A magyart gyakran nevezik szokatlan, az európai átlagtól eltérő nyelvnek. Ez nemcsak az alapszókincs finnugor (tehát egzotikus, az Urálból hozott) volta miatt van így, hanem a nyelvtani szerkezet is nagyon más (pl. nincs hímnem-nőnem). Van azonban egy mindezeknél alapvetőbb, de titokzatosabb szerkezeti sajátság: a magyar úgynevezett „agglutinatív” nyelv, ami a szavak egyfajta sajátos felépítését jelenti. Az agglutináció megértéséhez egy percre meg kell kérdeznünk, mit is értünk „szón” — hiszen az egész dolog nyilván sokkal régibb, mint a nyelvtani tudatosság (maga a szó szó is legalább ezer éve él a magyarban). A nyelvközösség tehát tudta (ez más nyelveknél is így van), hogy van szó, mielőtt írásbeliség vagy pláne könyv alakba foglalt, tételes nyelvtan létezett volna.

A szavak nyelvészeti szempontból kétfélék. Egy részük nem elemezhető: tégla, fekete, csalamádé. Ezeket szétvághatjuk hangokra, de az nem elemzés, mert a hangoknak nincs közük a szóhoz, amelyben állnak. Úgy is mondhatnánk: a tégla „nem tudja”, hogy neki g van a közepén (lehetne téla is), és fordítva: a g „nem tudja”, hogy ő mely szavakban áll, hiszen a g-t tartalmazó szavaknak az égvilágon semmi közük egymáshoz (tégla, tagad, tangó, mogorva). A szavak más része elemezhető, mert jelentéssel bíró elemekből áll: például el-kapar-hat-ná-nk, vas-lemez-szerű-t. A jelentéssel bíró elemeket morfémának nevezzük. Morféma a csalamádé, és morféma a -t.

A szó jellemzője, hogy benne az alkotóelemek, a morfémák sorrendje megmásíthatatlan: az el csak a szó elején állhat, a -t csak a végén, a hat és a ná csak ebben a sorrendben (és sohasem megfordítva), stb. Ez a mondatra már nem igaz, hiszen annak alkotóelemei (a szavak) többféle sorrendben is állhatnak (még ha ez a jelentést meg is változtatja), pl. a kutya fehér — a fehér kutya; ott kell várni — kell ott várni. Olyan szót nem lehet elképzelni, mely mindig csak a mondat végén állhatna. Miért is állítja a nyelvészet, hogy a magyar szeretlek egy szó, míg a német ich liebe dich három, jóllehet pontosan ugyanazt fejezik ki? Azért, mert a német kifejezés három eleme (ich, liebe, dich) más sorrendekben is részt vehet (pl. dich liebe ich nicht „téged nem szeretlek”), azaz nagyfokú permutációs szabadságot élvez. A morfémák viszont nem élveznek permutációs szabadságot, sorrendjük, helyük kötött (a magyar -l-ek „téged én” csak ebben a sorrendben és csak valamely ige végén állhat). A szó definíciója éppen ez: szó az a tartomány, melyen belül az alkotóelemek permutációs szabadsága lezuhan (nem teljesen nulla, mert van zsebóra és órazseb, meg pár efféle). Vegyük észre, hogy a nyelvész a „szót” nem a jelentése alapján definiálja, nem attól szó valami, hogy ezt vagy azt jelenti, hogy ilyen vagy dolgot fejez ki, hiszen akkor a magyar szeretlek és a német ich liebe dich vagy egyaránt egy, vagy egyaránt három szónak volna elemzendő. (Figyelem: a helyesírásnak ehhez semmi köze; hol volt az ősmagyaroknál spácium?)

A nyelvek fontos tulajdonsága, hogy mit raknak bele egy szóba, és mit fejeznek ki több szóval. A szeretlek példában a magyar az összes jelentés-elemet (szeret + l + ek) egy szóba kényszeríti: ezt hívjuk szintézisnek („egyberakás”), míg a német három önálló (mert permutálható) szóval fejezi ki ugyanezt: ezt hívjuk analízisnek („széjjelbontás”). A magyar tehát szintetikus, a német analitikus nyelv. A szintetikus nyelvekben (ilyen az orosz, a latin, a török) a szavak hosszúak és bonyolultak, de minden kiderül belőlük; az analitikus nyelvekben (ilyen az angol, a perzsa, a kínai) sok rövid szó nyüzsög a mondatban, és a teljes jelentés csak sorrendjükből derül ki.

A magyar tehát szintetikus nyelv — vagy legalábbis erősen az, mert egyik nyelv se tisztán ilyen vagy olyan (például a névutó a magyarban analitikus jelenség: a ház mögött = német hinter dem Haus). Ám a szintetikus nyelvek is kétfélék. Vessük össze a magyar fiúknak szót orosz megfelelőjével: malcsikam. Mindkettő többesszámú és részes esetű; ám míg a magyarban vissza lehet keresni, hogy melyik morféma fejezi ki melyik nyelvtani kategóriát (a -k- a töbesszámot, a -nak a részes esetet), addig az oroszban nem: az -am végződés egyszerre, elemezhetetlenül fejezi ki a két dolgot. Mindkét nyelv megoldása szintézis (szemben az angol for boys analitikus megoldással), de az eljárás más. A magyar egymáshoz ragasztgatja a jelentéselemeket (-k-nak), ezért agglutináló nyelv (a szó latin jelentése „hozzáragaszt, összeilleszt”). Az orosz egybeolvasztja őket (-am), ezért fúziós nyelv.

Az agglutináló nyelvekben a szavak nagyon hosszúra nőhetnek, de „transzparensek”, azaz átláthatóak, mert mindig ugyanarra a kaptafára mennek, pl. morgolódásaitokban, viccelődéseitekben. Az agglutináció alapelve, hogy toldalék hozzáragasztásakor csak a legutolsó elemet szabad nézni, ahhoz (és csakis ahhoz) illeszkedik az újabb toldalék. Az újabb toldalék nem „lát át” balfelé az őt megelőzőnek a feje fölött: a -nak rag nem látja, hogy mely szó töbesszámához illeszkedik, az ő „gazdaállata” csak a -k: vagyis a fiú tövet ellátjuk a -k toldalékkal, majd (ha óhajtjuk) a -k tövet ellátjuk a -nak toldalékkal. Azaz: a magyar nyelvtanban nincs a főnévnek „többesszám részes esete” (mint az oroszban az -am); a magyarban van többes szám, van részes eset, s ez utóbbi járulhat a többes számhoz is: fiú-nak, csalamádé-nak, -k-nak. Nincs egységes, fuzionált szóalak. Ezért is nem képzelhető el magyar szó, melynek a részes esete ne -nak, a tárgyesete ne -t, a többes száma ne -k volna — hiszen nem a szavak kerülnek ilyen-olyan alakba, hanem a morfémák járulnak a szavakhoz. Nagy különbség!

Egy érdekes, ősi kivétel van a magyarban: az ikes igék. Az ikesség úgylátszik fúziókeltő, erős tulajdonság volt, ezért a régies irodalmi nyelvben „átütött” a köztes toldalékokon (pl. a -hat-, -na-, -j- elemen): eszik — ehetik; válik — válnék; tűnik — tűnjék — tűnhetik — tűnhessék; aludjam — alhassam, vagyis az egész szóalak ikes volt, és ezt a végrag „látta” a közbeékelt toldalékok feje fölött is! (Az iktelen igéknél ilyet sohase mondtak: *ő várhatnék, *ő reszelhetik.) Ezt a rendhagyóságot, hogy a rag nemcsak a közvetlenül előtte álló elemet látja, hanem az igazi szótövet (esz-, vál-, tűn-, al-), napjainkra fölszámolta a nyelv, nyilván mert ellentmond az agglutinációs alapelvnek. Ma már így természetes: ehet, válhat, tűnjön, tűnhet, tűnhessen, alhassak, azaz hiába ikes a tő, a toldalékok maguk iktelen tövek s a végrag ezekhez igazodik, az e nyelvtípusban megszokott bornírt szabályszerűséggel.