A nyelvész tévedhet. A beszélő tévedhet. Tévedhet-e vajon maga a nyelv? Miféle nyelvi tévedések lehetségesek? Miket mondanak igazából az emberek? Minthogy mindig a valódi, élő adatok a legérdekesebbek, friss, mai adatokat kell fölvenni és azokból kell megalkotni a nyelv leírását sine ira et studio, harag és részrehajlás nélkül. Kezdjük is el.

Helyezzünk el egy hangrögzítő berendezést egy magyar család konyhájában és vegyünk fel sok-sok szöveget, azután a felvett mondatokat osztályozzuk, elemezzük, s így írjuk le a nyelvet. Az adat szent. No igen, de a felvételen ilyenek is lesznek: Én a helyedben vigyázz forró írnék a tulajdonosnak. Meg ilyenek: Micsoda szemte. A nyelvész érzi, hogy ezek nem normális mondatok, nem kellene őket belevenni a magyar nyelv leírásába. De milyen alapon mondhatja a szakember valamely adatra, hogy az rossz, ha egyszer ott van a hangfelvételen, anyanyelvi beszélő mondta tisztán, világosan? Kényes dolog kijelenteni valamely objektív adatról: sajnálom, de ilyen állat nincs!

Kétféle módon lehet a gyanús adatokat ellenőrizni. Megkérjük az adatközlőt: megismételné, amit mondott? Ő úgy fogja másodszor kimondani a mondatot, hogy a „normális” alakra hozza: Azt mondtam: »Én a helyedben írnék a tulajdonosnak.« Vagyis ekkor már kihagyja belőle a „vigyázz forró” szövegrészt, mellyel mondat közben odaszólt a férjének, hogy ne fogja meg a serpenyőt. A másik példát pedig így ismétli meg: Azt mondtam: »Micsoda szemtelenség!«, vagyis végigmondja a szemtelenség szót, amit félbehagyott, mert a férje ennyiből is értette s már elkezdett válaszolni. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha nem őt, hanem valamely másik jelenlévőt kérjük meg: megismételné, hogy mit mondott X az előbb? Ők is „normális” alakban fogják megismételni a mondatot. A másik mód: megmutatjuk sok (hasonló korú, műveltségű, lakhelyű, nemű) anyanyelvi beszélőnek s ha ők egybehangzóan rámutatnak, hol a bibi, akkor a kérdéses mondatok nyelvileg deviánsak, s így nincs helyük a nyelvtani leírásban. Vagyis ilyen állatok valóban nincsenek.

Ezt az eljárást idealizálásnak nevezzük, a következő meggondolásból. A beszélő agyában ott van anyanyelvének szabályrendszere, az ő ideális nyelvtudása, melynek alapján a mondatait létrehozza (latin szóval: generálja). Mindenkinek van ideális nyelvtudása, az analfabétának és az ötéves gyereknek is. A beszélő kizárólag ideális mondatokat akar mondani (eltekintve a költészet vagy viccelődés néhány esetétől); ám a beszéd, a nyelvi szereplés során ettől eltérítheti valami nyelven kívüli körülmény, mint a fenti példákban. Az így létrejövő furcsa mondatok tehát nyelvészeti értelemben nem tévesek, hanem hibásak: szereplési hiba van bennük. Ilyen szereplési hibák a nyelvbotlások is, például rákos métes (= mákos rétes), Nyisd ki a nyelvedet! (= nyújtsd ki). A nyelvészt azonban maga a nyelv érdekli, tehát a beszélő fejében lévő rendszer; ha csak a szereplés hibás, az a nyelvész számára mellékes. Említsük meg, hogy írott szövegben, például színdarabban ilyen deviáns szövegeket persze le lehet írni: Én a helyedben – Vigyázz, forró! – írnék a tulajdonosnak, avagy Micsoda szemte…

A nyers adatokat tehát – ha kell – idealizáljuk, hogy kiszűrjük a nyelven kívüli, szereplési tényezőket. Legközelebb azonban egy másik beszélő ezt mondja: Én a helyedbe írnák a tulajdonosnak. Van-e ezen idealizálni való? Hiba ez vagy tévedés? Ha megkérjük az adatközlőt, hogy ismételje meg, ő másodszor is ugyanezt fogja mondani, meg harmadszor is. Ő így beszél. Ha pedig így beszél, akkor neki az agyában ilyen nyelvtani szabályok vannak, ez az ő ideális nyelvtana, ilyen az anyanyelv-tudása. Hibának tehát nem nevezhetjük, mert a nyelvtudáshoz képest nem deviáns a szereplés, éppen hogy hűen tükrözi. Tévedés? Akkor lehetne annak nevezni, ha felfedezhetnénk benne valamilyen valótlan vélekedést, a külső valóság hamis megjelenítését – de itt ilyenről nincs szó. Ez a mondat csak annyiban sajátos, hogy eltér a művelt normától, a sztenderd köznyelvtől, de csak nyelvi eszközeikben (helyedbe–helyedben, írnék–írnák), gondolati tartalmában nem. Ha kijavítanám Én a helyedben írnék-ra, az már nem idealizálás volna, hanem egy másik beavatkozás, amit sztenderdizálásnak (köznyelvi alakra hozásnak) nevezünk. Ilyet az adatgyűjtő nyelvésznek nem szabad csinálnia. Ezt a mondatot (Én a helyedbe írnák a tulajdonosnak) tehát idealizálni nem kell, sztenderdizálni nem szabad.

Olyan ez, mint amikor a népdalgyűjtő úgy hallja: hamisan énekel az adatközlő bennszülött asszony, és ezért kijavítva (azaz idealizálva) gondolja lejegyezni a dalt. Ám amikor elénekelteti még egyszer, és a néni ugyanúgy énekli, sőt a többi falubeli is, akkor a gyűjtőnek meg kell állapítania: ezen nincs mit idealizálni, ők tényleg ezt szándékoznak énekelni, nem a hangjuk csúszik félre. És amikor közreadja munkáját, sztenderdizálnia sem szabad: el kell fogadni, hogy a kérdéses kultúrában negyedhangok vannak – amiket a „wohltemperiert” (félhangokhoz szokott) európai fül hamisnak hall.

A sztenderdizálás tilalma természetesen csak a nyelvészre mint szaktudósra igaz. Ha én nem mint nyelvész készülök egy kevéssé művelt beszélő szövegét a nyilvánosság elé tárni, akkor bizony illik sztenderdizálni. A nem-sztenderd (műveletlen vagy nyelvjárási) alakokat ekkor ugyanúgy illik kiszűrni a közlésből, mint a szereplési hibákat (ideértve a beszédhibát vagy a dadogást is). Ha a beszélő nyugat-dunán­túli és így mondta: Ién a háládbá…, vagy ha dadogott és így mondta: É-én a he-he-helyedbe…, mindenképp a sztenderd, köznyelvi formában illik továbbközölni a mondatot: Én a helyedben… Ezek a beszélők ugyanis „rendes” magyar mondatot mondtak, olyat, ami ott és akkor őtőlük normálisnak számított. Csakhogy míg a dadogás (mint a többi szereplési hiba, a nyelvbotlás, félbeszakítás stb.) a nyelvleírót valóban nem érdekli, mert nem egy eltérő ideális nyelvtan van mögötte, addig a nyelvjárás (ideértve a kevéssé műveltek nyelvhasználatát is!) nagyon is érdekli, mert ezek mögött eltérő ideális nyelvtanok, más-más anyanyelv-változatok vannak. (Amikor azt írom: „nem érdekli”, akkor persze durván egyszerűsítek: igenis érdekli, hiszen van pszicho-, neuro- és szociolingvisztika, s ezek értékes adatokat nyernek a hibák vizsgálatából. Én most a mainstream nyelvészre gondolok, amint alapfeladatát, a nyelvleírást végzi.)

Ha viszont egy harmadik beszélő azt mondja: Én a helyedbe vigyázz forró írnák a yulajdonosnak, akkor ezt a nyelvésznek idealizálnia kell, így: Én a helyedbe írnák a tulajdonosnak. Ennél többet nem szabad tennie, hiszen akkor már sztenderdizálna, azaz meghamisítaná az adatokat. Persze ha valaki mint tanár, ügyvéd, memoáríró, szociológus vagy művelt barát nyúl a mondathoz, akkor már illik sztenderdizálni is a mondatot: Én a helyedben írnék…

Az eddigieket hibának kell tekinteni, nem tévedésnek, mert a tévedés olyasmi, amit az illető valóban úgy gondol, de vélekedése nem felel meg a valóságnak. Vegyük a Kétszer kettő az öt mondatot. Ebben nyelvi hiba nincs, megfelel a magyar nyelv szabályainak, csak éppen nem felel meg a valóságnak, azaz tévedés. Ez azonban a nyelvész számára nem mutatkozik meg, akárhogy elemzi a mondatot. A nyelvnek nincs köze az igazsághoz. (Szerencsére, mert különben nem létezne mese, fikció és fantázia.) A valótlanságok nyelvészetileg nem minősíthetők, így tévedésnek sem számítanak.

Vajon akkor a nyelvben nem is lehetséges tévedés? Hiszen azt mondtuk: egyfelől a szereplési hiba nem tévedés, mert nincs mögötte a valóság téves felmérése. Másfelől a valótlanság nyelvileg nem tévedés, a nyelvész nem tudja megmondani, hogy a Vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejútnak, vagy a Costa Rica fővárosa Tegucigalpa mondatok tévedések-e vagy sem: nyelvileg kifogástalanok. (Egyébként az első igaz, mert Kosztolányi látta; a második nem, mert San José a főváros.)

A „nyelvi tévedés” fogalmához közelebb áll az, amikor valaki eltéveszti a formát, mást használ, mint amit kellene, azaz rosszul választ két – egyébként létező, anyanyelvűek által használt – forma között. Például tegez, amikor magázni kell; a hosszabb imperatívuszt (csatlakozzál) használja a rövid helyett (csatlakozz); a „szuk-szük” formát (nem eresszük ki) használja a műveltnek tekintett „sztyuk-sztyük” helyett (nem eresztjük ki). Ezek nem hibák a szó fenti, szakszerű „szereplési hiba” értelmében, hiszen az ő nyelvtana ezt generálta, és ha megismételtetjük, megint ezt mondja (kivéve, ha gyanút fog, hogy mit akarunk és hirtelen sztenderdizálja önmagát). Ezek tartalmukat tekintve nem tévedések, de a rossz választást lehet tévedésnek nevezni, mint mikor valaki két telefonszámot összetéveszt és a rosszat hívja (de azt hibátlanul tárcsázza!).

Tekintsük most a szókincs téves használatát, például ha valaki tonhal nak nevezi a fehér húsú, rántani való tengeri halat, pedig az tőkehal; középfültő-gyulladásról beszél, pedig olyan nincs, csak középfülgyulladás; a más öröklakását pénzért használó személyt albérlőnek nevezi, pedig az bérlő. Ezeket besorolhatnánk a nem-nyelvi tévedésekhez (a Kétszer kettő az öt-félék­hez), ám van egy különbség: ezek széles körben elterjedtek, nem egyéni, hanem közösségi tévedések. Hazudni az egyén tud, a közösség nem; a közösség legföljebb téved.

De vajon meddig tévedés a közösségi tévedés? A nyelvek története során a szavak jelentése módosulhat. E módosulások gyakran tévedésként kezdődnek, és idő kérdése, hogy a „tévedés” címke mikor kerül le róluk, mikor válnak a művelt beszélők által is elfogadottá. A förmedvény szót például a 60-as évekig így használták: Jött a minisztériumból egy förmedvény, azaz egy fenyegető vagy kioktató tartalmú irat, melyben a magasabb hivatal ráförmed az alacsonyabb szintűre. A förmedvény lehetett udvarias hangú és szépen fogalmazott; a szó nem a stílusára, hanem a céljára vonatkozott. Aztán – a 70-es években – elkezdték ’silányság, rossz minőségű alkotás’ értelemben használni, nyilván a förtelem szóval való keverés miatt, azaz tévedésből. Én még sokáig berzenkedtem, hogy tévesen használják, még félre is értettem (azt mondta valaki: A faliújságra kitettek egy förmedvényt – én azt hittem: egy dörgedelmet, ő úgy értette: egy vacak irományt). Minthogy azonban mára ez utóbbi jelentés vált általánossá, már nem mondhatjuk, hogy tévesen használják a förmedvény szót. Ugyanez van az egyházfi-val is: nekem még ’sekrestyés, templomszolga’ a jelentése, de ma már a legtöbben ’pap, lelkész’ értelemben használják – márpedig akkor ez a jelentése. A szavak azt jelentik, amire használják őket. Ezért a „tévedés” fogalma a nyelvben legfeljebb időleges lehet. Az egyén tévedésben maradhat; a nyelv nem. Ha egy ponttól kezdve a beszélők többsége tonhalnak, középfültő-gyulladásnak, albérlőnek, förmedvénynek nevezi a kérdéses dolgot, akkor attól kezdve annak az a neve, s nem minősíthető többé tévedésnek.

Ha nem így volna, akkor minden nyelv tele volna tévedéssel. Íme néhány példa, mely nyilvánvaló tévedésnek köszönheti létrejöttét, de ma már értelmetlen volna annak nevezni. A szlovén nyelvben (melynek beszélői 1918-ig Ausztria részeként éltek) Bécs neve Dunaj, mert az ilyen nevű, számukra távoli folyónál fekszik. Oroszul a szendvics neve butyerbrot, a német Butterbrot ’vajaskenyér’ szóból. Az amerikai bennszülöttek neve számos nyelvben indián, India nevéből, amellyel annak idején összetévesztették Amerikát. Az ókori gót nyelvben az ulbandus szót (a görög-latin elephantus szóból) ’teve’ értelemben használták: összetévesztették a két egzotikus állatot. A magyar ural ige jelentése ma ’dominál, leigáz’, pedig eredeti jelentése ’hódol, uraként tisztel’ volt – vajon ezt most tévesen használjuk?

Tanulságos története van a magyar kártya egyik színsorozata, a tök nevének. Az eredeti német név Schelle, azaz ’csengettyű’, s ha jobban megnézzük, a kártyán látható zöld gömb csakugyan nem tököt, hanem apró csengettyűt, csörgőt ábrázol, amilyet bojtként szoktak ráfüggeszteni valamire, például lószerszámra. A császári és királyi hadseregben szolgáló magyarok német tudása azonban szerény volt, s a Schelle szónak csak a szlengben élő ’heregolyó (főleg lóé); valakinek a töke’ jelentését ismerték, s ezt magyarra szépen lefordították.

Előfordul, hogy egy-egy ilyen köznyelvivé nemesült, sztenderdizálódott tévedést hosszabb idő után egyszer csak „lelepleznek”, újra tévedésnek minősítenek, és a művelt használatból igyekeznek száműzni. A latinban az apa halála után született gyerek megnevezése pos­tumus ’késői, utólagos’ volt, ám ezt a középkorban tévesen post humus-nak ’föld(-be tétel) utáni’-nak értették s ezért beleírtak egy h betűt: posthumus. Aztán ez vált elfogadottá, s mind­máig így van a franciában (posthume), az angolban (posthumous), és részben a németben (itt van posthum és postum). A magyarban is évszázadokig h-val volt: apám, nagyapám poszthumusz-nak írta és mondta. Aztán a XX. század közepén valakik „leleplezték” ezt a hibát, s keresztülvitték, hogy a magyarban az eredeti latinnak megfelelő posztumusz alakot használják. Az én konzervatív lelkem, amely mindig jobban szerette a tradíciót (a tévedésen alapulót is!), mint az újművelt okoskodást, berzenkedik ez ellen: én ma is poszthumusz-t mondok és írok is, ha meg tudom vívni harcomat a korrektorokkal. (Benn maradt a h?)

Semmit. Nemcsak azért, mert vak volt, hanem elsősorban azért, mert a Kr. e. VIII. században még nem volt olyan írásbeliség, hogy egy eposzt le lehetett volna írni. Ő szóban költött. Mégis azt mondjuk: Homérosz írta az Iliászt. Hazugság ez? Tévedés? Hiba? Egyik sem: ez metafora. Mivel az irodalmi alkotás többnyire írásban történik, az ír igét kiterjesztjük az alkotás más eseteire. A nyelv talán legfontosabb tulajdonsága ez a metafora-képesség, hogy könnyen ráhúz egy szót egy másik dologra, „csúszkál” ide-oda, mint valami nyughatatlan gumioptika, sokat lát, de nagyon nehezen tud valamit fókuszba hozni (a szaknyelvek éppen ezt csinálják, azért olyan nehezek és természetellenesek). Mondjuk ki: a nyelv működésének alapja, hogy nem ismeri a tévedést – ezért képes a világ bonyolultságát, végtelenségét letapogatni.

Hogy aztán hol a határ metafora, tévedés és hazugság között? Téves-e azt mondani, hogy Nem tudtalak hívni, mert lemerültem – ha az illető, aki mondja, nem búvár?