[T. Korrektor! Kérem, hagyjuk a többesszám, múltidő szakszavakat egybeírva! — NÁ]

Az 1998-ban megjelent Angol-magyar nagyszótár (az Országh–Magay) minden angol szó mellett megadja a kiejtést. Aki a 900. oldalra lapoz, nem fog hinni a szemének: a Manchester városnév kiejtése [livöpúl]! Máris leleplezem, kedves olvasó: itt bizony „practical joke”-kal állunk szemben, angolos ténytréfával. A csínyt a kiejtési adatokat összeállító szerkesztők követték el (diplomás, családos emberek!), akik így akarták megörökíteni azt a — kedves tanáruktól hallott — régi bölcsességet, miszerint az angol kiejtés annyira kiszámíthatatlan, annyira nélkülöz minden szabályszerűséget, hogy még az is elképzelhető, hogy egy város nevét Manchester-nek írják és [livöpúl]-nak ejtsék. A tréfa átcsúszott a nyomdán és meg is jelent sokezer példányban. A kiadóban részben nevettek, részben bosszankodtak, és persze a következő nyomtatáskor kijavították a „hibát”, így az újabb példányokban már a helyes [mencsisztör] áll. (Megjegyzés: az említett szótár fonetikus jeleket használ, amit itt nem tudok utánozni, ezért csak megközelítőleg, magyarosan adom vissza a kiejtést.) De azért senki sem haragudott, hiszen ősi szokás, hogy aki ilyen hatalmas munkát végez, valamilyen formában magát vagy szeretteit megörökítse benne. A régi festők a csoportképekre ráfestették magukat egy mellékalak képében. Kőmíves Kelemen a feleségét tette a várfalba. Gépkonstruktőrök szívesen adják szeretteik nevét az új járműnek; gondoljunk a Mercedesre, melyet — a Magyar Utónévkönyv szerint — 1901-ben a gyártásvezető leányáról neveztek el.

No de tényleg bármi lehetséges az angolban? Az angol kiejtés tényleg akármit tartogathat? Erre látszik utalni, hogy a legtöbb angol szótár minden szónál megadja a kiejtést (az összetett szavaknál persze nem, mert azok összekereshetők az elemeikből). De vajon lehetne a Manchester szót bármi másnak ejteni, mint [mencsisztör]-nek? Nem. Aki egy kicsit is tanult angolul — márpedig a nagyszótárak nem a kezdőknek készülnek — az tud annyit, hogy az angolban a ch ejtése [cs], hogy a hangsúly a főnevek elején szeret lenni, hogy a hangsúlyos a betű ejtése [e] (tehát a szó eleje [men-]), viszont a hangsúlytalan e betűé [i], a szóvégi - er ejtése meg mindig [ör] — azaz józan számítás szerint a Manchester ejtése nem lehet más, mint [mencsisztör]. Ennyi stratégiája minden tanulónak van. Nyilván a tréfás kedvű kiejtési szerkesztők azért írták éppen e szó mellé a fantasztikus kiejtést, mert úgy vélték: ezzel senkit sem fognak félrevezetni.

No de miért ad meg egy komoly szótár olyan információt, amely könnyűszerrel levezethető a többi információból (jelen esetben az írásképből)? Megadja-e például minden főnév többesszámát, pl. book ’könyv’ → books? Nem adja meg, hiszen ez könnyen kitalálható; elég megadni ott, ahol nem így van, ahol valami váratlan, rendhagyó dolog történik, például goose ’liba’ → geese (és nem a várható *gooses). Megadja-e a szótár minden ige múltidejét, pl. check ’ellenőriz’ → checked? Nem adja meg, hiszen ez is könnyen kitalálható; itt is elég a rendhagyóságokat megadni, például bring ’hozni’ → brought (a várható *bringed helyett). Tovább megyek: nem is volna bölcs dolog, ha ezeket megadná, mert egyrészt telerakná a szótárat fölösleges (mert kikövetkeztethető) információval; másrészt — és a nyelvésznek ez fájna jobban — téves benyomást alakítana ki az angol nyelvről, hiszen azt sugallná, hogy minden főnév többesszámát, minden ige múltidejét külön meg kell adni (és meg kell tanulni), vagyis hogy itt szabályok nem érvényesülnek. Ami nem igaz. Ám ugyanígy nem igaz az se, hogy a szavak többségénél ne volna kikövetkeztethető — néhány egyszerű szabály alkalmazásával — a kiejtés.

Most már meg tudjuk fogalmazni a kérdést: miért adja meg minden angol szótár valamennyi szó kiejtését, tekintet nélkül arra, hogy az szabályos (mert kikövetkeztethető) avagy rendhagyó (mert váratlan, meglepő)? Miért adják meg olyan szavak kiejtését, mint Manchester vagy page [pédzs] ’oldal’ vagy horrible [horiböl] ’szörnyű’, amelyek ugyanolyan könnyen kikövetkeztethetők, mind a books többesszám vagy a checked múltidő? Mi lehet az oka, hogy a sun ’nap’ szó [szan] ejtését, ami teljesen normális és más nem is lehetne, ugyanúgy megadják, mint a son ’fia’ [szan] ejtését, ami csakugyan rendhagyó, mert az -o- betű alapján a *[szon] ejtést várnánk? A decent ’tisztességes’ [díszönt] ejtését — ami szabályos — ugyanúgy megadják, mint az event szó [i-vent] ejtését, ami váratlan?

Mert így szoktuk. Az angol szótárak kb. 1920 óta mindig megadják a kiejtést valamilyen formában. Ez lehet a tudományos fonetikus átírás, lehet olyan célnyelvi átkódolás, mint amilyet itt használtam, avagy lehet egy szabályosított angolos leírás (ún. transzliteráció, pl. son ejtsd [sun], enough ’elég’ ejtsd [enuff], tomb ’sírbolt’ ejtsd [toom]. Az átírás technikája, konkrét stratégiája ebből a szempontból mindegy is.

Szerintem nem helyes, hogy mára ennyire felhasználóbarát lett a szótáripar, legalábbis ami a kiejtést illeti. Azzal, hogy minden egyes szónak megadják a kiejtését, azt a benyomást keltik, hogy erre tényleg szükség van (hiszen különben miért csinálnák?…), azaz hogy egy angol szó kiejtését sohasem lehet biztosan tudni. Ez nem igaz. Az angolban valóban vannak gyilkos kiejtési buktatók, váratlan rendhagyóságok — közismert például, hogy a Manchester városnevet [livöpúl]-nak kell ejteni! — de ez legföljebb a szavak 5-10 %-át érinti. Igaz, köztük vannak a leggyakoribb szavak, pl. done ’csinált’ ejtése [dan], viszont gone ’ment’ ejtése [gon], ráadásul egyik se *[dón], *[gón], ahogy az írás alapján várnánk, vesd össze bone ’csont’ [bón]. De még ha húsz vagy harminc százalék volna is a rendhegyóság, akkor sem volna indokolt a teljes körű kiejtésjelzés. Csak hát erős a verseny, s a szótárak igyekeznek barátságosak lenni, hogy nekünk ne kelljen előre-hátra lapozva szabályokat, konvenciókat keresni, ezért inkább minden információt — fölöslegeset is — megadnak magánál a szónál. Mintha egy magyar szótár minden ly-os szónál megadná, hogy j-vel kell ejteni. Vagy van is már ilyen?