, hallatszódik igék (egyelőre) nem tartoznak a gondozott nyelvhasználatba. Mondom őket, de csak a fesztelen, sőt enyhén bizalmas stílusban, valahol a Menjé’ a másik bankba és az Ordított, mind a izé környékén.

Levélírónk reméli, hogy tárgyatlan igék nem képesek passzivizálódni. Valóban, nem lehet valamit aludni, valakit futni, s így nincs *alvódik, *futódik. A látszik, hallatszik azonban már nem tekinthető rendesen levezetett lát-sz-, hallat-sz- passzív képzésűnek, s így -Ód-dal való passziválásuk lehetséges, sőt az érthetőség szempontjából hasznos. És különben is: reményeink nem mindig válnak valóra.