„Kedves hallgatóink, műsorunknak ezzel vége. Elköszön a szerkesztő, Nyúl Nyina: jó éjszakát.” Ebben nincs semmi érdekes, a szerkesztő bejelenti, hogy el fog köszönni, majd elköszön. Illetve picit érdekes ez is, mert miért beszél harmadik személyben (elköszön), mikor a szöveget nyilván maga Nyúl Nyina mondja, azaz miért nem elköszönök? A mindennapi életben ez volna a természetes. Az ember beszól a titkárságra: „Hát akkor én elköszönök: viszontlátásra.” Csakhogy a mindennapi életben látják is az arcomat, tudják, ki vagyok, miért voltam ott, viszont a rádióban az illem úgy kívánja, hogy a műsor végén mondják meg, kit hallottunk. Ezt az információt foglalja — praktikus sűrítéssel — az elköszönő mondatba a szerkesztő. Régi hagyománya van ennek: „Csókol anyád, Róza”. „Az ilyesmit miért nem jelentitek az igazgatónak?” — kérdezi az igazgató. Egy színdarab elején azt mondja az egyik szereplő a másiknak: „Nem szégyelled magad, így beszélsz a volt feleségeddel?”

Túllépve a sűrítés nagyonis szokásos jelenségén, vizsgáljuk meg az „elköszön” ige használatát Nyúl szerkesztőnő fenti mondatában. Először is vegyük észre, hogy az „elköszön” itt a nyelv leghagyományosabb funkcióját látja el: tudósít valamiről, ami tőle függetlenül is létezik, történik, vagy — mint esetünkben — meg fog történni. Ezt hívjuk a nyelv informatív funkciójának. „Elköszön”, mondja, és valóban, ez meg is történik. „Jön a busz”, mondják, és jön is a busz. „Megverlek”, hörgöm, és meg is verem. A nyelv informatív funkcióját már a régi görögök felismerték: ebből következtettek egy objektív, a nyelvtől függetlenül létező külvilág létére, melynek dolgairól a nyelv mintegy tudósít, informál. Ha Nyúl szerkesztőnő nem használná az „elköszön” igét, az elköszönés akkor is megtörténne, hiszen azt a „jó éjszakát” kifejezés teljesíti. Akár mondom, hogy „villámlik”, akár nem, akkor is villámlik.

Fontos, hogy a nyelv informatív használatába a hazugság is beletartozik: az is információ, csak mínusz előjellel. Ha nem villámilk, és én azt mondom: „Villámlik”, e mondat jelentése, nyelvi értéke változatlan, csak az igazságságértéke más, ezt pedig a valósság tényeivel való egybevetés alapján állapítjuk meg. Nem szabad összetéveszteni — mondták a görögök — a nyelvet a valósággal, a „villámlik” igét a villámlással, az „elköszön” igét az elköszönéssel. Attól, hogy ezeket kimodnom, a dolog még nem történik meg! A nyelvet és a valóságot csak összevetni lehet: megnézzük a valóságot egyfelől, a mondatot másfelől, és megállapítjuk, hogy az informálás pozitív előjellel (igaz módon) avagy negatív előjellel (hazug módon) történt.

A huszadik század elején kezdtek nyugtalankodni néhányan, Wittgenstein például, hogy ez nem ilyen egyszerű. Addig piszkálták a dolgot, míg kiderült, hogy tényleg nem. Mert hogy ilyet is hallunk: „Kedves hallgatóink, műsorunknak ezzel vége. Elköszön a szerkesztő, Taub Taksony.” Vagyis Taub szerkesztő nem mondja, hogy „jó éjszakát”, nem használ semmi olyan kifejezést, amelyet köszönésnek lehet nevezni. No de akkor most nem köszönt el? Ez olyan udvariatlanság volna, amelyet nyilván nem óhajt elkövetni, de a hallgatók sem érzik annak. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy számára — és a hallgatók számára is — itt maga az „elköszön” ige hajtja végre a köszönés aktusát: azzal köszön el, hogy azt mondja: „elköszön”. Ezt a műveletet, hogy tehát valaminek a kimondásával nemcsak utalunk valamire, hanem egyszersmind meg is csináljuk, performációnak (végrehajtásnak) nevezzük. A nyelvnek tehát nemcsak informatív, hanem performatív használata is van: a performatív nyelvhasználat általános neve beszédaktus, mert ilyenkor a beszéddel egy aktust végzünk. „A törvény nevében letartóztatom.” „A konferenciát bezárom.” „Kimondom a határozatot: a javaslatot elfogadtuk.” A legklasszikusabb beszédaktus a házasságkötés, hiszen azt azzal és csak azzal lehet végrehajtani, hogy egy bizonyos kérdésre egy bizonyos helyzetben „Igen”-nel válaszolunk. Ha ez nem történik meg, élhetünk együtt sokáig, lehet akár hat gyermekünk, mégsem kötöttünk házasságot.

Nézzünk egy másik példát: „Üdvözlöm, Béla!” Ha ezt olyan helyzetben mondjuk, amikor valakivel találkozunk, amikor tehát a köszönés pillanata van soron, akkor ez egy beszédaktus, azaz maga a köszönés. Ha nem mondom ki, hogy „üdvözlöm”, akkor nem üdvözlöm! A performatív igéknek is van persze rendes, informatív használata. Vegyük a következő párbeszédet. A biztonsági őr fülöncsípi Bélát, mert nem ismeri meg. Arra jön Grétike, a titkárnő. „Ismer engem, Grétike” — kérdezi Béla. „Ismerem, Béla.” „Mit szokott csinálni, amikor reggelente bejövök?” „Üdvözlöm, Béla.” Ez utóbbi mondat nem beszédaktus, nem performáció, csak információ. Grétike most nem üdvözölte Bélát, csak informálta a biztonsági őrt arról, hogy mit szokott csinálni reggelente.

A kérdés elsősorban nyelvfilozófiailag izgalmas: ha ugyanis az „Elköszön(ök)”, „Üdvözlöm”, „Igen”, „Megígérem”, stb. mondatok nem valami tőlük független eseményről tudósítanak, hanem ők maguk az események, akkor nem lehetnek se igazak, se hamisak, hiszen nincs mihez hozzámérni őket. Értelmetlen volna ilyet mondani: „Azt mondta: Megígérem! — de nem ígérte meg.” „Beléptem, azt monta: Üdvözlöm, Béla! — de nem üdvözölt.” Olyan viszont létezik, hogy „Beléptem, azt mondta: Fúj a szél, Béla! — de nem fújt a szél.”

Nem minden ige lehet performatív ige. Nem lehet például valakit megsérteni azzal, hogy azt sziszegjük neki: „Megsértelek!” Az „üdvözöl” ige angol megfelelője, a greet nem performatív: nem lehet valakit azzal üdvözölni, hogy I greet you! Az „elköszön” igét a mindennapi magyarban nem használjuk performatívan: nem lehet valahonnan elmenni csak azzal, hogy „Hát akkor én elköszönök!” A rádió stilizált nyelvi terében azonban, úgy látszik, ez is működik. Igaz, „Igent” se lehet akárhol mondani — pontosabban lehet, de abból nem lesz (házassági) aktus.