A kiváló Lőrincze Lajost, a magyar nyelv jó ismerőjét és művelőjét már emlegettem. Mindig érdemes volt odafigyelni arra, amit mond (pláne azt a jó zamatos beszédét volt élvezet hallgatni). De bármilyen sokat tudott a nyelvről, azon alighanem sose gondolkozott el komolyan: mire való a nyelv és mire nem való. Ezt nem rovom föl neki (nem tetszelgett ő valami tudósi szerepben), meg aztán sokan vannak ezzel így. Nem könnyű világosan látni a nyelv furcsán bújkáló természetét, azaz hogy a nyelv csak eszköze, de nem része és nem tükrözője a kommunikációnak. A nyelv célját, működését nehezebb megérteni, mint a fizikában a fajsúlyt, pedig az se volt könnyű, hiszen olyan nyilvánvaló, hogy a toll könnyebb, mint a vas. Ezen azonban a fizika csak nevet: mi az, hogy „a toll” meg „a vas”? Mi mennyi? Emlékeznek, az iskolában azt kérdezte a tanító néni: mi nehezebb, egy kiló vas vagy egy kiló toll?

Azt írja például Lőrincze (Nyelvművelő Kézikönyv, 1985), hogy „a magyar nyelvben sok olyan esetben használunk egyes számot, amikor az indoeurópai nyelvek zöme többes számot használ”. (A nehézkes „indoeurópai nyelvek zöme” kifejezést — mely egyébként helyénvaló és szakszerű — alighanem azért használja, mert 85-ben nem illett „nyugati” nyelveket mondani, holott nyilván a latinra, franciára, németre, angolra gondolt. Szóval, értsd: nyugati nyelvek.) Lőrincze olyan esetekre céloz, mint a német Heinz hat lange Beine, a francia Jean a des jambes longues, az angol Bob has long legs, viszont a magyar Pistának hosszú lába van. A német, francia, angol mondatban többes számban van a Beine, a jambes, a legs, míg a magyarban a lába egyes számú, még akkor is, ha Pistának két lába van.

Ez alapvetően igaz. Rokonszenves az is, ahogy Lőrincze józanul hozáteszi: a magyarban sem kőkemény szabály ez, tehát lehet azt is mondani: Pistának hosszú lábai vannak. „Az az általánosítás, hogy — például páros testrészekről szólva — csak az egyes szám a jó, a többes pedig rossz, babona” — írja. Hiszen a Szózatban is smakkolt Vörösmartynak az indoeurópaias szerkesztés: „Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai.” És nem karja, ugyebár.

Mindez önmagában is érdekes, de nem ezért említem. Hanem mert Lőrincze a magyarázatához illusztráció gyanánt a következő mondatot fűzi: „A magyar embernek jó foga, barna haja van, körme közé kap valakit, szeme közé néz valakinek stb.” Na, itt a baj. Hogy jön ide a magyar ember? Mi köze a magyar nyelvnek a magyar emberhez? Az előbb még a magyar nyelvről beszéltünk, hogyan tértünk át a magyar emberre és annak testi jegyeire? A magyar nyelv — mint minden nyelv — információk továbbítására szolgál, így természetesen alkalmas arra, hogy valakinek a fogminőségére vagy hajszínére vonatkozó információt továbbítson. De hogy ezeket az információkat aszerint kódolná a nyelv, hogy a leírt személy magyar ember-e vagy sem, az képtelenség. Lőrincze mondatából (ha komolyan vesszük, de én egy bornírt szaktudós vagyok, aki komolyan veszi a leírtakat) az következne, hogy ha nem magyar emberről beszélünk, akkor nem ezt a szerkesztésmódot használjuk, hogy tehát plédául a francia Jeannak nem hosszú lába, hanem hosszú lábai vannak és a portugál ember nem a körme, hanem a körmei közé kap valakit.

Ez sajnos állandóan visszatérő hibája a romantikus-nacionalista indíttatású nyelvművelésnek: összemossa a nyelvűséget a nemzetiséggel. „A magyar nyelvben így van” kezdetű (kifogástalanul objektív) fogalmazásmódból — különösen a szelíd Lőrinczénél militánsabb képviselői — úton-útfélen átcsúsznak „a magyar ember így mondja”, majd innen „a magyar ember így gondolkodik”, majd innen „a magyar ember ilyen” típusú fogalmazásmódba, mely szubjektív és tudománytalan. Mintha elfeledkeznének arról, hogy a magyar nyelvet számosan beszélték a múltban is, ma is, akik nem magyarok, nem vallják magukat annak és nem is akarnak azok lenni. Nekik hány foguk van? A magyar nyelv — mint minden nyelv — absztrakt és önkényes kód, melyet meg lehet tanulni, el lehet felejteni, avagy helyzettől függően lehet elővenni és félretenni, azaz váltogatni egy másikkal. A romantikus nyelvművelők ehelyett inkább olyannak akarják láttatni a nyelvet („anyanyelvünket”), mint az ember öröklött testi jegyeit, a hajszínt, a testmagasságot, amiket sem fölvenni, sem levetkőzni, sem megváltoztatni nem lehet.

Lőrincze a Bakonyban született, nyilván sok svábot ismert, sokszor beszélhetett is róluk magyar nyelvű családi, baráti társalgásában. Mégsem hiszem, hogy azt mondta volna: Nagy Józsefnek jó foga van (mert az magyar ember), viszont Obermüller Szepinek jó fogai vannak (mert az sváb ember). Az én nagyanyám remekül beszélt magyarul (mely számára idegen nyelv volt), de kínosan ügyelt arra, hogy mindig úgy mondja: jó foga van, hosszú lába van, akkor is, ha az olasz rokonairól beszélt. (Ő jobban ügyelt erre, mint mi, az unokái, mert nagyon magyarosan akart beszélni.)

Az még külön érdekesség — és engem, a bornírt szaktudóst ez érdekel a legjobban —, hogy azt miért nem mondja senki magyarul, hogy *barna hajai vannak, pedig sok más nyelvben ez a természetes, azaz hogy a „haj” fogalmát többes számú szó fejezi ki: német Haare, francia cheveux, orosz voloszü. (Az angol ezen a ponton a magyarral tart: He has brown hair.) Lehet, hogy erről tudnánk valami értelmeset mondani; lehet, hogy nem, vagyis az egyszerű ténymegállapításon kívül ez nem kínál érdekes általánosítási lehetőséget. Ám a nyelvművelőt az ilyesmi nem érdekli, mert ezt senki sem mondja így; őt csak a meglévő változatok közötti választás érdekli, ő azon töpreng, hogy melyik változatot ajánlja követendőként és melyiket vesse el kerülendőként (avagy, bölcsen, mindkettőt „engedje meg” — látják, ugye, a szubjektivitás belopódzását?). Figyeljünk oda a nyelvművelők ajánlásaira, kövessük is őket nyelvhasználatunkban (végülis miért ne?), de amikor átcsúsznak a nyelvből a népbe, a szóból az emberbe, akkor kapjuk föl a fejünket. Nincs nyelv, mely aszerint szerkesztené mondatait, hogy a tárgyalt személy milyen nemzetiségű. A nyelv nem erre való.