Nyelv, nyelvhasználat, nyelvművelés

A nyelvészet azóta tudomány, amióta a XIX. század közepén kialakította „értékmentes” álláspontját — vagyis hogy a nyelvek, nyelvváltozatok között nem lehet értékkülönbséget találni (még ha a beszélők maguk ezt állítják is), hogy egyformán tökéletes a régi és az új, hogy nincsenek primitív nyelvek, minden emberi közösség nyelve mindennemű beavatkozás nélkül is ellátja kommunikációs feladatát, legyen akár beás cigány vagy homéroszi görög.

Az értékmentesség elvét 1860 körül a német pozitivista nyelvészek (Brugmann, Paul, Max Müller) kezdték alkalmazni. A „pozitivista” éppen ezt jelenti: csak olyasmit vizsgálok, csak olyasmit veszek egyáltalán észre, ami tőlem független, objektív adat, tehát „pozitívan” létezik (a pozitív tehát itt még nem a mai „kedvező” értelemben veendő, hanem „objektív”, „létező” értelemben). Ők mondták ki, hogy a nyelvtudomány, mint a többi tudomány, csak a vizsgált jelenségek higgadt, érzelemmentes tanulmányozásán alapulhat. Nincs olyan analfabéta parasztasszony — mondták —, nincs olyan dzsungeltörzs vagy nagyvárosi jampec, akinek a beszédét ne lehetne és ne kellene tanulmányozni és leírni. Ezt vallották azóta is a nyelvészet iránymutatói: Saussure, Bloomfield, Chomsky, vagy idehaza Simonyi, Gombocz, Laziczius, Telegdi.

A felvilágosodás korában, a XVIII. században még nem így látták: akkoriban az „értékelő” álláspont volt az elfogadott. Dr. Samuel Johnson, a nagy angol szótáríró például ezt írja (1775): „A nyelv természetes tendenciát mutat a hanyatlásra, az elkorcsosulásra”. Csakhogy Dr. Johnson kora, a felvilágosodás nem választotta szét a nyelvet és a nyelvhasználatot, ami nélkül pedig szakszerű nyelvvizsgálat nem létezik. Dr. Johnson ezt is mondja: „a nyelv legfőbb ellenségei: az ostobaság, a hiúság, a színlelés, a modorosság és az affektálás”. Ez azért téves (nyelvészeti szempontból), mert ezek egyike sem nyelvi tényező: ezek erkölcsi kategóriák, melyek a nyelvhasználattal kapcsolatban helyénvalók lehetnek, de a nyelvvel kapcsolatban értelmetlenek. A hazugságok például a nyelv szempontjából kifogástalan mondatok: Az antilop fészket rakott — ez hazugság, de a magyar nyelv szabályainak megfelel, hangalakja, szerkezete kifogástalan. Alighanem erre Dr. Johnson azt mondaná: akkor a ti nyelvtudományotok nem érdekes, hiszen ha nem foglalkozik erkölcsi vagy helyességi vagy értékkategóriákkal, akkor a nyelvészetből éppen az embert tessékeli ki, s helyére papírízű szabályokat és elvont képleteket rak. Valóban. Pontosan ezt tesszük: ezt hívjuk ma szakszerű nyelvtudománynak. A helyességi vagy értékkategóriákkal, az emberek ízlésével és ítéleteivel is lehet tudományos igénnyel foglalkozni: ez a szociológiába tartozik. Amikor tehát a szociológia eszközeivel vizsgálom az emberek nyelvi viselkedését, mások nyelvi viselkedéséről alkotott véleményét, ez a szociolingvisztika (magyarul társadalomnyelvészet, rövidebb nevén „társas­nyelvészet”). Ez szép és értelmes foglalatosság, de nem azonos a nyelvészettel, nem is sok köze van hozzá.

Ha valahol eluralkodik az ostobaság, a hiúság, a színlelés, a modorosság és az affektálás, az baj, küzdeni kell ellene, mert ezek a dolgok rosszak. De ha valahol eluralkodik az igekötőhasználat (leellenőriz, kihangsúlyoz), akkor előbb be kellene bizonyítani, hogy ez baj, mielőtt „nyelvromlásnak” neveznénk és küzdenénk ellene. Dr. Johnsonék, tipikus aufklärista módon, azt hirdették, hogy a logika szabályainak a nyelvben is tükröződniük kellene. Például tagadás plusz tagadás egyenlő állítás. Addig harcoltak, míg keresztülvitték, hogy a művelt angolból tűnjön el a kettős tagadás. Ezért ma a standard nyelvben a hagyományos I don’t see nothing ’nem látok semmit’ helyett így mondják: I don’t see anything (szószerint: ’nem látok bármit’). A széles tömegek továbbra is a régi formát használják. Most akkor Johnsonék győztek? De mire volt jó ez a győzelem? Megvédték a nyelvet az elkorcsosulástól?

A nyelv iránt érdeklődő nem-szakember tévedéseit az okozza, hogy amikor „nyelvet” mond (mint fentebb Dr. Johnson), voltaképpen a nyelvhasználatról beszél, azt bírálja vagy minősíti.

A nyelvek folyton változnak, ezt látjuk évszázadok-évezredek óta, amióta csak dokumentálni tudjuk őket. A romlás az lenne, ha egy nyelv kevésbé alkalmassá válna arra, amire való: kommunikációra. Ilyet a nyelvi változásnál nem látunk, mert a diszruptív (ziláló) és terápiás (orvosló) változások állandóan egyensúlyban tartják egymást. A „nyelvromláshoz” azt kéne kimutatni, hogy a változások egy része (vagy mindegyike) káros, hogy az újonnan létrejött forma rosszabb, mint az előző. Ám nem bizonyítható, hogy például a magyarban az alábbi régi–új párokból a második „rosszabb” volna az előzőnél:

A minap egy fiatalember újságolta, hogy műsort készít a tévében, s ott a „fölösleges igekötők” (pl. ledegradál) használatáról próbálja leszoktatni a nézőket. Ám tegye, ha a nézők ettől könnyebben találnak állást vagy jobb jegyük lesz az iskolában, azaz ha nyelvhasználatuk pozitívabb társadalmi megítélés alá fog esni. A nyelvész azonban eltöpreng: mi baj van azzal, hogy ledegradál, hiszen az igekötőhasználat a magyar nyelv egyik sajátos vonása, miért ne használja, ha van neki? Azt szokták válaszolni, hogy itt a le- fölösleges, mert anélkül is ugyanazt jelenti: de-gradál, ugyanis a latin de- előképző éppen azt jelenti: ’le’. Hm, de akkor a beinjekcióz is kifogásolandó (latin in- = ’be’), és a föl is a Hánykor kelünk föl? mondatban (hiszen a Hánykor kelünk? is ugyanaz). Ezekről is le akar szoktatni a tévéműsor? Ha nem, miért nem? A nyelvész csak annyit mondhat, hogy a nyelvbe nincs értelme így beavatkozni, mert az nem lesz attól „jobb”, hogy — mondjuk — csökkentjük az igekötők előfordulását, vagy (mint Dr. Johnson és kortársai elérték) kitiltjuk belőle a kettős tagadást. Mire jó ez?

Egyébként ha bárki be kíván avatkozni a nyelv életébe vagy az emberek nyelvhasználatába, én nem állhatom útját: nekem csak akkor kell szólnom, ha valaki ezt áltudományos nézetek és babonák alapján, hibás logikára hivatkozva, szubjektív érzületeit objektív érveknek beállítva kívánja megtenni. Ha törvényt terjeszt be, hogy sújtsák büntetéssel mindazokat, akik azt mondják: Itt fogyassza?, nem állom útját, de azt nem nézhetem tétlenül, ha arra hivatkozik, hogy ez a kifejezés „nyelvtanilag helytelen” vagy „magyartalan” vagy „összekeveri a kijelentő módot a felszólítóval”, mert ez mind butaság. Én nem a beavatkozás vagy az előírás ellen harcolok, hanem a butaság ellen.

Példánknál maradva: a nyelvekben számos helyen van kettős jelölés, tehát hogy ugyanazt a dolgot kétszer jelölik. Amikor azt mondjuk: e mögött a ház mögött, az egyik mögött logikailag fölösleges. Ha azt mondjuk: A gyerekek boldogok, a boldog végén az -ok fölösleges, hiszen a gyerekek többesszám révén már jeleztük, hogy többen vannak: elég lenne A gyerekek boldog. Ha elkezdenénk úgy beszélni, hogy A gyerekek boldog, A kacsák úsz, A zenészek játszott — ez örvendetes nyelvjavulás volna, mivel fölösleges elemektől szabadultunk meg? Vagy nyelvromlás? De miért? A leellenőriz, kihangsúlyoz, ledegradál alakokban az igekötő semmivel sem fölöslegesebb, mint a kétszer kitett mögött meg a kétszer kitett többesszám. A nyelvek annyira tele vannak fölösleges dolgokkal, hogy a szakember megállapítja: a fölöslegesség fogalma nem használható a nyelvi elemzésben, tehát nincs.

Ugye világos: én a nyelvről és nem a nyelvhasználatról beszélek. A nyelvhasználatban létezhet fölöslegesség, ha valaki bő lére ereszti a mondókáját, megspékeli lényegtelen információkkal stb. A buszon egy néni a barátnőjének beszámolt a fiáék boldog életéről, és minden lehetséges helyre betette a kis szót: A kis menyem vett egy kis narancsprést és azzal csinál egy kis dzsúzt a kis vendégeknek, ha kívánja a kis gyomruk. Szerintem gyűlöli az egész családját. Ám a nyelvészt az érdekli, hogy miért pont oda tette be a kis szót, ahova, és miért nem máshova? Honnan tudja a néni, hogy mik a főnevek? És ha a narancs elé betette, a prés elé miért nem? Honnan tudja (helyesen!), hogy a prés itt nem lexikai elem, holott főnév? Ezek az izgalmas kérdések.

A nyelvhasználatot a nyelvtől először a modern nyelvészet egyik nagyja, a svájci-francia Saussure választotta el világosan (1916). A nyelvet a langue szóval (ez franciául egyszerűen ’nyelvet’ jelent), a nyelvhasználatot a parole (= beszéd, beszélés) szóval illette, s kijelentette: a nyelvészet feladata elsősorban a langue vizsgálata, azaz hogy milyen a nyelv és nem az, hogy mit csinálnak vele. Ma is így látjuk a szaktudományban. Sokan azonban tévesen értelmezik a Saussure által bevezetett „langue” és „parole” fogalmakat. A langue (a nyelv) magát a szabályrendszert jelöli, amit a beszélők beszédében (és írásában) megfigyelhetünk. A parole (bár jelentése voltaképpen ’beszéd’, az írásbeli nyelvhasználatot ugyanúgy felöleli) — a nyelvet használó személy szóbeli (vagy írásbeli) megnyilvánulásait jelöli. Közkeletű félreértés, hogy a langue-ban vannak a lefektetett szabályok, míg a parole-ban tapasztaljuk az azoktól való eltérést, tehát hogy pl. a langue-ban van az, hogy a szobában vagyok, és a parole-ban az, hogy a szobába vagyok. Vagy hogy a langue maga a standard nyelv (ebből ettem), s a parole-ban valósul meg az ettől való nyelvjárási eltérés (ebbű öttem).

Nem; a fenti példák mind a langue-ban vannak (vagy egy-egy társadalmi csoport némileg eltérő langue-jaiban), mert ha nem ott volnának, akkor nem találnánk egyéneket, akik rendszeresen így használják őket. Minden, ami rendszeres, ami megjósolható, az nyelvészeti értelemben szabály. Szabály hozza létre a „suksüköt”, a szobába vagyok-ot, az Ebbű öttem-et. Ezért mindez a langue (= a szabályrendszer) része, vagy modernebb terminológiával: az adott beszélők kompetenciájának (nyelvtudásának) része. A nyelvész feladata az, hogy modellálja a beszélők kompetenciáját.

A Saussure-i parole egyszerűen a nyelv használata, fizikai megvalósulása, tehát ami kijön a szánkon (vagy a papíron, képernyőn megjelenik). A parole-t mint olyat nem vizsgálja a nyelvészet, csak az alkalmazott-nyelvészet pl. statisztikailag (Petőfi magánhangzói), meg a pszichológia, logopédia, stilisztika, irodalom, valamint a nyelvi illemtan (kit tegezzünk?). A langue/parole különbséget azért kellett Saussure-nek tisztáznia, mert létezik nyelvbotlás (pl. kétes nyéma a kényes téma helyett), meg sok elharapott, összeszőtt, újrakezdett mondat (Én is csak 56 után kezdtek megjelenni a verseim) — mindez kijön a szánkon, mégis botorság volna a kompetencia (a langue) megnyilvánulásának tekinteni.

Az adatokat (a parole-t) ezért gyakran idealizálni kell (azaz ki kell javítani). Például ha azt mondja valaki:

(1) Én nem hoznék elő ilyen kétes nyémákat.

— az nyilván azt akarta mondani:

(2) Én nem hoznék elő ilyen kényes témákat.

Tehát „kijavíthatom” a felcserélt hangokat, az (1)-et kizárhatom a magyar langue-ból. Azaz a hiba a nyelvi szereplésben, a parole-ban (modernebb szóval: a performanciában) van.

Ezzel szemben tilos a nyelvésznek a megfigyelt adatokat standardizálni, vagyis az irodalmi nyelvhez igazítani. Ha azt mondja valaki:

(3) Én nem hoznák elő ilyen kényes témákat.

— azt nem szabad kijavítani erre:

(4) Én nem hoznék elő ilyen kényes témákat.

— mert nincs okom föltételezni, hogy az illető ezt a (4)-est akarta mondani, tehát hogy nyelvbotlás lett volna: az ő kompetenciájában (langue-jában) az én hoznák a szabályosan képzett igealak. Ha hosszabban figyelem beszédét, azt fogom látni: rendszeresen így mondja. Az nyelvészeti szempontból mellékes, hogy az ő kompetenciájának erről a szabályáról (a „nákolásról”) mások azt mondják: csúnya vagy helytelen vagy magyartalan; ez egy lábjegyzetben megemlíthető, de a szabály leírását, elemzését nem befolyásolhatja a társadalmi értékítélet, hiszen az puszta konvenció, mely fordítva is alakulhatott volna. (Társadalmilag persze fontos lehet, mint minden konvenció, de az már szociológiai kérdés.) Ebből következik egy fontos alaptétel: a langue-ban (a kompetenciában) hiba egyszerűen nem létezik: nincs olyan egészséges felnőtt, aki az anyanyelvét hibásan tudná.

Én szinte mindig a langue-ról írok, hiszen a nyelvészet döntően ezzel foglalkozik. (Egy-egy kirándulást teszek olykor parole-szintű jelenségek taglalásába, pl. a trágárság/pornográfia témában, vagy nyelvpolitikai kérdésekbe — mint a kisebbségi nyelvhasználat — vagy alkalmazott-nyelvészeti kérdésekbe, mint a szótárírás. De ez nem a főcsapás iránya.) Elsősorban szabályokkal foglalkozom: igyekszem megmutatni, hogy a magyar langue (a magyar beszélők kompetenciája, akár műveltek, akűár műveletlenek) mennyi olyan szabályszerűséget tartalmaz, amit az iskolai nyelvtan nem tárgyal, vagy nem eléggé mutat be, vagy amiről azt gondolja a laikus, hogy keszekusza, szabályoknak fittyet hányó beszéd. Például, hogy az aki újabban testületre is vonatkozhat (a katolikus egyház, aki története során…). Ez nem parole-jelenség, ez a langue szabályrendszerének izgalmas módosulása.

Sokan összemossák a nyelvművelést a nyelvvédelemmel. Hogy ezt tisztázzuk, három dolgot meg kell különböztetünk:

(1) A nyelvvédelem. Ez a nyelvnek, a nyelvi eszközöknek a gyomlálása, célja a kompetencia (a langue) szűkítése. Szándéka, hogy létező, anyanyelvi beszélők által rendszeresen használt jelenségeket (nákolás, suksükölés, aztat, műtét végett, idegen szavak) visszaszorítson, embereket bizonyos dolgok használatáról leszoktasson. A nyelvtudomány ehhez semmiféle alapot nem szolgáltat. A nyelvvédelemmel akkor kerülök szembe, ha — mint sajnos oly gyakran — a nyelvtudomány álarcát ölti, s alaptalanul azt hirdeti, hogy az én hoznák nyelvészetileg helytelen, vagy hogy a korrekt szó használata fölösleges — ilyet ugyanis a nyelvészet nem mond, nem mondhat, mert ő csak azt látja, hogy az embereket ezeket használják. Ettől még, aki akarja, nevelje le embertársait bármiről, akár nyelvi dolgokról is, csak a nyelvészetre ne hivatkozzon: ezt a fegyvert valóban kötelességem kiütni a kezéből.

Ha a társadalom úgy döntött (vagyis a közmegegyezés úgy alakult), hogy bizonyos alakokat műveletlennek, kerülendőnek, csúnyának — összefoglaló szóval: illetlennek — minősít, akkor természetesen minden szülő, pedagógus, illemtanár kötelessége, hogy ezt a fiatalokkal, a szélesebb közönséggel tudassa és használatuk veszélyeire felhívja a figyelmüket, esetleg leszoktassa őket. A probléma az indoklás körül van. Hadd hozzak egy — talán meglepő, de annál találóbb — párhuzamot: a szellentés megítélését. A mai európai kultúra illetlenségnek találja a társaságban való szellentést, és így valóban kötelességünk, hogy erről mindenkit leneveljünk. Azt azonban egy pillanatig sem szabad mondani, hogy a szellentés egészségügyi értelemben helytelen vagy káros volna (sőt, éppen a visszatartása lehet káros vagy kellemetlen). A nyelvi illemszabályokról hasonlóképpen kell nyilatkozni: ezt vagy azt a nyelvi formát — pl. a suksükölést — nem szabad jobb társaságban használni, de nem azért, mert önmagában helytelen vagy természetellenes, hanem „csak”, mert ezt kívánja a hagyomány, az a társadalmi közeg, melybe integrálódni kívánunk.

(2) A nyelvművelés mint a nyelv (a langue, a nyelvi rendszer) művelése (finomítása). Ennek célja, hogy gazdagítsa a nyelvet: rövidebb vagy szebb vagy szellemes szavakat találjon ki (mint Kazinczyék), esetleg gazdaságosabb nyelvtani szerkezetek megjelenését támogassa (a nálunk játszott zenekar), stb. Sosem bíráltam, magam is szívesen űzöm.

Kollégáimmal például kitaláltuk, hogy az előadásainkon kiosztott 1-2 lapos segédanyagot az angol handout (ejtve \[hendaut\]) helyett kiosztmány-nak fogjuk nevezni. Örömmel mondhatom, hogy a szó terjed, és sok fiatal már teljes természetességgel használja. De ugye világos: ennek vajmi kevés köze van a nyelvészethez, inkább sport, nemes játék. Hiszen a hendaut ugyanolyan jó magyar szó lenne, mint a kiosztmány. Erre azt mondhatná valaki, hogy no de a hendaut-nak a magyar ember számára nincs értelme. Miért, kérdezem vissza: és a kentaur, annak van értelme? Persze, felelné: kentaur egyenlő „ember-ló kombinált lény”. Igen, mondom én erre, ugyanígy hendaut egyenlő „előadáson kiosztott segédlet”. A magyarok nem hülyék, ha meg tudják tanulni, mi az a kentaur, akkor azt is meg tudják tanulni, mi az a hendaut. Hogy mégis kiosztmány-nak próbáljuk nevezni, annak nem a nyelvhez, hanem a magyar hagyományhoz van köze, ha tetszik: főhajtás Kazinczyék, a nyelvújító elődök előtt. Egy hommage.

(3) A nyelvművelés mint a nyelvhasználat művelése (irányítása és gazdagítása). Ha okosan teszik (mint a híres nyelvművelő, Lőrincze Lajos tette évtizedeken keresztül), akkor nagyon fontos feladatot látnak el. Például: ne mindig csak azt mondjátok, hogy helyes csaj, mert sok más szó is van erre; ne tegeződjetek olyannal, akit ez bánthat; ne beszéljetek sznobosan-idegenesen (ilyen kondíciókkal); használjatok kedves régi fordulatokat, melyeket kár volna veszni hagyni (pőrén); fogalmazzon a hatóság érthetően, amikor az állampolgárokkal levelez stb. Semmi kifogásolható nincs benne — kivéve ha nyelvészeti indokokat keres, vagy ha tudományos pózban azt mondja: a nyelv romlik, régen szebben beszéltek, meg ilyeneket.

A nyelvvédelem tehát a nyelvet (a langue-ot) kívánja „gyomlálni”, azaz létező dolgokat kíván tiltani: ez illemtanári feladat. A civilizáció már csak olyan, hogy ilyesmire szükség van: mindenütt van tabu és van etikett. Mindenütt vannak dolgok, amiket nem szabad. A tiltó-korlátozó illemtanár — nyelvi értelemben is, mint magyartanár vagy nyelvművelő — szükséges és fontos a társadalom működéséhez. Azt azonban szóvá kell tenni, ha az illemtanár tudományos alapot keres, ha tiltásait és korlátozásait tudományosan próbálja indokolni, például olyanokat mond, hogy a kérdéses dolog (pl. én látnák) „idegen a magyar nyelv szellemétől”. Senkinek nincs joga kisajátítani a magyar nyelv szellemét. A tisztességes illemtanár megmondja magáról, hogy illemtanár.

De az igazán érdekes dolgok — mint erről győzködni akarom olvasóimat — azok, hogy pl. a gáz tárgyesete gázt, de ház tárgyesete házat (melyik a szabályos? mindkettő? miért az eltérés?) meg hogy miért van Rá akart lépni a kőre, de nincs *Rá félt lépni a kőre. Ez a nyelvészet.