Az alábbiakban röviden bevezetem az olvasót a nyelvemlékek feldolgozásának módszereibe. Így dolgozták föl elődeim a Halotti Beszédet meg az Ómagyar Mária-siralmat. Egy nyelvemléknek nem kell réginek lennie, csak valamely nyelvhasználó által hagyott, rögzített szöveg legyen. Nyelvemlék az alább közölt „Ford Trazi” nevű kézirat is, mely a 21. század elején, a mai Magyarország délkeleti részén keletkezett. Mint minden nyelvemléknél, ennél is fölmerül a hamisítás gyanúja; mindenesetre elég hitelesnek tűnik ahhoz, hogy foglalkozzunk vele.

Először készítsünk betűhív (ún. diplomatikus) átiratot a szövegről. A szerző által hagyott nagyobb közöket „//” jelöli. A karikás, ill. vonalkás nagy I-t sima I-vel írtuk át. A telefonszám vége helyett X-eket írtunk.

A szövegnek tagadhatatlanul van némi komikus hatása, ezért is körözik csúfondáros értelmiségiek az interneten. Ám nem az az igazán komikus benne, ahogy egy műveletlen ember küszködik az írással, hanem az, hogy a maga módján kiváló: célratörő, érthető és lendületes.

A szerző ért a betűvetéshez, betűi jól olvashatók, és egy-két elírástól eltekintve minden bizonnyal megjelenítik azt a hang- és szósort, mely neki írás közben a fülébe csengett. Központozást alig használ: egy felkiáltójel van a cím után, pont sehol, vesszők csak a telefonszám előtt és közben meg az időadatok között (itt gondolatjel is van), valamint az utolsóelőtti mondat zárásaként. Viszont nagyobb közökkel jelzi a beszéd természetes szüneteit (ezt fönt „//” jellel jelöltem).

Ezután készítsünk kritikai kiadást, azaz javítsuk ki azon hibákat, melyek — a szerző nyelvhasználatán és írásszokásán belül — bakinak (szakszóval performanciális hibának) tekinthetők. Ilyen a szémj alak a szándékolt szeméj helyett (az ly-t a szerző nyilván nem ismeri). Mivel ezt a szót utólag szúrhatta be (ezért is van kisbetűvel), a második e-t a helyszűke miatt kihagyta, s az ékezetet jobb híján a megmaradt első e-re tette: szémj. Ha újra leírná a szöveget, nyilván szépen szeméj-t írna, tehát erre javíthatjuk. A szőlló és nagytejesétményú végén figyelmetlenségből tett a kettős ékezet helyett egyeset (hiszen másutt tudja a különbséget). A zsúzó alak tollbotlás zúzó helyett: a környékén előforduló sz és z megzavarta (a sz, z, zs rokon hangok és betűk).

Az ékezetek közül csak a vonalkákat ismeri (tehát ő, ű), a pontokat (ö, ü) nem. A j betűkön is vonalka van. Az első hat sorban a nagy I betűkre kis karikát tesz, aztán áttér a vonalkára. A vonalka általában a hosszúság jele, de mivel mindig ezt írja, nehéz megállapítani, hogy az ékezetes magánhangzókból melyeket ejti valóban hosszan. Valószínű, hogy rövidet mond a műkűdik második ű-jében (= műküdik) és a sőrgősen első szótagjában (ejtése talán sürgősen, és az első ő hiba ű helyett). A szőllő, órrától, órráig szavakban alighanem hosszú ó, ő-t ejt („ormány”-nyúlás), ezeket tehát így kell hagynunk.

Alább közöljük a szöveg kritikai kiadását.

A szerző írásszokása eltér az akadémiai helyesírástól. A [j] hangot mindig j betűvel írja, nem alkalmazza sem az ly (szeméj), sem az lj (teljes) írásmódot. Érdekes a kettős mássalhangzók kezelése: általában nem jelöli őket: olajal ejtsd [olajjal], tejesét ejtsd [tejjesét], kisebek ejtsd [kissebbek]; viszont a likvidákat (l, r) kettőzve írja ó, ő után, amikor a sztenderd nyelvben nincs kettőzés: szőllő, órrától, órráig. Az is szócskát — a magyar hangsúlyozást természetes füllel követve — mindig egybeírja az előző szóval (azis, hordóis stb.), és ugyancsak egybeírja a nagyteljesétményű szót (szívem szerint én is egybeírnám). Külön írja viszont a szőllő zúzó, boros hordó, telefon szám elemeket.

Most jön a lényeg, az igazi nyelvhasználat, ami már nem írásechnikai kérdés. Először is a Trazi, mely a Transit (ejtsd [tranzit]) szó módosult alakja. Az n felszívódása z előtt általános a mai magyarban (tra’zit, ko’zultál, Bá’ Zoli); meglepőbb a szóvégi -t leesése: ha nem írásbaki, akkor átértelmezték tárgyragnak, pl. megvettem a Trazit, enyém a Trazi. Talán hatott a Trabi, kombi is. Figyelemre méltó az [éj] viselkedése: szó belsejében [é] lesz belőle tehát szeméj de szemékocsi. (Vajon hogy ejti szerzőnk a Kiss me, Kate musical címét?) A legérdekesebb a hidrolás. Alakulása: sztenderd hidraulikus, közönséges hidraulikás, népies hidraulás (erre nincs adatom). Szerzőnk ezt a [hidraulás] hangalakot akarhatta rögzíteni: délkelet-magyarországi lévén, [au] hangot ejt mindenütt, ahol a sztenderdben ó van, pl. [kaula] = kóla. Megtanulta, hogy az ő [au] hangját a magyar írás ó betűvel jelöli ([zúzau] = zúzó), ezért a [hidraulás] szót logikusan hidrolás-nak írja. (Magyarázatunkat gyengíti, hogy nem tett az o-ra ékezetet, de nobody’s perfect.)

Készítsük el végül a szöveg ún. normalizált leiratát. Ebben a mai helyesírás és központozás szerint adjuk mindazt, ami nem sérti, nem „gyalulja le” a szöveg nyelvjárási vagy szerzői sajátosságait. (Így szoktunk eljárni Zrínyi, Balassi, és általában a régiek munkáinál is.) Például a kézirat tejesétmény alakját átírjuk teljesétmény-re, mert itt a -j-t nyilván ugyanúgy -jj- nek ejti, mint a sztenderd beszélő az -lj-t, de nem javítjuk teljesítmény-re, mert az -ét képző már az ő sajátsága.