„Kedves Tanár Úr! Azért írok, mert a barátommal összeszólalkoztunk egy nyelvhelyességi/​használati kérdésen. Szerinte a lemegyek boltba szerkezet nem helyes az a névelő használata nélkül, azért, mert azt sem mondjuk, hogy lemegyek közértbe. Szerintem viszont teljesen elfogadható, ugyanúgy helyes, mint például a megyünk uszodába szószerkezet. Válaszát előre is köszönöm, üdvözlettel” — írja volt tanítványom, S. Eszter. Lám, társadalmunk mégiscsak jó irányban fejlődik, ha fiatal párok nyelvhelyességi kérdéseken izgatják föl magukat. (Remélem, az „összeszólalkozást” csak túlzásként használta a levélíró, mert az számomra igazi veszekedést jelenene. Bár az is lehet, hogy Eszter csípőre tett kézzel visította, hogy „tartsd meg magadnak a névelőidet!”, a barátja erre azt üvöltötte, hogy „ebben a házban akkor is a névelő az úr!”.)

Két tényezőt kell vizsgálnunk. Az egyik a névelő: boltba vagy a boltba? Ezt szakszerűen a főnév határozottságának nevezzük, tehát határozott-e a főnév? A másik, hogy van-e igekötő: megyek vagy lemegyek? Ez voltaképpen a cselekvés „befejezettségét” jelöli, tehát befejezett-e az ige? A „befejezett” név ne tévesszen meg senkit: a befejezettség a nyelvben nem azt jelenti, hogy a dolog már befejeződött (hiszen arra a múlt idő szolgál), hanem inkább a dolog szemléletének egy módja: lehet például jövő időben is beszélni befejezett cselekvésről, ha azt mint lezárt, kerek egészet nézem. Például Holnap matekot fogok tanulni (befejezetlen), viszont Holnap meg fogom tanulni a matekot (befejezett). A magyarban — mint sok más nyelvben — a befejezettséget többnyire az igekötő jelzi: tanulom – megtanulom.

A két tényezőből logikusan négy eset állítható elő: nem–nem, nem–igen, igen–nem, igen–igen.

Figyeljük meg, hogy a legtermészetesebb a két szélső eset: az (1) és a (4), amikor mindkét érték azonos: nem–nem, illetve igen–igen. Vagyis természetesen jár együtt a határozatlan főnév és a befejezetlen ige (megyek boltba, matekot fogok tanulni), és ugyanolyan természetes az ellenkezője: a határozott főnév és a befejezett ige (lemegyek a boltba, meg fogom tanulni a matekot). Ezek az alaptípusok.

A (2)-es típusnak sajátos funkciója van, úgy nevezzük: folyamatos szerkezet, mert a dolgot folyamatában, zajlás közben ábrázolja. Egy olyan cselekvést, amely egyébként befejezettnek tekintődne, most mégis egy pillanatnyi készültségi fokában, mondhatni: „in flagranti” (tetten érve) ragadok meg. Például Megyek a boltba = ’Íme, látod, éppen most megyek a boltba’. Ilyen (2)-es példák még: Várjál, hozom a fúrót. Írni kéne a neveket. Töltötték a tartályt. Veszi a kabátját.

A derék (bár talán kissé vaskalapos) boyfriend természetesen a (3)-as típust kifogásolta. Jól érzi ő, hogy ez a legfurcsább kategória: határozatlan főnév, befejezett igével. Az ember ilyenkor analógiákat keres: van-e még ilyen? Mondanak-e ilyet? Mert ha mondanak, akkor a nyelvész (mint megfigyelő tudós) a dolgot „helyesnek” minősíti. (Ez nem mindig ugyanaz a „helyes” minősítés, mint amit a nyelvművelő vagy a stilisztika-tanár vagy az imidzs-méker használ, mert ő a nyelvi etikettre gondol, az egyes nyelvi alakok társadalmi megítélésére — ami viszont a nyelvész szemében mellékes). Szóval: létezik-e a (3)-as típus, mond-e magyar beszélő ilyet? A válasz: igen. Ezt próbálta bizonygatni Eszter is, amikor — a botrányos jelenet során, amit a szomszédok a lakásajtóhoz settenkedve hallgattak — azzal torkolta le a fiút, hogy hiszen olyan is van, hogy megyünk uszodába.

Aha, csakhogy itt valami turpisság van! Női praktika! Eszter ugyanis az (1)-es típussal akart visszavágni, bizonyítandó, hogy a (3)-as elfogadható. Ez renonsz. A megyünk uszodába szerkesztés (1)-es típus, ami teljesen gyakori és normális, a jelen vitát tehát nem lehet vele eldönteni. Nézzünk még néhány példát az (1)-esre: megyek iskolába; jártak templomba; Gizus jobban van, de utcára még nem megy; Ha mész postára, vidd már le a csekket. Ezekben a főnév azért névelőtlen (= határozatlan), mert voltaképpen nem egy helyet, épületet jelöl, hanem az ott folyó tevékenységet, az intézményt, a szituációt. (Ilyen szempontból az utca is intézmény, ahol járás-kelés folyik!). Ezt azesetet „rendeltetésszerű használatnak” nevezzük. Figyeljük meg, hogy ha nem rendeltetésszerű a használat, akkor kötelező a névelő: „Dicsértessék, plébános úr! Hova szalad?” — „Megyek a templomba, otthagytam a mobilomat” (és nem *megyek templomba). Az orvos minden reggel a kórházba megy (nem *kórházba, hiszen ő nem rendeltetésszerűen használja). Az abroszról a morzsákat az utcára szórom (nem *utcára).

Nos, akkor mit mondhatunk a vitatott (3)-as típusról? Öszvér ez, melyben kombinálódik a befejezett szemlélet (a cselekvésnek mint egésznek a megragadása) és a rendeltetésszerű használat. Bizonyos főnevekkel (= intézményekkel) nagyon is természetes és gyakori: a kérdés az, hogy meddig terjed ki-ki beszédében, életében a rendeltetésszerű kör. Példák a (3)-asra (Eszter, legközelebb ilyenekkel vágjon vissza): Vasárnap végre elmentünk templomba; Ilyen szép időben ki kell menni erdőbe; Leszaladhatnál fodrászhoz; Itthonra jó ez a ruha, de így nem lehet kimenni utcára. Ezekben a hely-jelölő főnév névelőtlen (mert intézményes használatú), az ige mégis befejezett (mert az egész odamenetelt egyben nézi). Amiben lehet vita, eltérés a beszélők között, az az hogy mi intézmény és mi nem. A közért talán nem az, a bolt igen; ez tájanként is változik, Pesten inkább a közért az intézmény, vidéken a bolt. A legtöbbünknek például az utca intézmény, a tér nem: olyat nem mondanak, hogy *Vegyél sálat, hideg van, így nem lehet kimenni térre.

A (3)-as tehát korlátozottan, de létezik. Családonként kell eldönteni (de lehetőleg békésen!), hogy meddig terjed az intézményesültség köre.