Nagyon nehéz elhinni, hogy a nyelv mennyire nem logikus. Egyrészt a saját kategóriáit rendre fölrúgja, például szív—szívnek, ha főnév, de szív—szívnak, ha ige. Az utóbbi megsérti a magánhangzó-harmónia elvét, mert magas magánhangzójú tőhöz (szív) mély hangú rag illeszkedik. (Illetve nem illeszkedik.) No jó, mondhatnánk, ez egyszerű rendhagyóság, semmi sem tökéletes, a február is kilóg, csak huszonnyolc napos, pedig minden hónap harminc vagy harmincegy. A rendhagyóság a rendszer fricskája, mely nem kérdőjelezi meg magát a rendszert.

Hát, talán nem kérdőjelezi meg, de a „logikusság” címkéjét már elveszi tőle. Ha egy rendszerben rendhagyóságok (= logikátlanságok) vannak, az már nem lehet logikus, mert a logika nem enged meg ilyesmit. A nyelv nem logikus, és nem is lehet cél, hogy az legyen. A nyelvet nem szabad logikai elvek alapján „kipucolni”. Ezt utoljára a felvilágosodás korában gondolták szükségesnek, de nem jutottak messzire. Fellázadtak a romantikusok: ahogy nőtt, úgy nőtt. Másrészt látnunk kell, hogy egész részrendszerek lehetnek nem logikusak. A németben a „kislány” (das Mädchen) szó nem a nőnemű, hanem a semlegesnemű főnevek között van, pedig a német kislányok nőneműek. Ez már nem rendhagyóság, nem izolált kuriózum, mint a szívnak vagy a nyúl—nyúl. A németben a -chen végű kicsinyítő szavak mind semlegesek, tehát itt két elv — a nemiség kifejezése („ha nő, legyen a neve nőnemű”) és a kicsinyítés („ha kicsinyített, legyen semlegesnemű”) — ütközik, s a konfliktust a német nyelv az utóbbi javára oldja fel. Hogy miért, azt nem tudjuk, s nem is szabadna benne logikát keresni. Be lehetne magyarázni, hogy a kislány voltaképpen még nem nő, ezért nem nőnemű a neve — dehát éppen a németben a Knabe „kisfiú” már zsenge gyermekkorától hímnemű, hol itt a logika?

De vannak egészen általános bajok is, például a kettős tagadás. A logika álláspontja egyértelmű: ha nem igaz, hogy nem esik az eső, akkor esik az eső. Kétszeres tagadás egyenlő állítás. Ám a magyarban (és sok más nyelvben) ez nem így van: a Nem láttam senkit mondat nem jelenti azt, hogy „láttam valakit”. Ez pedig logikailag menthetetlen, ezt nem lehet se rendhagyóságnak, se kivételnek nevezni, ez egyszerűen nem logikus. Más. Az angolban ami bizonytalan vagy valaminek a feltétele (tehát ami irreális), azt múlt időbe kell tenni akkor is, ha jelen (sőt jövő!) időre vonatkozik: I wish I was young „Bárcsak fiatal volnék”; If we played tomorrow „Ha holnap játszanánk”. Nem valami logikus, hogy múlt idő fejezzen ki olyasmit, ami a jövőre vonatkozik.

Érdekes módon az egyes nyelvek ilyen nagy, nyelvalkotó logikátlanságait (mint a magyar kettős tagadás, vagy az angol irreális múlt) könnyebben fogadja el a laikus gondolkodás, mondván: „ez a nyelv ilyen”. Sőt még büszke is rá titokban, mint amikor valakinek a papája bohóc. A logikátlanság vádját inkább a kisebb dolgoknál szokták fölvetni. Itt van például a szabadna. Kedves olvasónk, a mindig vidám Tóth Szilárd azt szeretné, ha ez az alak (meg a szabadjon, szabadott) nem létezne. Ez, Tóth úr, aufklärista voluntarizmus, mely úgy tekinti a nyelvet, mintha azt mi csinálnánk, mintha használata, fejlődése a mi kezünkben volna, rajtunk volna tehát a felelősség, hogy hogyan működik, és bírálható lenne, mint mondjuk egy ország jogrendszere. „Ha engedik a szeszt, miért tilos a kannabisz? Hol itt a logika?!” — dohog az ember. A nyelv azonban nem tudatos emberi alkotmány, nem tud és nem is akar megfelelni a logika szabályainak.

Ha úgy szól a kérdés, hogy helyesek-e a szabadna, szabadott, szabadjon alakok — vagyis hogy helyes-e a szabad-hoz, mely látszólag melléknév, igei mód- és időjeleket illeszteni —, akkor erre a válasz triviálisan „igen”, ugyanis a kérdéses alakok léteznek. Magyar anyanyelvűek rendszeresen használják őket. Helyességüket megkérdőjelezni olyan volna, mintha azt kérdeznénk a biológustól: helyes-e, ha egy hüllőnek nincsenek végtagjai? Mit tud ő erre válaszolni? Ott a kígyó. Ha úgy szól a kérdés: illedelmes dolog-e ezen szóalakok használata, beleillenek-e a művelt, gondozott, vagy irodalmi nyelvhasználatba, ez már sokkal jobb kérdés, ezen lehet vitatkozni (szerintem egyébként beleillenek, én nem érzem őket se műveletlennek, se nyelvjárásinak, se slamposnak), csakhogy ez nem logikai kérdés, hanem esztétikai meg szociológiai, szóval keményen ízlés dolga, mint általában az etikett.

Ha viszont úgy szól a kérdés: nem logikátlanok-e a szabadna és társai, nem sértik-e a magyar nyelv szabályait, akkor nézzük meg közelebbről. Itt van például a fagy; ez egy rendes főnév, elegem van a fagyból, jönnek a fagyok, stb. De akkor hogy kaphat igei toldalékokat: fagyna, fagyott, fagyjon? Erre ugye gyermeteg volna azt válaszolni, hogy azért, mert a fagy nemcsak főnév, hanem ige is. Mert honnan tudjuk ezt? Hát éppen abból, hogy igei toldalékokat is kaphat. Aha, szóval ami igei toldalékokat kaphat, az ige (is)! Van egy fagy 1 főnév és egy fagy 2 ige, azonos alakkal, azonos jelentéssel, de más szófajjal és ennek megfelelő más toldalékolással. Nincs ez másképp a szabad esetében sem: van egy szabad 1 melléknév ( szabadabb, szabadnak, stb.) és egy szabad 2 ige ( szabadna, szabadjon, szabadott). Honnan tudjuk, hogy a szabad 2 nem melléknév, hanem ige? Abból, hogy igei toldalékokat kaphat. És miért kaphat igei toldalékokat? Mert ige. Nem viccelek, ez van.

Az kétségtelenül érdekes, hogy ez a szabad 2 ige nem személyragozható, tehát nincs *én szabadok, *mi szabadtunk, *ők szabadjanak;. mindig csak egyes szám 3. személyben állhat. Ezt úgy hívjuk: személytelen ige, ilyen a francia il faut „kell”, az angol elapse „eltelni”, az olasz bisogna „szükséges”. Van néhány ilyen a magyarban is: havazik, sikerül, fáj, derogál, szabad 2. Az ilyen igéket a szótárban meg kell jelölni ragozhatatlanságuk miatt. A szabad 2-nek egyetlen igazi rendhagyósága van: nincs infinitivusa, azaz sosem használatos a szabadni alak. Látja, Tóth úr, engem meg ez bosszant. Miért nem lehet azt mondani: *Ha meghozzák a dohányzásellenes törvényt, nem fog szabadni dohányozni a büfében?