„Rohadtul szerelmes vagyok”. „Félelmetesen beindult az üzlet.” „Átkozott mázlim volt.” „Eszméletlen sikere lett.” Figyeljük meg, mi történik itt: a jót, az örömtelit, a szerencséset olyan szavakkal kapcsoljuk egybe, melyek önmagukban negatív töltésűek: rohadt, félelmetes, átkozott, eszméletlen. Vajon azt jelenti-e ez, hogy mi, magyar beszélők nem tudunk igazán örülni, hogy lelkesedésünket mindig beárnyékolja egyfajta keserűség vagy lemondás? Nem, ezt így nem állíthatjuk. A dolog ugyanis teljesen általános: ilyen mondatokat nemcsak magyarul, de szinte minden nyelvben, minden társadalomban hallani. Hogy csak a ma legismertebb nyelvet, az angolt vegyem példának, ilyeneket mondanak az angol beszélők – britek, amerikaiak, ausztrálok — is: awfully nice ’szörnyen kedves’, tremendous pleasure ’rémisztő öröm’ stb. A negatív töltésű szavaknak a jó és kellemes dolgokhoz csatolása két okból, két elv alapján történhet.

Az egyik elvet úgy nevezhetjük: ráerősítési elv. A nyelvi formák „hírértéke”, érdekessége, újszerűsége szüntelenül kopik a használatban, ezért a beszélők ingert éreznek, hogy „ráerősítsenek”, hogy kifejezésüket feltűnőbbé, még meghökkentőbbé tegyék — a meghökkentést, a feltűnést pedig a legjobban az erős kontraszttal, a negativitással lehet kifejezni. Emlékszem, az 50-es években új volt az „állati jó”, aztán az „embertelen jó” — még véletlenül sem „emberi jó” vagy „humánus jó”, mert abból hiányzik a kontraszt bukfence.

A másik elv ennél sokkal komolyabb, mélyebb gyökerű: az irigységtől, a sikereinkkel szembeni rosszindulattól való félelem. „Csak el ne kiabáljam” — ezt érzi az ember a világnak ezen a részén. Alighanem igazi ősi örökség ez minden embernél — csak hát az olyan népeknél, akiknek az örömüket nem kellett titkolniuk, akik nem érezték úgy, hogy mindent azonnal elvesznek tőlük, azoknál ez a szokás rég feledésbe ment. Ezt az irigység-elhárító elvet „lekopogási” elvnek nevezem: ha kimondtunk valami jót, ha sikerről vagy örömről szóltunk, lehetőleg csomagoljuk negatívba, valami tompítót, lefokozót, negatívot tegyünk melléje, hogy a gonosz szellemek nehogy lecsapjanak rá. Pontosan úgy, mint ahogyan jó dolog kimondásakor valami fatárgyon hármat kopogunk. Külföldi barátnőim nem egyszer csodálkozva jegyezték meg: ha egy magyar nőnek megdícsérik a ruháját, rögtön elkezd szabadkozni, hogy ó, hát ez a kis vacak, ezt a nagynénjétől örökölte, különben is olcsó volt és már rég nem is divatos.

Vigyázat: az, hogy a magyarban sokszor kell negatív dolgokról beszélnünk, nem nyelvi kérdés. Talán meglepi az olvasót, de az olyan mondatok, mint „Itt mindenki lop”, „Ez az ország egy nyomortanya”, „Hát még innen is van lefelé?” — ezek nyelvileg semlegesek, mert azt, amit ki akarnak fejezni, pontosan így kell kifejezni, azt ennél semlegesebben nem lehetne mondani. A nyelv olyan, mint a fényképezőgép: közvetíti, méghozzá általában semleges objektivitással, amit lát. Ha sok csúnyát fényképez, attól még őt nem lehet borúlátónak nevezni. Csak akkor lehet a nyelvhasználatot negatívnak minősíteni, ha — mint a ráerősítés vagy a lekopogás esetén — a dolgot objektív értékéhez képest negatív irányba tolja el.

De azért van egy kifejezés, amelyik valóban érdekes, mert jellegzetesen magyaros, és nem indokolható sem a ráerősítési, sem a lekopogási elvvel: „Elmehetnek a bús p*‌*‌*ba.” Miért bús?? Azt hiszem, ez a bú már valóban a magyar lélek, a magyar életszemlélet legmélyebb bugyraiból eredeztethető.