Még ha hűvös is az augusztus, a nyaralásban nem terhelem a kedves olvasót súlyos nyelvelméleti kérdésekkel. Én is nyaralni megyek, ha kiengednek Londonba (de rég használtam ezt a kifejezést: „kiengednek”…!), úgyhogy most csak egy apró gyöngyszemet fogok bemutatni a nyelv világából — bár előbb-utóbb most is ki fog derülni, hogy a gyöngyszem csak a jéghegy csúcsa.

A filozófiaprofesszor ezt mondta előadásában: „olyan dókra irányult a figyelem…”. A [dókra] hangalak a dolgokra szó gyorsbeszédi rövidülése, sokan és sokszor használják. Létrejötte több lépésben, különböző mechanizmusok összejátszásával magyarázható. Próbáljuk meg most ezeket felgöngyölíteni (sőt felgyöngyölíteni).

Az első, ami a dolgokra szóval történik, a mássalhangzó-előtti [l] kiesése. Ez a jelenség nagyon ismerős a mai magyarban: voltatok ejtése lehet [vótatok], körülmények ejtése lehet [körűmények]. A művelt beszélők csak gyors és/vagy fesztelen beszédben élnek ezzel az l-kieséssel, de a műveletlen vagy nyelvjárási beszélők lassú, gondozott beszédükben is alkalmazzák („Uram, nám vagyok métó”, imádkozták a parasztnénik Fejér megyében gyerekkoromban). Az első lépés tehát az l-kiesés.

Igen ám, de ha a kiesett [l] előtti magánhangzó rövid volt, akkor a beszélők nem hagyják annyiban a dolgot, mert a szótag így egy morával (egy időegységgel) rövidebb lenne az eredetinél, azaz a szó így hangzana: *[dogokra], ami ugyan jólformált magyar szó (A kutyatenyésztő rámosolygott a dogokra), ámde a mi kiinduló szavunk dolgokra volt, melynek szótagritmusa „TÁ-TÁ-ti” (= DOL-GOK-ra), s nem „ti-TÁ-ti” (= do-GOK-ra). A nyelv — ebben az esetben — őrizni kívánja a szótagok moraszámát, aholis „TÁ” = 2 mora, „ti” = 1 mora, vagyis az eredeti dolgokra szó moraszáma 2+2+1 (míg ugyebár a dogokra csak 1+2+1). Valahogyan helyre kell állítani a dolgokra első szótagjának 2 morás voltát. Ez a jelen esetben úgy történik, hogy a kiesett [l] üres helyét az előző magánhangzó nyújtásával pótoljuk: íme, nem egyszerűen [dogokra] lesz az eredmény, hanem [dógokra]. (A „pótlónyúlás” igen szép kifejezés, kérem ízlelgessék-mondogassák, esetleg a strandon is, félhangosan — a hatás nem fog elmaradni). Második lépésként tehát létrejött a [dógokra].

Ez a hangalak viszont most tartalmaz egy [-ógo-] részt, s ezáltal céltáblájává válik („bemenetét képezi”) egy további szabálynak: a mai magyarban ugyanis gyors beszédben kieshet a magánhangzók közötti [g]. Pédául: a Szietfesztivál programjából, az eésséges életmód, a pedaóusok pályázatai. (Figyelem: ezeket csak gyorsan szabad kimondani, különben torzul, lehetetlenül fognak hangzani!). Érdekes helyzet az ilyen a nyelv működési rendjében: az első szabály (az l-kiesés) megteremti a lehetőséget a második szabály működéséhez, azaz mintegy „táplálja” a második szabályt (a g-kiesést). Hiszen ha az első szabály nem törölné az l-et, akkor a dolgok szó g-je nem kerülne két magánhangzó közé, s a második szabály (mely csak magánhangzók közt okoz g-kiesést!) nem tudna ezen a szón működni. Ez az úgynevezett „tápsorrend”, amikor egy egyik szabály — megfelelő alakok létrehozásával — mintegy táplálja a másikat. Harmadik lépésként tehát a g-kiesési szabállyal a [dógok]-ból létrejött a [dóok].

Ekkor egy negyedik mechanizmus (ahogy mi nyelvészek nevezzük „szabály”) lép be a képbe, az úgynevezett hiátus-egyszerűsítés. A hiátus nem más, mint két egymás melletti magánhangzó, esetünkben -óo-, az egyszerűsítés pedig azt jelenti, hogy a másodikat elhagyjuk. Ez már valóban a gyors, fesztelen beszédet jellemzi (bár néhány megszilárdult, a gondozott beszédben is elfogadott példa is van rá: gazdasszony, odadom). A szabórsi és a zolánita (= a Szabó Orsi és az Oláh Anita), az én kedves nősmerőseim itt a hátsódvarba laknak. Ez a mechanizmus rátalál az imént létrejött [dóokra] hangalakra és rögvest törli a hiátus második magánhangzóját, létrehozva a [dókra] alakzatot, mely a filozófiaprofesszor száján végülis kijött. Vegyük észre, hogy ismét szabálytáplálás történt: a g-kiesési szabály létrehozta a hiátust (-óo-), s ezzel lehetővé tette, hogy a hiátus-egyszerűsítés alkalmazható legyen a szóra. (Jegyezzük meg a rend kedvéért, hogy a hiátus két tagjából a rövidebb nem tudja a hosszabbat kilökni, tehát pl. a Szegi Ádám nem lesz *szegidám, inkább fordítva: szegádám.)

Mindez persze nem kötelező a magyarban, lehet a dolgokra szót az eredeti [dolgokra] formában is ejteni, azaz fakultatív szabályok ezek. Nyilván az is segíti a hangtani rövidülést-kopást, hogy a dolog/dolgok nagyon gyakori szó, sőt az adott példában jelentéssel nem bíró töltőszó (hiszen olyan dolgok = olyasmik). Más hasonló hangfelépítésű szavakban talán nem is hallanánk ilyet, nem tudom, hogy van-e, aki a szolgalmi jog-ot [szaami jog]-nak mondja (ugyebár kétszeres l-kieséssel!), de nem csodálkoznék, ha ügyvédi irodák mélyén, a megfelelő hőmérsékleti és nedvességi viszonyok között dúsan tenyészne ez a ritkaság.

Azt tanítja a nyelvészet, hogy a beszélők (vagy a nyelvek? ugye a kettő között nemigen tudunk különbséget tenni) igyekeznek maximalizálni a tápsorrendet, azaz ha valamely szabályok egymás kimenetén tudnak alkalmazódni, akkor ez legyen is így. Ami megtörténhet, az történjék is meg. Mintha a nyelvben Murphy törvényének az ellenkezője érvényesükne: ugyebár a Murphy-törvény azt mondja, hogy ha valami ki tud siklani, az ki is fog. A nyelvben meg — mint láttuk a dókra példán — éppen az a helyzet, egyik szabály pereg le szépen a másik után. Hogy miért van ez így, azt nem tudjuk, de minden nyelvet jellemez a tásporrendre való törekvés. Talán az emberi agynak kellemesebb, ha mint a dominók, sorban puffannak a szabályalkalmazások.