Az emberi beszéd egyik fontos jellemzője, hogy egydimenziós: a szánkon egymás után jönnek ki a hangok, és ez minden. Egyszerű időbeli linearitása van a beszédnek, azaz egyetlen tengelyen ábrázolható. (Ezt tükrözi az írás is, mely egydimenziós betűsor.) Vagyis nincs olyan, hogy valami egy másik dolog fölött vagy alatt jelenne meg, vagy hogy egyik dolog a másikban benne lenne.

Az izgalmas az, hogy míg az emberi beszéd egydimenziós, addig a nyelvtan nem az. A nyelvtannak hierarchiája, azaz „mélysége” van, bizonyos dolgok nyelvtanilag egymás „fölött” vagy „alatt” vannak, anélkül, hogy a beszédben ez meg tudna jelenni (mivel ott minden csak egymás után lehet). Azaz a nyelvtan — vagyis a nyelv, hiszen „nyelv” és „nyelvtan” között nincs különbség! — kétdimenziós.

Nézzünk egy egyszerű, házilag is elvégezhető kísérletet. Biztosan mindenkinél van otthon határozatlan névelő. Tegyük többes számú főnév elé: *Hoztam egy takarókat. Ilyen nincs. Kimondhatjuk tehát, hogy „az egy névelőt nem lehet többes számú főnév előtt használni”. Eddig világos. No de akkor miért nem jó az, hogy *Hoztam egy kockás takarókat? Hiszen itt az egy nem a többesszámú főnév (takarókat) előtt van, hanem az egyesszámú melléknév (kockás) előtt! Mi tiltja itt az egy megjelenését? Érezzük (mert tudunk magyarul), hogy a névelő itt is „valahogyan” a főnév előtt van, jóllehet a felszínen (hogy úgy mondjam „földrajzilag”) a melléknév előtt áll. Az az intuíciónk, hogy az egydimenziós lineáris elemsor valami mást, valami „mögötteset” terít ki, amit a beszélő és a hallgató egyaránt tud.

Hogy tudnánk megtiltani, hogy nyelvtani „generátorunk” létrehozza a *Hoztam egy kockás takarókat szósort? Fogalmazzuk át a szabályt így: „az egy névelő nem használható többes számú főnév előtt, továbbá olyan melléknév előtt, melyet többes számú főnév követ”. Ezzel a *Hoztam egy kockás takarókat ki van lőve, de ott a következő: *Hoztam egy kockás, barna takarókat. Oké, akkor mondjuk úgy, hogy „…továbbá egy vagy több olyan melléknév előtt, melyet többes számú főnév követ”. Ez megoldja a … kockás, barna… ügyét, sőt még az *egy kockás, barna, gyűrött, régi takarókat helytelenségéről is számot ad. No de mi lesz azzal, hogy *Hoztam egy házilag készült takarókat? Ez sincs, pedig ezt eddig nem tiltottuk le, hiszen se a házilag, se készült nem melléknév. Gondolkozzunk tovább: talán mindegy is, hogy milyen szavak ékelődnek az egy és a takarókat közé, mindenképpen tilalmas lesz az alakulat? Próbáljuk meg: „nem használható az egy névelő, ha utána (bármely szavak közbeékelődésével) a következő főnév többes számú”. Ez valóban kilőné az eddigieket, de most meg túl szigorú a szabály, mert azt is tiltaná, hogy Hoztam egy ilyet meg takarókat — ami létező, jól formált mondat. (Erre mondjuk, hogy a szabály „alulgenerál”, azaz kevesebb dolgot enged létrejönni, mint ami valóban létezik.)

Még finomíthatnánk tovább, de jobb, ha belátjuk: nem jó stratégia, ha az egy és a takarókat közötti szavak számát vagy milyenségét — azaz a szósort — akarjuk korlátozni. A nyelv nem szósor, csak akként jelenik meg a beszédben. Az egy névelő nem egy szóval — a főnévvel — áll kapcsolatban, hanem sokkal „magasabban” helyezkedik el: ő az egész főnévi szerkezet előtt áll. Ezt a tényt az elemzésben zárójelezéssel tudjuk kifejezni: [egy] [kockás takarót], illetve *[egy] [kockás takarókat]. A zárójelezés mutatja, hogy az egy névelő nem a kockás, hanem a [kockás takaró(k)] előtt áll. A második azért rossz, mert a névelő olyan főnévi csoport előtt áll, melynek feje többes számú. A szabály tehát így szól: „az egy nem állhat töbesszámú-fejű főnévi csoport előtt”. Ezért jó az, hogy Hoztam egy [ilyet] meg [takarókat], mert az [ilyet] egyes számú főnévi csoport. Nem kevesebbet fedeztünk föl, mint hogy a névelő sosem (!) a főnév előtt áll, hiszen az [egy] [takarót]-ban se a főnév, hanem a főnévi csoport előtt áll — az egy névelőt szemmel láthatólag nem érdekli, hogy a főnévi csoport belvilága milyen, van-e benne jelző stb., őt csak az érdekli, hogy egyes számú legyen.

Ilyen kísérletek alapján mondjuk, hogy a nyelvnek szerkezete van, mely nem azonos a szánkon kijövő (vagy a kezünk által leírt) lineáris elemsorral. Amikor beszélünk, olyasféle munkát végzünk, mint a rajzoló, aki a háromdimenziós épületet a kétdimenziós papíron ábrázolja: neki is egy dimenzióval kevesebb áll rendelkezésére, és a dimenzióhiányt különböző trükkökkel kell pótolnia (perspektivikus rövidülés, árnyékolás, stb.). A nyelvben a dimenzióvesztés pótlására a zárójelezés szolgál: a beszélő beszéd közben „zárójelez”, azaz értesíti a hallgatót arról, hogy a folyamatosan ömlő elemsorból melyek vannak ténylegesen (szerkezetileg, nyelvtanilag) egymás mellett és melyek csak „földrajzilag”, az egydimenziós kiterítés miatt. A nyelvtan egyik fejezete, a mondattan, nagyrészt ezen zárójelezési technikák kifürkészése és leírása, mint azt fent bemutattuk.

Így is adódnak persze kétértelmű alakzatok, melyekben a hallgató-olvasó — első nekifutásra legalábbis — nem tudja „leszedni”, dekódolni a zárójelezést. A hentes minden rokonát utálta. Ez kétértelmű, mert a szósor két különböző szerkezetet terít ki egyféleképp. Az egyik szerkezet az, hogy (1) [A hentes] [minden rokonát] [utálta]. Itt a hentes az alany, a minden rokonát a tárgy. Kit utált a hentes? Minden rokonát. Külön zárójelbe tettük őket, ezzel jelezve függetlenségüket. Függetlenek, mert el is szakíthatók egymástól: (1a) [A hentes] [utálta] [minden rokonát]. A másik szerkezet az, hogy (2) [A hentes minden rokonát] [utálta]. Itt az alany nincs kitéve (lehetne pl. Erzsi), a tárgy pedig a hentes minden rokonát szerkezet. Kit utált? A hentes minden rokonát. Ezt nem lehet megbontani — ezt nyilvánítjuk ki a zárójelezéssel. A kétértelműséget egyébként az okozza, hogy az ige (utálta) egyes szám 3. személyű, s így mindenképpen illik a hentes-hez. De már így nem volna kétértelmű: A hentes minden rokonát utáltam — ez csak a (2)-es féle szerkezet lehet, hiszen a hentes alanyhoz nem társulhatna utáltam ige.