Elég volt a nyámnyila mellébeszélésből, a permisszív liberalizmusból, a defetista laissez-faire-ből: ideje, hogy megmondjam, miről mit kell gondolni. A végén még azt hiszi a tisztelt olvasó, hogy nekem nincs véleményem, nincsenek érzelmeim.

„Átszállhatnak a négyes buszra.” Ezt mondja a konzervhang sok járművön, ahelyett, hogy „átszállás a négyes buszra”. Az a szörnyű gyanúm, hogy a BKV-t valaki úgy tájékoztatta, hogy a magyarban lehetőleg ragozott igét (átszállhatnak) kell használni, nem pedig igenevet (átszállás), lévén a magyar aktív, cselekvős nyelv (mint maga a nép is), mely nem elvont fogalmakban gondolkodik. Ez egyrészt hülyeség, másrészt a kérdéses szöveg — hiába szóban hangzik el — nyelvileg igenis feliratnak számít, ott pedig nincs helyén a személyes, cselekvő igés megszólítás. Már várom, hogy a BKV „Tilos a dohányzás” helyett azt írja ki, hogy „Tiltjuk a dohányzást”, és „Felvilágosítás” helyett azt, hogy „Érdeklődhetnek”. Negédes, bosszantó.

„Idősebb tőlem” („idősebb nálam” helyett). Észrevesszük, hogy az illető keletmagyar beütéssel beszél, ennyi. Meglepően sokan csinálják. Nem használjuk, de nem bosszankodunk rajta.

„Emberke” („ember” helyett): Kéne ide az osztályra még egy emberke. Valami joviálisan iskolaigazgatós van benne, s ez jó ízlésű embertől távol áll.

„Vica verza” („vice verza” helyett). O tempora! O mores! Nem is az a legnagyobb baj, hogy egy hangot eltévesztenek egy latin kifejezésben (vice versa „fordított módon”), hanem az, hogy nem tudják: ha az első szó bármilyen okból tényleg -a-ra végződne, akkor a kiejtés csakis „vika verza” lehetne, ugyanis a latinban az „a” előtt a „c” betű szigorúan „k”-nak hangzik. Ez pedig már nem lexikális hiba, hanem ordas hülyeség, hiszen a magyarban számtalan latin szó van, de egyik se tartalmaz „-ca-” hangkapcsolatot. Gyűlöljük.

„Az üzlet riasztóval védett” („riasztóval van védve” helyett). Förtelmes germanizmus, hiszen befejezett igenevet (védett = geschützt) használ a magyaros határozói igenév (védve) helyett. Bámulatosan elharapózott az utóbbi évtizedben. Sajnos a nyelv rongálódásnak kitett.

„Nem tudom, nem-e az IC-vel jönnek” („nem az IC-vel jönnek-e” helyett) Én is használom fesztelen társalgásban, úgyhogy nem utáljuk, bár sohasem írjuk le.

„Nivea a bársonyos bőrért.” Valahol mélyen ciki, de sajnos nincs egyszerű, jó kibúvó. Talán „Nivea, hogy básonyos legyen a bőre.” Ez meg körülményes, meg akkor meg kell határozni, hogy kinek a bőre. A legjobb, ha ilyet nem is próbálunk mondani.

„A mérkőzés eredménye három–nulla” („három–null” helyett). A „három–nulla” úgy hangzik, mintha „000” volna, másrészt elpusztít egy finom különbségtételi lehetőséget: nevezetesen, hogy nálunk külön szó van a sporteredményre (null) és külön a számjegyre (nulla). Őrizzük a nyelv gazdagságát! Éljen a null!

„A sajnos idejekorán elhunyt szerző” („korán elhunyt” helyett). Nem tudja az árva, hogy az idejekorán hagyományos jelentése „jókor, a megfelelő időben” (tehát például idejekorán tájékoztattuk a jelentkezőket). Összeröhögünk a háta mögött, de futni hagyjuk.

„A norvég diplomácia vezetője” („a norvég külügyminiszter” helyett). Gyermeteg, felső tagozatos stilisztikai fogás: tegyük változatossá fogalmazásunkat, használjunk rokon értelmű szavakat. Ajánlom még: a falánk vastagbőrűek (elefántok helyett), a jókora hüllő (óriáskígyó helyett), a kálvinista Róma első embere (a debreceni polgármester helyett), stb.

„Órakkor” („órakor” helyett): értelmetlen, de jóízű ejtésváltozat. Egy csipetnyi fűszert, egy kis rendhagyóságot visz a nyelvbe. Használjuk. (Én még azt is mondom, hogy „esik az esső”.)

„Fél négy magasságában” („fél négykor” helyett). A „magasságában” a hajózás és hadászat nyelvéből származik, eredeti értelme „valami közelében, neki megfelelő pontosn egy vele párhuzamos egyenesen”: Lelle magasságában horgonyoztunk (kinn a nyílt vizen). Fehérvár magasságában robbant le a kocsi (az autópályán). Ezt viszik át az idő metaforikus egyenesére: úgy fél négy magasságában rád csörgök. Modorosság, mint a patacipő. Majd abbahagyják.

„Az én szűkebb pátriárkám Pomáz” („pátriám” helyett). Nemrég már a Bartókon hallottam, amit nyugdíjas tanárnők is hallgatnak (bár ez dzsesszműsor volt). A pátriárka magas rangú ortodox pap, Heltai Jenőnek például Kifosztovics volt a szűkebb pátriárkája. A dolog szánalmas, mert a beszélő az idegen szóra rádob egy lapáttal (azaz egy szótaggal): minél hosszabb, annál jobb. Lehet, hogy már a Pátria nyomdát is Pátriárka nyomdának hívják?

„Én futnák, én kaphatnák, én szólnák” („futnék, kaphatnék, szólnék” helyett). Gyermekeinket, tanítványainkat sürgősen leszoktatjuk róla, de nem kioktató módon, ugyanis semmi logika nincs mögötte. Egyszerű illemszabály, mint hogy nem szabad vakaródzni. A -nék-es alakok rendhagyóak, hiszen sértik a magyar nyelv egyik általános szabályát, a magánhangzó-harmóniát (illeszkedést). A művelt nyelvhasználat részéről action gratuite ez a „nékelés”.

„Polgári” (abban az értelemben, hogy „jobboldali”, vagy „az 1998–2002 közötti kormányzat tagja, híve”). Hibás használat, mert a „polgári” szó egyfajta életvitelt, műveltségi szintet, foglalkozási kört jelöl, döntően városi (sőt fővárosi) életmódot, mely társulhat jobboldali vagy konzervatív, de ugyanúgy baloldali vagy liberális politikai érzülettel is. Polgári volt Márai Sándor és a lapszerkesztő Miklós Andor, de az volt Déry Tibor és a szocdemvezető Kéthly Anna is. (Negyven évig ezt vágták a fejéhez a bolsik.) Ügyeljünk a szavak helyes használatára: a polgári az polgári, a jobboldali az jobboldali.

„Kaposvárott” („Kaposváron” helyett). Két város nevéhez szoktuk hagyományosan (kissé ódivatúan) a -tt ragot illeszteni: Győrött (= Győrben), Pécsett (= Pécsen). Létezik még a Kolozsvárt (= Kolozsváron) alak is, bár az ottaniaktól ezt sose hallottam. Sekélyes álszittya túllihegés kiterjeszteni az elavult ragokat, már csak a Kiskunhalasott hiányzik.

„Förmedvény” („rondaság, förtelem” helyett). Finnyásan kerülöm, mivel számomra még indig a klasszikus jelentése él: „fenyegető tartalmú irat, körlevél” (amelyben felsőbb szintről ránk förmednek). Ezt így már senki sem érti. Viszont nem vagyok hajlandó átállni az új jelentésre, nem vagyok én szélkakas.

„Sorjáz”, „munkál” és „hajaz”. Pfúj.

Kedves Narancs!

Meglepődéssel vagyok kénytelen regisztrálni, hogy a széles körben méltán közkedvelt Nádasdy Ádám múlt számotokban mintha kissé elvesztette volna a fejét. Eddigi szenvtelen, deskriptív megközelítése helyett most kifejezetten normatív tónust ütött meg, ráadásul azok után, hogy többször leszögezte, feladata nem a nyelvi jelenségek minősítése, hanem analízise. Hogy van ez? Ki csavarta ki a tudósi szikét Nádasdy kezéből, és nyomott bele helyette durva durungot, kérdezem én? Nem mintha bajom lenne az általa odahevenyészett bunkóságkatalógussal, sőt kifejezetten érdekelne, miként vélekedik a be- igekötő elharapózásáról vagy a „felvetés” meg a „kapcsán” által végzett nyelvi pusztításról, de nekem emiatt legalábbis lelkifurdalásom van. Most akkor nekünk szabad megmondani, hogy hogyan kéne beszélni? És ha nekünk akarják megmondani, mint az a tökkelütött Hende, akkor ők miért nem tehetik meg? Arról már nem is beszélve, hogy az „átszállás” szerintem nem igenév, amint azt Nádasdy írja, hanem főnév. Ha ilyet írok az általános iskolában, a Wágner Éva néni nagyon csóválta volna a fejét.

Üdv. mindenkinek:

Szalóky Barbara

(Budapest)

Kedves Szalóky Barbara!

Levelében megütközését fejezi ki, amiért nyelvészeti rovatomban legutóbb (Mit utáljunk, 2002\. június 13.) másképp szólaltam meg, mint szoktam. Ezt írja: „[Nádasdy] eddigi szenvtelen, deskriptív megközelítése helyett most kifejezetten normatív tónus ütött meg.” Valóban: ízelítőt adtam abból, hogy én speciel mit utálok (és mit nem utálok) a mai magyar nyelvhasználatban; sőt az olvasókat (szándékom szerint ironikusan) az általam kedvelt dolgok elfogadására, a nem kedveltek utálására szólítottam föl. Azt hittem, nyilvánvaló, hogy mindez vérszubjektív ízlésdagonya, mint amikor a gombatani szakember bevallja, hogy ő az őzlábgombát utálja, ám a vargányát szereti. Lehet neki privát véleménye — de persze nem hangoztathatja ex cathedra, mint a gombatan tudora. Hasonlóképpen a nyelvész miért ne utálhatná a sorjáz, munkál és hajaz szavakat? Ön a kis listámat „odahevenyészett bunkóságkatalógusnak” nevezi: nem volt hevenyészett, inkább gondosan csapongtam, hogy ilyet is, olyat is hozzak. Az ellen viszont tiltakozom, hogy a felsorolt alakokat mind bunkóságnak nevezze (pl. az órakkor vagy a három–null formákat). Nem mind bunkó, ami fénylik.

Az inkriminált írással — talán ügyetlenül — azt kívántam megmutatni, hogy minden mennyire mellékes, hogy a nyelvésznek (ex cathedra, nyelvészi minőségben) tilos véleményt nyilvánítania arról, hogy mi tetszik neki, hogy őszerinte mi „szép” vagy „helyes”. Az már az Ön rossz beidegzősése, hogy egy szubjektív véleménynyilvánítást mindjárt „normatívnak” nevez. Szomorú, hogy a mai magyar kultúrában egy nyelvész személyes fröcsögését normatívnak érzi az olvasó. (Valaki oda is jött hozzám: „Szóval te megengeded a Nem tudom, nem-e… szerkezetet?” Én nem engedek meg semmit, ugyanis tényeget nem lehet megengedni.)

Hogy az átszállás igenév-e vagy főnév, bonyolult kérdés. Antal László (Egy új magyar nyelvtan felé, 1977) például a futás alakot tekintette a magyar főnévi igenévnek (s nem a futni-t). Az -ás toldalékos ige ún. nomen actionis (cselekvésnév), melynek státusa ellentmondásos. Azon csak sóhajtozni tudok, hogy Ön egy tudományos ismeretterjesztő cikkre úgy reagál, hogy az általánosban Éva nénitől nem ezt tanulta. Úgy látszik, még sokszor el kell mondanom: a nyelvészet is tudomány, viták dúlnak berkeiben, és kategóriái, megállapításai változnak. Különben eláshatnánk magunkat.

Tisztelettel,

Nádasdy Ádám