Nagy Kürosz perzsa király (Kr. e. 6. század) nem tudott olvasni. Ez nem volt bűn akkoriban, hiszen még Szent István magyar király sem olvasott. Talán nem értek rá megtanulni olvasni, gondolnánk, arra ott voltak a fizetett alkalmazottak, az írnokok. De azért ez gyanús. Koronahercegek, uralkodók fiai, miért ne tudták volna megtanulni azt, amit bárki öt-hat éves korban néhány hét vagy hónap alatt megtanul? Vagy talán nem volt sikk? Nem illett, ahogy az én időmben nem illett férfiembernek főznie otthon. Ebben lehet valami, a tanulás alapvetően ciki, nőies dolog, fehér köpeny, mosott kéz, büdös a munka, mi?

Nem, nem azért nem olvasott a kis Kürosz, mert — akár kordivatból, akár pályairányultsága miatt — nem tanulta meg az ábécét, hanem azért, mert perzsa volt, és (ó-)perzsául egyáltalán nem lehetett írni, se olvasni. Kürosz (más néven Cyrus) meghódította Mezopotámiát és beült Babilonban a kész kancelláriába. Babilóniában már működött egy jól szervezett írnoki csapat, és ahogy Lenin a telefonközpontot, úgy tette a magáévá Kürosz ezt a know-how teamet. Az írástudók általában rokonságban álltak egymással, a mesterség apáról-fiúra szállt, mondhatni kasztot vagy klánt képeztek, mely az egész birodalmat ellátta szolgálataival. Asszírok voltak, mint Mezopotámia lakossága általában, és nyelvüket — az asszírt — ékírással jegyezték, kis agyagtáblákra. Számos ilyen agyagtábla fönn is maradt, jól tudja őket olvasni a mai tudomány.

Mármost, amikor Kürosz és potens, de bárdolatlan csapata lejött a perzsa hegyekből, elfoglalta Mezopotámiát és nagyjából az akkori civilizált világot, Kürosz volt olyan bölcs, hogy mindent hagyott a régiben, csak a felső vezetést cserélte le. (A zsidókat is hazaengedte Babilonból Jeruzsálembe, lásd babiloni fogság.) Az állam vezetéséhez azonban — mint asszír nyelvű elődeinek — neki is leveleket kellett küldenie, illetve fogadnia. Feltehetőleg nem ő tanult meg asszírul beszélni, hanem az írnokok óperzsául, de írni ők se tudtak volna ezen a pallérozatlan hegyi nyelven; írni — vélték — csak egyféleképp lehet: asszírul. „Diktálok!” — mondta Kürosz, és jött az írnok a vesszejével. „ Adem…,” (vagyis „Én…,”) mondta Kürosz óperzsául, az írnok pedig leírta: „ Ani…,” (vagyis „Én…,” asszírul, ezt most hasalom, dehát az asszír sémi nyelv, nyilván hasonlít a héberre). „Azt írtad, Adem?” kérdezte Kürosz. „Igen, fenség,” felelte az írnok, és tényleg azt írta, miközben persze nem azt írta. De ezt nem kellett a király orrára kötni, hiszen ahol a levelet megkapták és felolvasták (mondjuk egy vidéki kormányzónak), az írnok ugyanezt csinálta megfordítva: látta a leírt asszír szavakat, és már mondta is hangosan óperzsául a címzettnek.

Ugyanez volt a helyzet a középkori Magyarországon a latinnal. Csak az tanult meg írni-olvasni, aki latinul is megtanult: a két dolog egy és ugyanaz volt. Szent István is megtanulhatta egy óra alatt a latin ábécé huszonhat betűjét, de ezzel még nem tudta volna a magyar nyelvet leírni. Hogy jelölné például a latinban nem létező hangokat, mondjuk a cs-t vagy ü-t? Mit írna: megfogtam vagy mekfoktam vagy megfoktam? Nem is fáradt ezzel senki (kivéve azt a papot, aki megható igyekezettel a Halotti Beszédet magyarul jegyezte föl, hát csak nézzék meg annak a helyesírását). Ha a politikus diktált, magyar szavait azonnal latinul írták le, és közölték vele: szórul-szóra az van odaírva. A nyelvnek, a hivatalos és állami iratok nyelvűségének semmilyen funkciót, önértéket nem tulajdonítottak, ez igazában csak a romantikus nemzetállam-eszmével jelenik meg: ha ez magyar vasúti vagon, akkor az „Amíg a vonat az állomáson tartózkodik…” többnyelvű feliraton legfölül a magyar álljon!

Az egész csak azért érdekes, mert röviddel Kürosz után egy másik király, I. Dareiosz (Dárius) egyszer kitört ebből a jól működő rendszerből. Az iráni Behisztun közelében egy hatalmas, függőleges sziklafalra felvésette cselekedeteinek összefoglalását. A szöveg természetesen ott van asszírul (hiszen azt lehetett — ha szűk profi körben is — elolvasni), mellette elámi nyelven, mely szintén eléggé ismert és használatos volt, valamint — bármily furcsa is — óperzsául. Mi az ördögnek? Valaki szólhatott neki, hogy amit ő diktál, és amiről azt állítják, hogy az ő szavai, az mégse az, nem az a nyelv, amelyen az anyja ringatta és az apja lovagolni tanította. Valaki fölolvashatta neki, hogy igazából hogy hangzanak az ő leírt levelei. Okos ember volt, megértette, hogy ennek így kell lennie, így működik olajozottan az állam. A sziklafeliratnál azonban elfoghatta a privát érzés. Nosztalgia? Hübrisz? Üzenet az isteneknek, akikkel eddig is anyanyelvén beszélhetett, és nem is eredménytelenül? Tény, hogy elérte az írnokoknál, hogy óperzsául is írják föl hőstetteit. „De felség, óperzsául nem lehet írni, és különben is, már oda van írva minden.” — „Nem, írják csak oda úgy is.” — „De felség, nevetséges, ezt soha senki nem fogja elolvasni, hiszen aki olvasni tud, az asszírul is tud, tehát a másikat olvassa majd.” Úgy érezhették magukat az írnokok, mint mi földrajzórán, amikor cirill betűkkel leveleztünk magyarul. Hát, csak odaírták neki, keservesen hozzádomítva az asszír ékírás jelkészletét az egészen más természetű óperzsa nyelvhez. Jó kis ad hoc fércmű, dehát legyen, biztos az anyja jut eszébe, ha fölolvassák neki. De ha a másikat olvassák föl neki, akkor is ugyanazt hallja, arról miért nem jut eszébe az anyja?

Most jön a poén: kétezer évig senki se olvasta semelyik feliratot, mígnem a múlt században éppen ezt, az óperzsa hasábot tudták elolvasni (az óperzsa ugyanis hasonlít a jól ismert szanszkrit nyelvre), és éppen e szöveg alapján fejtették meg magát az ékírást, ezáltal a perzsa melletti asszír hasábot, s ebből án blokk az egész asszír-babiloni irodalmat, kancelláriával, agyagtáblákkal, mindent. Hát így gondoljunk nosztalgikusan a mamánkra.

[A fenti szövegbe az eredeti megjelenéskor tárgyi tévedés csúszott, melyet Sárközy Miklós olvasói levele alapján kijavítottunk.]