Arról beszélgettünk a barátaimmal (ez az egyik kedvenc témánk), hogy hol jobb. Azt mondja az egyik: „Itthon még mindig nyögjük a kommunista múltat. Külföldön legalább ez nincs.” Mindenki bólogatott, aztán megszólalt valaki: „Miért, és Csehországban?” Mire ő: „Na jó, persze, de úgy értem: külföldön.”

Nekem, aki két évvel a háború után születtem, egész életemet beárnyékolta és egyben beragyogta ez a szó: külföld. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy a családunknak voltak külföldi kapcsolatai — de egyetlen emigráns (vagy „disszidens”) se volt köztük. Máris itt az első kérdés: külföldi kapcsolat-e egy Bécsben élő nagynéni? Egy Prágában élő dédnagymama? A nagyszüleim értékrendje szerint nem: ők sose használták ezekre a helyekre az Ausland (azaz „külföld”) szót, Ausztria vagy Csehország megjelölésére csak az illető terület neve szolgált. Ők 1918-ban jöttek Magyarországra, s gondolkodásukban a Monarchia egységes államalakulat maradt. Milyen bájosan régimódi, mondhatnánk, csakhogy nézzünk magunkba: nem ugyanezt csináljuk-e mindmáig Kolozsvár vagy Kassa vagy Szabadka vonatkozásában? Akinek Kassán él az unokatetvére, az vajon „külföldi rokonnak” fogja emlegetni?

A boldog angolok számára ez a legegyszerűbb szó. Ami nincs a szigeten, az külföldön (abroad) van. Ők megállhatnak a tengerparton és a semmibe nézhetnek: ott a külföld. Azaz mégsem egészen: az Egyesült Királyságnak is van egy rövid szárazföldi határa Észak-Írország és Írország között. Itt ugyanaz a tanácstalanság uralkodik, mint a volt Monarchiában: meddig terjed egy ország mai politikai határa, és meddig a nemzeti-történelmi-kulturális-lélektani? Írországot az angolok se szokták „külföldnek” nevezni: aki Írországban lakik, arról nem mondják, hogy „külföldön él”, csak hogy Írországban él. Ahogy mi is arról, aki Kolozsváron él, nem azt mondjuk, hogy külföldön él, hanem hogy Erdélyben vagy Kolozsváron — még akár azt is, hogy Romániában (hiszen tényszerűen így van), de a „külföld” szót a környezetünkkel kapcsolatban nem szeretjük használni. Az írek nagyonis ismerik ezt az érzést, hiszen Írország is olyan, mint Magyarország: sajátmagával határos.

A kommunizmus kemény korszakában vésztjósló felhangokat kapott a „külföld” szó. A hatalom egyik alapérzése — régi orosz mintára — az elzárkózás, a befelé fordulás volt. A határokat lezárni, külföldieket, külföldi sajtót-könyvet-rádiót nem beengedni, idegen nyelvet nem tanítani (lássuk be: az orosz kötelező tanítása puszta tantárgy volt, mely nyelvtudást, kommunikációs képességet nem adott, meg aztán nem is lett volna kivel). Volt egy KEOKH nevű szerv, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal. Jártam is ott, amikor tolmácsként valamilyen külföldi delegáció papírjait kellett intéznem. Az egész hivatal azt sugallta: a külföldiek veszélyesek, minden külföldi kémgyanús.

Fordítva se volt jobb. Ha valaki külföldre akart utazni, hiába volt „érvényes” útlevele, az önmagában még nem jogosított a kilépésre, hanem úgynevezett „ablakot”, azaz kilépési engedélyt kellett kérni — amit minden alkalommal vissza is utasíthattak. Az is rajta volt, hogy hány napig tartózkodhat külföldön. A kilépést kérelmező űrlap négy nagyalakú oldalra rúgott, rengeteg adatot kértek. Az egyik rovat így szólt: „Külföldön élő rokonainak neve; rokosági fok; mikor hagyták el az országot?” Az űrlap szerkesztője (vagyis az ávós, ahogy akkoriban neveztük az ilyesmivel foglalkozó embereket) jellemzően gondolkodott: megfeledkezett a környező országokban élő több millió magyarról, arról, hogy nekik itt Magyarországon rokonaik lehetnek. Ezt olyan mélyre temette a propaganda, hogy tisztességes ávós még csak gondolni se bírt erre. Másfelől — s ez az igazán árulkodó — „külföld” alatt ő is pontosan azt értette 1960-ban, amit a fent idézett barátom 2007-ben: a Nyugatot. Ebben a sajátos szóhasználatban mindnyájan osztoztunk, elnyomók és elnyomottak: volt csehszlovák utazás és volt külföldi utazás. Voltak lengyel turisták és voltak külföldi turisták. Voltak romániai (nem „erdélyi”!) rokonok és voltak külföldi rokonok.

Egy ízben sorban álltam az IBUSZ-ban (ne feledjük, az IBUSZ akkoriban hatósági jogköröket gyakorolt, ugyanúgy, mint az OTP meg a többi), ahol be kellett nyújtani az útlevélkérelmeket, s láttam, ahogy egy kispolgári külsejű idősebb asszony töltögeti ki a kérőlapot. Valami nyugati IBUSZ-társasútra akart menni (ahhoz is kellett ablak!), beírt mindent szépen, volt-e büntetve, párttagsága, tömegszervezeti tagsága, ám váratlanul megakadt ennél a bizonyos „Külföldön élő rokonai” rovatnál. Leskelődtem, hogy mit csinál. Elkezdte írogatni, hogy Nagy József, Nagy Józsefné, Nagy Áron, Nagy Ilona, és egyre apróbb betűkkel az egész terjedelmes Nagy családot, akik Sespsiszentgyörgyön laktak. Aztán eljutott ahhoz a kérdéshez, hogy „mikor hagyták el az országot”. Sóhajtott. Melyik országot, te buta ávós? Végül némi tűnődés után beírta: „Mindig is ott éltek.” Na végre, gondoltam, egy józan emberi hang, az ávós nagyon meg lesz lepve.