Most, Géher István hirtelen halálakor hagyatékának legszembetűnőbb része a hiány, ami hátra maradt utána. Családja mellett egy egész szellemi közösség, vagy ahogy ő mondaná, műhely gyászolja. Ez a műhely sokféle formát öltött az évek során, de a lényege nem változott. Géher István költő és műfordító volt, anglista irodalomtörténész és egyetemi tanár. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Angol–Amerikai Intézete Anglisztika Tanszékének tanszékvezetője, professor emeritusa, aki tanszéki működésének két hosszú időszaka között éveken át vezette az Eötvös Collegium angol műhelyét, közben tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is. Évtizedeken át rendszeresen rádiózott, és pályakezdésekor, rövid középiskolai tanárság után szerkesztő volt az Európa Könyvkiadóban. A Műfordítók Egyesületének elnöke, a Szépírók Társaságának tagja volt. Tanítványainak szerette mondogatni, hogy az életben több lábon kell állni, mert úgy biztonságos. Ő is több lábon állt, de minden tevékenységében ugyanazt csinálta, irodalmi műhelyeket hozott létre.
Géher István rendkívüli tanár és rendkívüli költő volt. Az előmenetelhez nem értett, így a költészetben és a tudományban is ugyanazt a rendszereken kívül állást gyakorolta. Nem mindig, nem feltétlenül önszántából. Ám amilyen gyanakodva fogadta eleinte a két szakma, olyan lelkes hívei támadtak egy szűk körben: felnövő tanítványai körében.
Az ő esetében ugyanis nem üres szólam, hogy iskolateremtő volt. Komolyan vette, hogy tanár. Egész felnőtt életében, egy év híján fél évszázada folyton csak tanított. Igazi műfaja, ennek megfelelően, azt hiszem, a tudományban is, az élőbeszéd volt. Alaposan kidolgozott egyéni esszéstílusa nyomtatásban is beszédhangján szól. A rádióban is tanított, mint mindenütt, ahol módja volt rá. Ahol meg nem volt, ott megteremtette a módját. Ideje jelentős részét azzal töltötte, hogy elgondolta, miről fog beszélni az óráin, felkészült, aztán megtartotta az óráit, amelyeken fontosnak érezte, hogy hallgatóságát elszórakoztassa, élményt adjon nekik, az irodalmi mű élményét, továbbá a saját előadásának élményét. Prospero volt, kedve telt a varázslásban. Sok időt töltött azzal is, hogy tanítványaival órán kívül is beszélgessen. Az irodalom volt a szakmája, az irodalom érdekelte hivatásszerűen, igazából azonban mintha az emberi lélek foglalkoztatta volna Kivételes érzékkel sejtette meg, hogy kinek mit kell mondania, és mikor kell, vagy lehet, tevőlegesen is beleszólni az életébe. Ezt elfogadták tőle (ritka tulajdonság), azaz jókor, jól segített.
Tanári munkájának középpontja legendás műfordító szemináriuma volt. Ebben aligha lehet felülmúlni. Órái, amelyeket négy évtizeden át tartott szerda esténként az egyetem kapujának bezárásáig, intézményesültek. Csendes büszkeséggel töltötte el, hogy a bölcsészkaron olyan dolgot tanít (nem sokan mondhatjuk el magukról), amely a legutóbbi időkig biztos pénzkereső szakma volt. Ma már nem így van, de ő sincs többé. Az aranykorban, amely valóban létezett, tanítványait szó szerint bevitte az Európa Könyvkiadóba. Engem is bevitt, egyetlen Edmund Spenser szonettfordításával, és szerződéses megbízással jöttem ki. Sok fordítói pálya kezdődött így.
Időnként eltűnődtem, honnan van benne ez a hit a tanításban és a műfordításban, hiszen mindkettő hatásfoka és végeredménye kiszámíthatatlan; sőt, mindkettőt kikezdi a múló idő. A tanár tanítványainak emlékezetében él, de már a tanítványok tanítványainak emlékezetében csak áttételekkel, személyes élmény nélkül. Két nemzedék, és csak annyi marad belőle: tanár volt. Dehát az akart lenni. A műfordítás meg, ezt ő maga hangsúlyozta, pár évtized alatt elévül, és ha az eredeti mű fontos, újrafordítják. A régi fordítóból csak annyi marad, hogy fordító volt. De ő az is akart lenni. Látszólag tehát a múlandóságot választotta, valójában azonban egy magasabb, állandóbb érték igézetében élt.
Jól körülhatárolható értékrend szerint, amelyet ő maga polgárinak nevezett. Sorsának szeszélyes játéka, hogy akkor volt lehetősége ezt a maga eszményi mivoltában közvetíteni, amikor tapasztalata szerint elnyomták. Amikor azonban azt hihette volna, hogy eljött az ideje, látnia kellett, hogy a polgárság mint eszmény nem több puszta szónál, vagy annyi sem. Utolsó kötetének, a Polgár Istóknak önmagáról mintázott hősében ironikus pátosszal számolt le illúzióival. Arany Jánossal folytatott párbeszédet: Arany Istókja bolond, Géheré polgár. A vers logikája szerint tehát bolond, aki azt hiszi, hogy polgár lehet. Attól tartok, Géher István nem volt boldog attól, amit élete utolsó évtizedeiben látott maga körül. Igaz, attól sem, amit előtte.
De nem volt keserű sem. A polgári család volt számára a biztos menedék az ellenséges, veszélyekkel terhes, értetlen világ elől. A tanítványai is ennek a kitágított családnak valamelyik külső körén helyezkedtek el, azaz megmutatta nekik, mi az, ami szerinte védelmet nyújt. Egyszerre volt boldog és keserű. Gyanítom, hogy tanítványai, ha nem fogalmazták is meg, érezték ezt a kettősséget, és mert ez feltárta sérülékenységét, még hitelesebbé tette előttük alakját.
Belső meghasonlásokról persze nemigen beszélt. De aki figyelte irodalmi érdeklődését, hiszen az irodalom volt az a szűrő, amelyen átengedte és nyilvánossá tette véleményét a világról, meglepődhettek vonzalmainak kiszámíthatatlan sokféleségén: Sylvia Plath, John Berryman, William Faulkner, William Shakespeare, Seamus Heaney, hogy csak néhány példát mondjak, igen messze esnek egymástól, nem könnyű intellektuális feladat összeegyeztetni őket. Ezek a szerzők, és a többiek, az irodalom áttételein keresztül Géher István lelkének széttartó, önmagának is ellentmondó oldalait jelzik. Ezeknek az életműveknek a meghosszabbítása, ha belegondolunk, mind igen fenyegető irányba mutat. Arrafelé, ahol polgári biztonságban, érték és érdem oksági összefüggésében legföljebb valami félbolond Istók hihet csak komolyan.
Irodalmár volt, a nyelv volt anyaga, és ha Shakespeare-ről adott elő vagy ha verset írt, megtalált nyelvén mindig az ellentmondások feloldhatatlanságáról beszélt. De a nyelv lehetőségei mégiscsak a szabadság örömét sugározzák verseiben és esszéiben. Ezt szegezte szembe a csüggesztő napi küzdelmekkel és kudarcokkal. Talán ennek a belső ellentmondásnak jele volt az is, hogy Géher István egyszerre volt megállapodott felnőtt, aki alakját ifjúkorától kezdve mindig is kissé öregesre mintázta, és ugyanakkor, e mögött, mégis kamaszosan tekintélyellenes, frissen és merészen kísérletező. Belső, gyakran kizáró ellentmondásaiból hozta létre önmagát, azt az embert, tanárt, költőt, tudóst és műfordítót, akinek földi másától búcsúzunk.
Mert valaki most eltörte a varázsló pálcáját.
2012. június 28.
Ferencz Győző