A férfi a bank lépcsőjén állt és mobilozott. Bólogatott, majd azt mondta: Nyugatiba bejössz és rámcsörgő, odamegyek eléd. Divatosan öltözött, erőteljes ember volt, leheletnyit durva arcvonásokkal, lendületes, igazi self-made man. Ha jobban megnézte az ember, nem volt meglepő a szájából ez a rámcsörgő.

Jegyezzük gyorsan meg, hogy a mondat két másik ponton is eltér az iskolai normától, csakhogy ezek az eltérések köznyelviek, a művelt átlagbeszédben is megtalálhatók. Az egyik az a/az névelő elhagyása a mondat elején, tehát Nyugatiba bejössz… és nem A Nyugatiba bejössz. Ez általános jelenség (Szomszédok is tiltakoztak. Árpakásának nincs ilyen hatása. Legjobb táncosunk a Mátrai.) A másik az, hogy a mondat elejéről elhagyjuk az alárendelő kötőszót, esetünkben a mihelyt (vagy amint, amikor, ha) elemet. Az írott, normatív nyelvtan itt azt kívánná: Mihelyt/amint/amikor/ha a Nyugatiba bejössz…, vagyis a kötőszót szükségesnek tartaná annak jelzéséhez, hogy ez a tagmondat a feltétel, ez van alárendelve a főmondatnak (az odamegyek eléd résznek). Az átlagbeszédben azonban — úgy látszik — az alárendelt mondat puszta helye (tehát hogy a főmondat előtt van) kellőképp jelzi az alárendeltséget: Megkaptad, szólj! („ha megkaptad”). Lehűlt, ehetitek. („amint lehűlt”). Könyvtárból kijövök, hívlak. („amikor kijövök”). Vegyük észre, hogy ezek az előrehozott, kötőszó-nélküli alárendelt tagmondatok mindig sajátos hanglejtést kapnak: ez is szükséges az alárendeltségük jelzéséhez. Ha ez hiányzik, mást jelentenek. Például az a kéttagú mondat, hogy Lehűlt, ehetitek. más hanglejtéssel azt fogja jelenteni: „lehűlt (már), tehát (most) ehetitek”. Kérem az olvasót, mondogassa a kétféle helyzethez illően ezt a mondatot, mert a hanglejtést sajnos nem tudom illusztrálni (jó lenne egy tasakban mini-CD melléklet, mint a szagminták a női lapokban).

Még azt is vegyük észre, hogy ha a beszélő mégis úgy dönt, hogy használ alárendelő kötőszót a mondat bevezetésére (pl. Amikor a Nyugatiba bejössz…), akkor már nem maradhat el a névelő, hiszen az szigorúan csak a mondat elején hagyható el. Olyat senkitől sem hallunk, hogy *Amikor Nyugatiba bejössz…; *Amint könyvtárból kijövök… A nyelv gyönyörű szabályosságát éppen ebben csodálhatjuk a legjobban: a természetes napi átlagbeszéd szigorúan szabálykövető voltában.

Az önerejéből milliomossá lett favágó mondatában ezek tehát nem lettek volna különösek, mindenki így beszél. Ám ott van a rámcsörgő. Ez már igen! Az adatközlő ugyanis a csörög igéhez második személyben az -l ragot teszi a köznyelvi -sz helyett (azaz rámcsörgöl, a köznyelvi rámcsörögsz helyett). Ez a két rag régebben úgy oszlott meg, hogy az -l járult az ikes igékhez (ugrol, úszol, fürdöl), az -sz a többihez (futsz, nézsz/nézesz, kotorsz). A mai művelt nyelv átosztotta őket hangtani alapon: minden ige az -sz ragot kapja (ugrasz, fürdesz, kotorsz, futsz, printelsz), kivéve a „sziszegő” hangra végződő igéket, melyek -l-et kapnak (úszol, nézel, fűzöl, mosol, internetezel). Ennek már nincs köze az ikességhez. A „sziszegő” hangok — nyelvészeti szakszóval szibilánsok — a következők: sz, z, s, zs, cs, dzs, c, dz. Tény, hogy a magyarban zs, cs, dzs, c végű igék nincsenek, de ez nem gyengíti a szabály érvényességét: ha volnának, nyilván ők is -l ragot kapnának. A konzervatív nyelvhasználatban még előfordul, hogy ikes igéhez akkor is -l-et tesznek, ha nem sziszegő végű (ugrol), de ez eltűnőben van.

Emberünk beszéde tehát abban tér el a köznyelvtől, hogy -l ragot tesz olyan igéhez (csörög), mely nem sziszegő hangra végződik. Ezzel nincs egyedül: a nem-sztandard nyelvváltozatok a fent leírt -sz/-l rivalizációt néha másképp oldják fel: némelyik az -sz-et általánosította (ugrasz, fűzesz, mosasz, játszasz), némelyik — és ez a gyakoribb — az -l-et: (ugrol, fürdöl, mondol, futol, kotrol). A csörgöl alak ez utóbbi nyelvváltozatból való. Megfigyelhetjük továbbá egy másik — mindenki által követett — szabály, az úgynevezett szinkópa működését: a csörög második ö-je kiesik, ha utána még egy magánhangzó jön, azaz *csörögöl helyett csörgöl, ugyanúgy, ahogy *csörögök helyett csörgök, *csörögünk helyett csörgünk van mindenkinél. A csörög második ö-je attól függően marad meg vagy esik ki, hogy mit ragasztunk hozzá. Az -sz rag a g-vel jólformált szóvéget ad (csörögsz, ejtsd [csöröksz]), minthogy a magyarban a szóvégi [ksz] meg van engedve, de a *csörögl megengedhetetlen szóvéget adna, minthogy a magyarban nincs szóvégi [gl], ezért kell eléje egy kötőhangzó (-ö-l), ám így *csörögöl jön létre, s azonnal beindul a szinkópa: csörgöl. Beszélőnk tehát a szinkópát pontosan végrehajtja. Mellesleg azt is pontosan betartja, hogy az l előtti kötőhangnak jelen esetben éppen -ö- nek kell lennie, tehát csörgöl és nem *csörgel és pláne nem *csörgol — ez az úgynevezett harmónia (vagy illeszkedés) szabálya.

Ez mind szép és jó, mondja a tisztelt olvasó, de miféle szóvégi -l-ről beszélek én, amely állítólag mindezeket a szabályokat — mint valami lavinát — beindította és végig­görgette, ha egyszer a self-made man száján nem rámcsörgöl, hanem rámcsörgő jött ki?

Nos, éppen ez mutatja, hogy a nyelv szabályai mindnyájunk beszédében milyen szívós csökönyösséggel működnek, gyakran nem tudnak egymásról, és így az egyik szabály olykor lebontja, amit a másik épített. Van ugyanis a magyarban — a fesztelen és nem-sztandard beszédben — egy hangtani szabály, mely a nyelvtani szerkezetre, értelemre tekintet nélkül működik: a szóvégi l-törlés. Ennek eredménye, hogy a szóvégi -l kiesik, és kiesését mintegy pótlandó az előtte lévő magánhangzó megnyúlik: csörgöl-csörgő. Ilyenre bőven van példa: Mit játszó velem (= játszol); Hidd ee, hogy igaz (= el); Rosszú vagyok (= rosszul); Sarokkaa nem lehet (= sarokkal). A rámcsörgő-ben tehát az l ottlétét, majd kiesését mindezek a jelenségek olyasféleképp bizonyítják, ahogy a csillagász számára a nem látszó bolygó ottlétét egyértelműen jelzi a többi bolygók sajátos mozgása.

Értik már, miért mondjuk, hogy a nyelvészet nem humán tudomány?