Mint minden tudós, a nyelvész is arra vágyik, hogy a felszín változatos jelenségeit visszavezesse valami egyszerűbbre. A biológus boldogan állapítja meg, hogy az ebihal és a béka — két látszólag teljesen különböző állat! — voltaképpen ugyanaz, mert megjósolható, hogy az ebihalból béka lesz. Nyelvészi szóhasználattal úgy fogalmaznánk: az ebihalból a békát szabály hozza létre, e szabály működése újra és újra megfigyelhető („lefuttatható”). Az ebihal ezért nem külön állat, nem kell az állatok katalógusában (a „szótárban”, mondaná a nyelvész) külön tételként szerepeltetni. Ami megjósolható, az nincs.

Nézzük például azt a magyar szót, mely [fokhúzás]-nak hangzik (írva: foghúzás). Ez két értelmes részből áll: a [fok] elemből és a [húzás]-ból. Mi ez a [fok]? Jelentése nyilván ugyanaz, mint a [fog] elemé, mely pl. a fogorvos szóban hallható: ’kis fehér csont a szájban’, németül „der Zahn”. Látszólag két szavunk van tehát, a [fok] és a [fog], melyek ugyanazt jelentik, de más hangalakúak. Ha két szó ugyanazt jelenti, de más hangalakú, akkor szinonímáknak hívjuk őket, pl. kutya=eb, válaszol=felel. Szinonímák-e vajon a [fok] és a [fog]? Két szó, mely ugyanazt jelenti?

Nem. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az egyikből a másik megjósolható, lévén hogy a magyarban a [g] hangból mindig [k] lesz, ha utána [h] van. Például dög + halál = [dökhalál], lég + hajó = [lékhajó], s ugyanígy fog + húzás = [fokhúzás]. Vagyis nem kell a szótárba fölvenni egy [fok] „der Zahn” főnevet (jóllehet gyakran mondjuk így: [foktömés], [fokpótlás]…), mert szabály hozza létre, azaz megjósolható. Ami megjósolható, az nincs. Egyébként ezt a gondolatmenetet a magyar helyesírás is tükrözi, hiszen e szót mindig g-vel írja, a [fok] ejtésről nem vesz tudomást. Igaza van, a helyesírásnak nem a kiejtést kell tükröznie, hanem a nyelvi egységeket kell megjelenítenie. Mivel [fok] alakú, „der Zahn” jelentésű nyelvi egység a magyarban nincs (mint láttuk), a helyesírás bölcsen nem vesz róla tudomást.

Ez a gondolatmenet a beszélők fejében is ott van, még ha természetesen nem is tudnák így elmondani, kifejteni. Ők is tudják, már kb. kétéves kortól, hogy a [fokhúzás] harmadik hangja „valójában” (azaz szótárilag) [g], csak ebben a helyzetben a hangtani szabály működése miatt lesz [k] belőle. Ezt onnan tudják, hogy a kérdéses szó másutt [g]-vel fordul elő, és a két alak (a [k]-s és a [g]-s) szabályosan váltakozik. Kicsit költőien úgy mondhatnánk, hogy a [fokhúzás] szó [k]-ja él, és a megfelelő körülmények között (pl. fogmeder, fogorvos, fogröntgen) visszavált [g]-re. Kicsit kevésbé költőien: a [fokhúzás] szó [k]-ja mögött rejlő [g] a beszélő számára visszakereshető. (Figyelem: ez teljesen független attól, tud-e írni-olvasni az illető, ezt már 3-4 éves korban is tudja.)

Ám tekintsük a [zsepkendő] szót (írva: zsebkendő). Első látásra azt hihetnénk, ez is olyan, mint az előző, tehát zseb + kendő = [zsepkendő], ahol a hangtani szabály a zseb szó [b]-jéből [p] hangot csinál. Ez valóban megjósolható volna, hiszen hab + karika = [hapkarika], báb + kormány = [bápkormány]. Csakhogy egy egyszerű kísérlet bebizonyítja, hogy a zsebkendő szóban már nem [b] van, hanem [p]. Vegyük ugyanis e szó rövidített, becézett alakját. Ezt úgy kapjuk meg, hogy a szót az első néhány hangja után elvágjuk és a hiányzó rész helyére -i végződést teszünk, például cigaretta — cigi, kollégium — koli, uborka — ubi. És mit veszünk észre? A zsebkendő rövidített alakja nem *zsebi, hanem zsepi. Ezt mással nem magyarázhatjuk, mint hogy e szóban a beszélők már nem tudják visszakeresni az eredeti [b]-t. Hogy költőien fejezzem ki magam: a [zsepkendő] szó [p]-je döglött, nem tud már visszaváltozni [b]-vé. Ennek nyilván az az oka, hogy a zsebkendő történeti összetétele (etimológiája) elhomályosult, ami érthető, hiszen nem mindig zsebben tartják és a legritkábban kendő. Azaz a zsebkendő jelentése ma már nem azonos az alkotóelemekével (jelentéstanilag már nem igaz, hogy zsebkendő = zseb + kendő). A zsepi alak [p]-je bizonyítja, hogy a zsebkendő [p]-vel szerepel a magyar beszélők nyelvtudásában. Szakszóval azt mondjuk, hogy ezt a szót a beszélők „relexikalizálták”, vagyis új címszót nyitottak neki a szótárban. (A helyesírás nem követi ezt a változást, úgy tesz, mintha e szó eleje azonos volna a zseb szóval — ez logikailag nem védhető, de a hagyományőrzésre, az íráskép állandóságára lehet hivatkozni. A helyesírás lassabban változik, mint maga a nyelv, melyet jól-rosszul megjelenít.)

Van még néhány elhomályosult összetétel a zse[p] kendő-höz hasonló „döglött” mássalhangzóval. Ilyen a sze[k]fű, a szeg + fű ’hegyes, szög alakú fűszer’ összetételből, írva még ma is szegfű. Ilyen a la[g]zi, mely a lakodalom rövidítése, írva már lagzi. Ilyen a léle[g]zik, a lélek szóból, írva már lélegzik. Ez utóbbiban a relexikalizációt jól mutatja, hogy a lélegezni alakban is [g] van (a várható *lélekezni helyett), pedig itt a [k]-nak nincs miért [g]-vé változnia; a lélegezni [g]-je csak azzal magyarázható, hogy a szótári alakban már [g] van.

No és akkor mi a [jokhurt] (írva: joghurt) harmadik hangja? Mondhatnánk-e, hogy [g], melyet aztán a hangtani automatizmus (mivel utána [h] következik) úgyis [k]-ra változtat? Azaz mondhatjuk-e, hogy jog + hurt = [jokhurt], ugyanúgy, mint fog + húzás = [fokhúzás]? Nem, nem mondhatjuk. A joghurt ugyanis nem bontható értelmes elemekre, a benne lévő feltételezett *jog sosem jelenik meg a *hurt nélkül, s így a beszélőnek egyszerűen nincs módja, hogy ennek az állítólagos *jog elemnek a harmadik hangját ellenőrizze, vajon [k] vagy [g] van-e benne. Ha pedig így van, akkor akként fogja fölvenni a fejében lévő szótárba, ahogyan mondja, vagyis [jokhurt]-nak. Igaza van, indokolatlanul nem szabad eltérni a megfigyelt jelenségektől, ez fölöslegesen bonyolítja a nyelvtant. A helyesírás a joghurt-ban az idegen eredetet tükrözi (ez a szó a törökből került a németen át a magyarba), ez művelődéstörténeti szempontból méltányolható, de a hároméves magyar beszélőt a termék élvezete és lexikalizációja közben nem befolyásolja.

Házi feladat: a [cibzár].