Site Tools

Nádasdy Ádám

Olaszból Franciába

ÉS, Feuilleton, 2010. január 8.

Az intercityn sokan voltak, minden helyre jutott utas. Mögöttem két férfi ült, egy idősebb és egy fiatalabb, nem ismerték egymást. Átlagosan jól szituált embereknek tűntek, divatos, nem olcsó, de nem is igazán ízléses holmikban. Én olvasni szerettem volna, s csak azért figyeltem föl rájuk, mert az idősebb hangosan telefonált: valaki olyannal beszélt, aki zajos helyen volt, s így emberünk kiabálni kényszerült. Amikor befejezte, elnézést kért a szomszédjától, mondván, hogy a kollégáját kellett hívnia, aki „kocsin van és nagyon messze”. Szó szót követett, kiderült, hogy mindketten kamionsofőrök. Micsoda véletlen! Rövidesen élénk beszélgetésbe merültek. A kalandjaikat mesélték: az idősebb elmondta, hogy egy német kisvárosban beszorult a városkapuba, a fiatalabb meg, hogy egyszer egy függőhíd megroppant alatta, még épp át tudott húzni a túlsó partra. Elemükben voltak. Iskolázottan beszéltek: látják (és nem lássák), választják (és nem válasszák, pedig az nagyon általános), iszom (és nem iszok) satöbbi. Aztán az idősebb elkezdte mesélni, hogy a Riviérán meg akarta spórolni az autópályadíjat, ezért inkább az Alpokon átvezető kanyargós hegyi utat választotta, „tudod, ahogy átmegy Olaszból Franciába”.

Összeszorult a gyomrom. Ki nem állhatom ezt a formát. Sokan használják, de én ilyet sose mondanék: Megyünk nyáron Spanyolba. Ezt Görögből hoztad? Hirtelen fényévnyi távolságban éreztem magamtól a két kamionost. Aztán — mivel nyelvész vagyok — elkezdtem gondolkozni: miért is ez a gyomor-összeszorulás? Mi baj van azzal a nyelvi megoldással, hogy Olaszból meg hogy Franciába? Mit lehet ezen kifogásolni?

Lecsípi

Talán azért berzenkedem, mert ha valamit Olaszországnak hívnak, akkor azt úgy is illik nevezni. A gondozott beszédnek kereknek, épnek kell lennie. A kamionos lecsípi a szó második felét, az -ország elemet, ez tehát pongyolaság, helytelen. Szép érvelés, de itt nem elegendő, ugyanis további lecsípések tömege jutott eszembe, amik a művelt nyelvhasználatban is (és mivel most szubjektív vagyok: az enyémben is!) teljesen természetesek. Dunaföldvár helyett Földvár, Marosvásárhely helyett Vásárhely, Budapest helyett Pest. Hogy ez pongyolaság-e vagy sem, nem tudom; mindenesetre nem szorul össze tőle a gyomrom. Nyilván, mert mindenki csinálja. Talán inkább fesztelen a Földvár, Vásárhely, Pest, mintsem pongyola: a fesztelenség — az öltözködésben ugyanúgy, mint a nyelvben — nem más, mint a megfelelő helyen és módon előadott pongyolaság.

A lecsípés tehát önmagában nem indokolja az átmegy Olaszból Franciába elleni berzenkedést. Azzal nincs bajom, hogy Átmentünk Gyarmatról Tarjánba (értsd Balassa- és Salgó-). Eredetileg a kelet is a napkelet lecsípése volt. A művelt beszédben játszva áthágjuk az egyértelműség nemes logikai követelményét is: a repülőgép, az írógép, a számítógép egyaránt lehet gép a mindennapi nyelvhasználatban — az adott helyen úgyis értjük, miről van szó. Sőt, a kamionos nekem szögezhetné: vajh nem stilisztikai erény-e az egyszerűségre, tömörségre, rövidségre törekvés? Minek két szó összetételével elmondani azt, amit eggyel is lehet? Ha pedig ez a kívánalom létezik — folytatná -, akkor ennek alapján bizony szebb, elegánsabb, tömörebb a Spanyolban nyaraltunk, mint a nehézkes és terpeszkedő Spanyolországban nyaraltunk! És nem lenne igaza?

Melyik felét?

De vajon mindegy-e, melyik felét csípjük le az összetételnek: az elsőt vagy a másodikat? Útitársam a második felét csípte le (az -ország elemet), viszont eddig csupa olyan példát találtam, ahol az elsőt szokás lecsípni. Ez nem véletlen, mert az összetételeknek általában a második elemük a fontosabb (a „fejük”, ahogy a nyelvészet nevezi), míg az első elem ezt módosítja-pontosítja. Milyen kút? Benzinkút. Milyen Földvár? Dunaföldvár. Vagy­is a fejet tartjuk meg, és a pontosító előtagot hagyjuk el, amikor nincs szükség pontosításra: benzinkút — kút, gépkocsi — kocsi, háztető — tető, napkelet — kelet. Mulatságos, hogy a nyelvérzék a „módosító + fej” elrendezést még az értelmetlen nevekbe is belelátja, s ezért a várost Tarjánnak és nem Salgónak nevezzük. Milyen Tarján? Salgótarján.

No de álljunk meg. A benzinkút csakugyan egyfajta kút — no de Olaszország nem egyfajta olasz! Nem lehet-e a kamionosra rávarrni egy logikai hibát? Hiszen tömöríteni szép dolog, de a tömörítésnek gátat kell szabjon a logika. Úgy nem szabad tömöríteni, hogy az eredmény suta és illogikus legyen. Úgy tűnik, az Olaszból-félékkel az a baj, hogy az összetételnek nem az első tagját csípi le, hanem a másodikat. Szabad ilyet csinálni?

Lubickol a teknős

Elkezdtem töprengeni, van-e olyan összetétel, aminek a végét csípjük le, és az elejét tartjuk meg. Ekkor már csend volt, mert a fiatalabbik sofőr Dombóváron leszállt. Hm, vajon lehetne úgy mondani, hogy Dombón? Én nem merném mondani, de könnyen lehet, hogy a helybeliek használják így. (A leveleket a szerkesztőségbe kérjük.) Némi keresgélés után egy csomó vége-lecsípéses példát találtam: Ittam egy feketét (= feketekávét); Kölnivel mosta le (= kölnivízzel); Holnap a gyorssal jövök (= gyorsvonattal); A motor befordult a sarkon (= motorkerékpár); A terráriumban vígan lubickol a teknős (= teknősbéka). Ezek mind fittyet hánynak az iménti „tartsd meg a fejet”elvnek. Itt az előtag, a módosító veszi magára a fej szerepét, s helyettesíti az egész dolgot: a kávé helyett a fekete, a vonat helyett a gyors, a béka helyett a teknős maradhat meg a kifejezés képviseletében. Jelentéstani bukfencnek vagyunk tanúi, de mit tegyünk: ez történik a gondozott, művelt beszédben is. Nem igaz, hogy mindig muszáj teknősbékát mondani. Márpedig a nyelvnek — mint ez is mutatja — nincs logikája: fölállít egy szép logikus szabályt („a fej állhat az egész helyett”, benzinkút-kút), majd azt számos esetben fölrúgja („a módosító állhat az egész helyett”, teknősbéka-teknős). Ha tehát fölrovom útitársamnak, hogy az „olasz” nem országnév, hanem népnév, s így nem helyes országnévként használni, akkor ő azt mondhatja: a „fekete” nem ital, hanem színnév, és a „motor” nem jármű, hanem erőkifejtő gép!

Én is használok vége-lecsípett összetételeket: Kérek fél kiló őszit. Hozott nekünk tokajit. Azt, hogy Diszkó lesz este a kultúrban, nem használom, mert a nagyvárosban, ahol élek, ilyen nincs. Amikor azt mondom: A társaság áttért üdítőről töményre, akkor nyelvtanilag pontosan ugyanazt csinálom, mint amikor útitársam azt mondja: Az út átmegy Olaszból Franciába. És mégse mondanám ez utóbbit soha.

Sepsi és Dunaúj

Talán az a bajom, hogy az -ország végű szavak tulajdonnevek, s ezek csonkítását nagyobb vétségnek érzi művelt nyelvérzékem, mint a közszavakét. A tulajdonnév szent, azzal nem szabad umbuldálni? Ez sem érvényes. Föntebb bőven láttunk eleje-lecsípett tulajdonneveket (Pest, Vásárhely), és — ami most érdekesebb — akadnak vége-lecsípettek is: Megnéztem egy előadást a Vígben. Városnevek is vannak, amelyeknek a végét el lehet hagyni: Sepsiben laknak, Nyíregyre költözött, Dunaúj felé megyünk, Kézdiből származik (bár kétségtelen, hogy ezek ritkábbak, és valahogy bizalmasabbak, kicsit talán tréfásak?). Ízlelgessük csak: Amikor hazajöttem Görögből, megnéztem egy előadást a Vígben. Ugye azonos a kettő?

Eddig az egyszerűség kedvéért csak olyan példát mutattam, ahol az összetétel két tagját az akadémiai helyesírási szabályzat szerint egybe kell írni: feketekávé, Olaszország, teknősbéka stb. Csakhogy az egész lecsípés tipikusan beszélt nyelvi jelenség (útitársam se használná írásban azt, hogy Olaszból), márpedig beszéd közben nem lebeg a szemünk előtt a helyesírási szabályzat. Rengeteg olyan kétszavas kifejezés van, amit — bár az Akadémia nem írja egybe — nyugodtan tekinthetünk egyetlen szónak: Egyesült Államok, túrós csusza, nemi közösülés, személyi igazolvány, gyulai kolbász, általános iskola, brassói aprópecsenye, Nemzeti Színház. (Ezek neve „állandósult szókapcsolat” — voltaképpen a teknősbéka meg a benzinkút is az, nyelvészeti különbség nincs köztük, a megnevezés csak az írásmód különbségére utal). Ezeknél ugyanúgy lehetséges a lecsípés: Évekig dolgozott az Államokban. Kérsz még csuszát? Közösülés közben elgondolkodott.

A nem egybeírt kapcsolatok körében is bőven van olyan, ahol „véglecsípés” történik, tehát hogy csak a módosítót tartjuk meg: Hol a személyid? Ide jártam általánosba. Hétre ma várom a Nemzetinél. Egyél egy pirítóst. Eredetileg a villamos is ilyen, lévén a villamos vasút lecsípése. Ha ezeket is tekintetbe vesszük (és miért ne, hiszen az Akadémia egybeírási szabályai gyakran önkényesek), akkor a „véglecsípés” már nagyon gyakori, ezt a kamionosnak fölróni nincs jogunk. A Betti rendszeresen Olaszba jár és a Betti még általánosba jár, az Elmegyünk Franciába és az Elmegyünk a Nemzetibe teljesen egyforma esetei a nyelv­használatnak.

Görögbe igen, Görögöt nem

Tegyünk egy kis kerülőt, hogy megkérdezzük: milyen esetekben használják ezt, akik használják? Van nyelvtani korlátja? Nézzünk körül, hogy szoktak-e ilyeneket mondani: Én Spanyolra mindig nosztalgiával gondolok. Idén Görögöt is be kéne iktatni az útitervbe. Azért Török nem olyan civilizált, mint Olasz. Nyomtam a pedált, hogy még világosban eljussunk Franciáig. Nem, ilyeneket nem mond senki, ám ennek nincs logikus oka — úgynevezett hiányos használatról van szó. (Kérem, vegyék észre: a lecsípett formákat nagybetűvel írtam, mert bár az ilyesmit leírni nem szoktuk, megtisztelem a kamionost azzal, hogy nyilván ő is tudja: az országneveket nagybetűvel kell írni, s ezek a szavak most országnévként működnek.) Szokatlan nyelvtani korlát van tehát: az -ország lecsípésével létrejött országneveket csak -ba/-be, -ban/-ben és -ból/-ből raggal lehet használni; sem önmagukban, sem más raggal nem használhatók.

Ilonka az Akropoliszon

Érdekes. Az derült ki, hogy az Olaszból Franciába kifejezésmód, tehát az -ország utótag lecsípése ellen semmilyen érvényes nyelvészeti, nyelvszokásbeli, logikai érvet nem lehet fölhozni, mert amikkel próbálkoztunk, azokról mind kiderült: a művelt nyelvhasználatban is megvannak, sőt igen gyakoriak. Akkor miért a gyomor?

A berzenkedést kizárólag nyelven kívüli tényezők váltják ki: az emberek ellen berzenkedünk, akik ezt használják. Mint amikor bizonyos kutyafajták ellen berzenkedünk, ám ebben maga az állat ártatlan, ő kifogástalan kutya — azokat nem szeretjük, akik, ahogy és amiért őt tartják. Persze borsódzásunkat könnyebb a kutyára vetíteni (juj, de utálom az ilyen kutyát!), mint őszintén megmondani, hogy az embertől határolódunk el. Nincs ez másképp a nyelvben sem. A Kádár-korszak enyhülő éveiben, úgy 1962-től már lehetett utazni, s kezdett lenni egy (akkori mércével) tehetősebb kispolgári és munkásréteg, amely ezt megengedhette magának, legalábbis háromévenként. Az ő köreikben kapott lábra ez az „országlecsípős” kifejezésmód: ők jártak Olaszba, Spanyolba, ők hoztak bundát Törökből, s ebben a bizalmas tónusban beszéltek a fölkeresett országokról, mutatták diafilmjeiket, és hordták onnan hozott ruhadarabjaikat. A szegényebb, de műveltebb értelmiségiek és a lecsúszott nagypolgári-arisztokrata rétegek részben irigységgel, részben lenézéssel szemlélték őket, azt sugallva, hogy az utazgatók nem is igazán értik, hol jártak, mit láttak. Kár, hogy ezek utaznak — gondolták -, miközben mi, akik igazán megérdemelnénk, mert tudnánk lélekben és tudásban gazdagodni belőle, nem engedhetjük meg magunknak.

Agárdon velünk szemben Ilonka, egy idősödő asszony nyaralt az unokáival. Könyvelő volt. Egyszer csak eltűnt, s a gyerekekre egy hétig valami rokona vigyázott, elmondta, hogy Ilonka Görögben van, társasutazással. A hét leteltével Ilonka, aki súlyos visszérrel küszködött, megjelent az utca végében, nagy csomagokkal sántikált föl a vasútról. „Ilonka!”, kiabált a rokon messziről. „Hát megjöttél? Hogy bírta a lábad?” — „Nehezen”, felelte Ilonka, ahogy fordult be a kertjükbe. „De azért az Akropoliszt megmásztam vele!”