Egy ifjúsági regényben azt mondja az egyik szereplő: „Most nem érek rá, mert edzésre sietek!” Mitől olyan mesterkélt ez a mondat? Ugyebár egyértelmű: a sietek szó használatától. De mi baj van vele? Hiszen a siet természetes, gyakori, semleges magyar ige. Így van; nem is lett volna ilyen idétlen, ha a szereplő azt mondja: Most nem érek rá, mert sietek. Ezek szerint az a baj, hogy megmondta: hová? Arról van szó, hogy a siet igét önmagában nyugodtan használhatjuk, de menten kényszeredetté válik, ha azt is megmondjuk: hová?

Ez nem igaz ilyen egyszerűen. „Szia! Nem ülök le, mert sietek a könyvtárba.” „A nagynéném minden reggel kitakarított, aztán sietett a piacra.” Ezek normális, hétköznapi mondatok, nincs bennük az ifjúsági regény mesterkélt stílusa. A regénybeli szereplő is mondhatta volna természetesebben: Most nem érek rá, mert sietek edzésre! Az eddigiekből úgy tűnik: a siet haszálata normális, ha az irány-határozó előtt áll (sietek edzésre); de mesterkélt akkor, ha utána (edzésre sietek). Próbáljunk még néhány ilyet konstruálni, nézzük meg, valóban mesterkéltek-e: „Szia, nem ülök le, mert a könyvtárba sietek.” Kínos. „A nagynéném minden reggel kitakarított, aztán a piacra sietett.” Ember nem mond ilyet. Attól ez még magyarul van, csak egyértelműen írottnyelvi. Gyerekkoromban részletesen meg kellett tanulni a bolsevik hatalomátvétel (a Lenin-féle 1917-es októberi forradalom) eseményeit, óráról-órára. Ebben volt egy olyan, hogy „Lenin a Szmolnijba sietett.” Rendben van, írott szöveg. Az ifjúsági regény idétlensége abból adódik, hogy egy ilyen írottnyelvi szerkesztést egy eleven beszélő (méghozzá fiatal beszélő) szájába ad.

Eljutottunk odáig, hogy a természetes beszélt nyelvben a siet nem állhat az irány-helyhatározó (tehát a „hová?”) után: A könyvtárba sietek — ez mesterkélt; Sietek a könyvárba — ez normális. Az írott stílusban mindkettő jó: Lenin sietett a Szmolnijba ugyanolyan normális, mint Lenin a Szmolnijba sietett. Mi lehet ennek az oka?

Tegyünk egy kitérőt. Az előbb „irány-helyhatározóról” beszéltünk, s valóban: a kérdéses helyhatározók (edzésre, a könyvtárba, a piacra, a Szmolnijba) mind irányt jelöltek, „direkciót” fejeztek ki. Mi van, ha olyan helyhatározót teszünk a siet elé, amely nem irányt, hanem helyzetet („lokációt”) fejez ki? Próbáljuk meg: „Az emberek az utcán sietnek.” „Magdi néni a piacon sietett.” Lehet ilyet mondani, de ekkor mindig kiemelés vagy kontraszt van, a siet ilyenkor informatív, új elem, például kifejezi, hogy az emberek nem a szokott tempóban járnak, hanem SIETNEK, és Magdi néni se trécselt minden szembejövővel. A „helyzet-helyhatározó” (tehát a „hol?”) után a siet mindig hangsúlyos. Így is írhatnánk ezeket a mondatokat: „Az emberek az utcán SIETNEK, alighanem vihar közeledik.” „Magdi néni a piacon SIETETT, nem állt meg senkivel beszélgetni.” Ezeknél mindegy, hogy az ige a helyhatározó előtt vagy után áll. Így is jó lett volna, és ugyanazt jelentette volna: „Az emberek sietnek az utcán.” „Magdi néni sietett a piacon.”

A magyar mondattan egy alapvető, de nehezen elcsíphető tényezője bújkál itt: a hangsúly. A siet, ha hangsúlyos, bárhol állhat, mindig jól hangzik: sietek edzésre; az utcán sietnek; sietnek az utcán. Egy kivétel van: ha irány-helyhatározó után akarjuk tenni: edzésre sietek. Ilyen elrendezésben a magyar ige mindig hozzá van forrasztva a határozóhoz, elveszíti hangsúlyát, és — szakszóval — „csüggő” helyzetbe kerül. A beszélt nyelv a siet-tel ezt nem engedi megtenni, ott a siet mindig hangsúlyos, ezért nem használjuk irány-helyhatározó után. Az írott nyelv viszont a siet igét csüggő szerepbe kényszeríti. Megpróbálom ezt (a helyesírási szabályzat kikapcsolásával) most írásban is megmutatni azzal, hogy egybeírom őket: edzéseresietek, a piacrasietett, a Szmolnijbasietett. Vegyük észre, hogy ilyen „csüggés” a helyzet-helyhatározóval („hol?”) sosem lehetéges: *az utcánsietnek, *a piaconsietett– ezek semmilyen stílusban sem léteznek.

(Egyébként tanultuk pár héttel ezelőtt, hogy a „hol?” nem tartozik szervesen az igéhez, ezért mellette rá lehet kérdezni az igére: „Mit csinált Magdi néni a piacon? Sietett.” „Mit csinálnak az emberek az utcán? Sietnek.” A „hová?” viszont egybeforr az igével, ezért mellette nem lehet rákérdezni az igére, hogy *„Mit csinálsz a könyvtárba? Sietek.” vagy *„Mit csinált Lenin a Szmolnijba? Sietett.”)

Amiről most megmutattuk, hogy kényszeredetten hangzik beszédben, az teljesen természetes volna a megy igével: „Most nem érek rá, mert edzésre megyek!” „Szia! Nem ülök le, mert a könyvtárba megyek.” „A nagynéném minden reggel kitakarított, aztán a piacra ment.” A megy alakjai szépen „csüggnek” az előttük álló, velük szorosan összetartozó elemen. A magyarban számos ige szeret hangsúlytalanul csüggni az előző szón, ahhoz mintegy hozzátapadva (ezt most egybeírással jelzem): edzésremegy, almáteszik, jólkeres, botránytcsinál, írnitanul. De nem minden ige ilyen. A siet például nem tartozik ezek közé, nem tudja — a természetes beszédben — elveszíteni a hangsúlyát, ezért nem is állhat az irányhatározó mögött (ezért nem mondjuk azt, hogy edzésre siet). Csak az írott nyelv igyekszik — nyilván a színesebb, változatosabb kifejezés érdekében — a siet-et a menni-vel azonos módon csüggeszteni, mintha az edzésre siet az edzésre megy színesebb, tartalmasabb változata volna.

Hogy a siet ezt mennyire nem szereti, az abból is látszik, hogy igekötővel mindig irodalmias, sose természetes: Mátrai fölsietett az emeletre. Magdi néni nincs jól, kisietek hozzá Gyálra. Szóljatok, és majd odasietünk a terem elé. Igekötő után az igék mindig hangsúlytalanok; ezt a megy jól tűri (fölment, kimegyek, odamegyünk), de a siet nem; pontosbban megint csak az írott stílusban tud igekötős (tehát csüggő) igeként viselkedni.

És valamit be kell vallanom, negyvenöt év után: nem tudom, mi az a Szmolnij. Nyilván valami fontos hely, ha Lenin odasietett. De talán mindegy is: a nyelvész nem a valósággal foglalkozik, hanem a nyelvvel.