Azt mondta egy ember a rádióban, hogy „egy átlag angol munkás 350 szót használ”. Ez képtelenül kevés, csakhogy az illető ezt mint köztudomásút említette — igaz, amatőr volt, idős ember, aki a magyar nyelv eredete iránt érdeklődött, s azt fejtegette, hogy az etruszkok (egy ókori itáliai nép) és a magyarok között ősi rokonság áll fönn. Ez is szamárság, de maradjunk a szókincsnél. (A riporternő figyelmébe ajánlom: David Crystal: A nyelv enciklopédiája, 1998, 290. oldal.)

A lelkes amatőr (a riporternő sajnos „nyelvkutatónak” nevezte) valóban hallhatott alacsony szókincsi adatokról — ha nem is ilyen nevetségesen kis számról, hiszen kezdjük csak a konyhában összeszámolni a zöldségek, evőeszközök stb. nevét. A 30-as években Angliában statisztikák készültek az átlagember szókincséről, s ezek megdöbbentően alacsony számot hoztak ki. Ezt akkor ki-ki a maga szájíze szerint értelmezte. Egyfelől dívtak a különböző fajelméletek (azaz hogy az egyén értékét, teljesítményét döntően nem a nevelés és az igyekezet határozza meg, hanem a „faj”, azaz, hogy kik voltak a felmenőim), valamint a szociáldarwinizmus (azaz hogy egészséges dolog hagyni, hogy az emberek közt is a legerősebbek szaporodjanak el s kiszorítsák a gyengéket). Gondoljunk Aldous Huxley Szép új világ című regényére, ahol — a nyomasztó jövőben — az embereket eleve különböző értelmi szintekre tenyésztik, s az alsó kategóriának (pl. liftesfiú, C/1 kategória) elég a párszáz szavas szókincs. No de az egy regény!

Ugyanakkor dívott a szocializmus és kommunizmus eszméje, mely szerint a — bármilyen fajú! — egyszerű emberek kezében van a jövő, őket kell felemelni. Nem az elit magániskolák (a „public school”-ok) nyegle úrfiait kell tömni választékos szókinccsel és idegen szavakkal, hanem a munkásnegyedek erőtől duzzadó ifjait kell elindítani a felemelkedés útján. Még pátosza is volt annak, ha nem dúskálunk az irodalmias, régies, idegen szavakban, hanem egyenesen, egyszerűen, angolosan fejezzük ki magunkat. („Angolosan” helyett persze „magyarosan”-t is írhattam volna.)

Ezek izgalmas dolgok, de a nyelvészet ennél izgalmasabb. Először is el kell döntenünk, mit értünk „használat” alatt: azt, ami kijön a száján (aktív szókincs), vagy azt, amit sosem mond ki, de megérti, ha hallja-olvassa (passzív szókincs). A legtöbb embernek a passzív szókincsébe tartozik a szoprán, a felsál, a verdes, a szederjes. (Magyar példákat használok; a szakirodalom szerint nincs különbség a nyelvek között e téren, bár a rádióban a lelkes amatőr talán nem véletlenül említette az angolt, ezzel is csapást kívánva mérni a globalizáció Hydrájára.) A passzív szókincs elemei helyett az ember egy másik szót mond: szoprán helyett énekesnő, felsál helyett marhahús, verdes helyett csapkod, szederjes helyett lila.

A passzív szókincset nehéz elválasztani a műveltségtől, tapasztalattól. Végtére is a városok, növények, híres emberek, mitológiai alakok ugyanúgy szavak, mint az egyéb ritka szavak (a burgying? és a kántus?). Ezért a passzív szókincs nagysága roppantul változó: elérheti az 50-60 000 szót is, míg a legszerényebb műveltségűeknél 8-10 000. Ennél kevesebb nem lehet civilizált körülmények között, tehát ahol írásbeliség és közoktatás van. A természeti népeknél, ahol nincs írásbeliség és iskola, a passzív szókincs kisebb, az aktív viszont nagyobb, a kettő között kicsi a különbség (hiszen nem beszélhetünk „műveltségről”, csak azt tudják fejben tartani, amit használnak is).

No de a rádióbeli úr nyilván az aktív szókincsre gondolt, ha a „használ” kifejezéssel élt. Csakhogy itt megint vigyázni kell. Van ugyanis egy szómennyiség, amit mindenki aktívan tud — azaz a megfelelő kiváltó inger esetén ezt a szót használja —, mégis alig él vele, egyszerűen mert nincs miért. Ez a szunnyadó-aktív szókincs. Ilyenek például: koporsó, enyv, szimatol. Ezeket mindenki tudja, s ha rákérdeznek vagy képen látja, azonnal rámondja (nem úgy, mint a szoprán és társai esetében!), de a midnennapi életben ritkán ejti ki. Az ember elmondja, hogy eltemették Rózsika nénit, de a koporsó szó nem kell, hogy elhangozzon. Leviszem a székeket az asztaloshoz, de az enyv szót egyikünk se mondja ki. Látom, hogy szimatol a kutya, mondom is a barátomnak: „Te, ez a kutya keres valamit”, de a szimatol szó kimondatlan maradhat. Akinek kutyája van, annak az alom szunnyad, akinek macskája van, annak a szájkosár. A szunnyadó-aktív szókincset teszteléssel kell „kipiszkálni” a beszélőkből, mert ha csak elhelyezünk egy magnót a Kovácsék konyhájában, az hetekig foroghat, egyszer se lesz rajta koporsó, enyv vagy szimatol, ahogy nem lesz szoprán, felsál, verdes, szederjes se — csakhogy ez utóbbiak nem is lehetnének, mert Kovácsék aktív szókincsébe nem tartoznak bele.

Az élő-aktív szókincs (tehát amely a magnóra rákerülne) szerény esetben 2 000 körül van. Ennél kevesebbet épelméjű felnőtt nem használ. Abba persze most bele se mentem, hogy hogyan készülne ez a statisztika: szó-e a névelő (a, egy), a segédige (fog, volna), a névutó (alatt) stb.? Önálló szó-e a konyhás, dózerol, lúzerség, szétivott (tehát a képzett és összetett szavak)? Ráadásul a statisztikák sokszor a magnóról leírt szövegen alapulnak, s így szem elől tévesztik a mérges kígyó, rendőr őrnagy-féléket, melyek külön vannak írva, jóllehet összetett szónak tekinthetők. Nyelvészeti szempontból itt kezd érdekes lenni a dolog: mi mennyi?

A harmincas évekbeli felhördülés (hogy milyen keveset használ az átlag munkás) persze rávilágított valami fontosra: a nagyvárosi tömegmunkásság élete monoton és ingerszegény. Hogy nincs miért azt mondaniuk: enyv, még ha tudják is, mi az, és szükség esetén azonnal meg is mondanák. Ám ez nem nyelvészeti kérdés. Az étkezésük is monoton és ingerszegény, gyomruk csak sültkrumplit kap, ám ez mégsem jelenti azt, hogy gyomruk ne tudna — ha eléjük raknák — megemészteni valami normálisat. Ugyanígy a szunnyadó-aktív szókincs igenis aktív, mert megfelelő inger esetén azonnal aktiválódik.

Az átlagember aktív szókincse (a szunnyadóval együtt) szerényen kalkulálva 3-5 000, passzív szókincse 5-10 000. A „nyelvkutató” által említett 350-et mindenki 3 éves korában lépi túl.