„…it will be the silence, where I am, I don’t know, in the silence you don’t know, you must go on, I can’t go on, I’ll go on”
(Samuel Beckett)
Elhunyt Géher István egyetemi tanár, irodalomtörténész, esszéista, műfordító, költő. (Vagy ahogy sejtésem szerint ő szeretné a titulusok sorrendjét: költő, műfordító, esszéista, irodalomtörténész, egyetemi tanár.) Sírfelirata, melyet maga szedett versbe egy tréfás pillanatában, második verseskötetében, az 1984-ben megjelent Mi van, Catullus?-ban olvasható:
kulturát terjesztett: nem mindig fizetésért.
műsorozott rádión. könyvet utószavazott.
lépett több dobogóra. tovább-képzőt vezetett. és
hitt a szavakban: ezért méltán porlad alant.
Amikor először láttam, nem úgy festett, mint aki több is, más is lenne, mint amit ebben a fanyarul önkicsinylő jellemzésben állított magáról. 1969 őszén volt ez (potom negyvenhárom éve, úristen), a Bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületének negyedik emeletén, az Angol Tanszéken. Néhány év középiskolai tanárkodás, majd könyvkiadóbeli szerkesztői munka után került az egyetemre, neve „megbízott előadóként” bukkant fel a meghirdetett tanórák listáján. Harmadéves angol szakosként vettem fel az egyik kurzusát, az akkori szóhasználat szerint „kötelezően választható speciális kollégiumként”. Az órán, amelyről hamarosan kiderült, hogy én leszek az egyetlen hallgatója, egyben Géher (akkor még Geher) István legelső egyetemi tanítványa (ahogy múltak az évek-évtizedek, ezrek léptek nyomomba, lelkesen, tömegesen, sőt tolongva), vastag fekete keretes szemüveget viselő, zakós-nyakkendős, felnőttes, sőt öreges külsejű figura fogadott (ő huszonkilenc éves volt akkor, én huszonegy), konszolidált, hibátlanul udvarias, tüntetően rendezett külsejű és – mint idővel észlelhettem – ugyanilyen kilengésmentes életvitelű férfiú. (Nagyjából mindannak ellentéte, ami én voltam akkor. Vagy amit én hittem magamról, hogy vagyok, akkor.)
Tanítványa lettem tehát, aztán kollégája és szép lassan a barátja is. Megfigyelhettem: gondosan kivitelezett polgári ábrája voltaképp a csendes lázadás álcája volt. A homo domesticus – ahogy egy alkalommal igaz barátja, Papp Zoltán, a korán elment nagyszerű műfordító-irodalmár titulálta fülem hallatára – „a lelke mélyén” (ahogy az ostoba, amúgy praktikus közhely szól) minden volt, csak nem kötelességtudó, decens polgár és családapa – miközben persze decens polgár és családapa volt, s ne kétkedjünk: őszintén.
Talán maga sem sejtette, de lényének e miatt a rejtett kettőssége
miatt került egész életére faséba bizonyos sarkalatos
polgárerényekkel. A kötelességtudás rutinját például, a
folyamatos mindennapi munkát, a tartós iparszerű működést
nehezen viselte. A tanári pályával kötelezően együtt járó
papírmunkától látványosan szenvedett. Irodalomtörténészként
valósággal kényszerítenie kellett magát, hogy megfeleljen a
„szakmai előmenetel” munkaköri követelményeinek: azaz kellő
számban és megfelelő ütemben állítsa elő az idézetekkel,
jegyzetekkel és hivatkozásokkal felszerelt szaktanulmányokat,
konferencia-előadásokat és a fokozatszerzési kényszer követelte
doktori,
Volt ebben valami szellemivé szublimált „úriember”-tempó, a „dzsentri” könnyedsége a „polgár” görcsős güzülésével és célirányos nyomulásával szemben, a verejtékes igyekezetnek még a látszatát is kerülő arisztokratikus sprezzatura, a könnyed rögtönzés, a huszárcsíny élet-receptje. És persze mindennek a lehangolóan praktikus és gyomrot szorongató ellentéte is, a polgári megélhetés polgáriasnál is elemibb kényszere, a szorongás a holnapért, a családi életközeg fenntartásáért: a napi „dolog”, amit mégiscsak el kell végezni valahogy. (Ez a feszültség hivatali és szakmai pályafutásának is a kárára volt: az egyetemi és a szakmai ranglétra fokain kínos lassúsággal lépdelt felfelé, a publikus elismerés – a professzori kinevezés, a József Attila-díj – mind méltatlanul későn érkezett meg életében.)
Az alkat persze olyan, amilyen: van, aki lenni szeret, van, aki tenni. Géher az előbbiek közé tartozott: lenni akart, jelen lenni, létével és jelenlétével hatni. Ott volt elemében, ahol önmagát mintegy előadhatta, ahol igazából maga a működés a mű, s nem annak a működő alanyról leváló, papíron holttá rögzülő tárgyias produktuma: a katedrán, az előadóteremben, a mikrofon mellett, a kamera előtt, olykor egyenest a színpadon is. (Évtizedeken át lépett fel Mikulásként az Európa Könyvkiadóban, és mindig hatalmas sikere volt vele; ifjúkorában a Szolnoki Színház dramaturgjaként szívta a színpad levegőjét; utolsó éveiben lényegében áthelyezte magát és működését a Színház és Filmművészeti Egyetemre; költői műveit szívesen és jól adta elő szakavatott színész-társakkal közreműködve, az ő egyenrangú partnerükként; még William Shakespeare-t, igazi kedvencét és titkos szellemi-lelki Másikját is eljátszotta, emlékezetesen, egy amatőr produkcióban). Megvoltak benne az ilyesmihez szükséges hisztrionikus készségek és képességek: gyönyörűen szavalt, s amikor felolvasott – a maga kicsit kántáló, papos-prédikátoros hanghordozásával – a hallgatóság nemigen tudta, persze, nem is akarta kivonni magát a hatása alól.
Ez a hanghordozás nem csupán a jelenlét kelléke vagy a hatás eszköze volt nála. Lényében és működésében is volt valami papos. Egyetemi fogadóóráin egymásnak adták a kilincset a költészettani problémáikkal vagy életvezetési gondjaikkal – ez a kettő Géher szemében sohasem vált el egymástól – hozzá forduló diákok. Ilyenkor, a folyosón türelmesen a sorukra váró egyetemi hallgatók láttán, a tanszék cinikusai össze-össze súgtak: „Pista megint gyóntat”. Valóban, nem csupán szellemi, hanem egy kicsit – vagy nem is olyan kicsit – lelki atyja is volt tanítványainak, közülük azoknak is, akik az ő évtizedeken át üzemeltetett szerda délutáni műfordítói szemináriumain nevelődtek költővé és tanulták ki a mesterséget, de azoknak is jutott ebből a lelki istápolásból, akik más formában kaptak tőle szakmai segítséget, jó tanácsokat költészetük műveléséhez. Hosszú a névsoruk: Ferencz Győző, Mesterházi Mónika, Nádasdy Ádám, Szabó T. Anna, Lázár Júlia, Gerevich András, Varró Dániel, Imreh András, Rácz Péter, Schein Gábor, Gál Ferenc, Szlukovényi Kata…
A tiszta működést, az arisztotelészi energeiát, mely életének voltaképpeni közege volt, azért a praxis, azaz a műveket előállító célirányos tevékenység is mindvégig elkísérte: Géher terjedelmileg is impozáns irodalomtudósi életművet tett le nyomtatásban. Közben viszont, amennyire tehette, kerülte az irodalomtudomány kanonizált műfajait és szabadalmazott technológiáit. Pályája elején William Faulknerről készült kandidátusi értekezést írni. E célból un. aspirantúrát pályázott és nyert el, éveken át kapott havonta párszáz forint (akkor nagy pénz!) kutatási támogatást. Végül az értekezésből és a kandidátusi fokozatból nem lett semmi, Géher sohasem jutott a munka végére (talán az elejére sem). Illetve nagyon is a végére jutott: a Faulkner-könyv megszületett, csak hát, mondjuk így, szétírt, sőt szanaszét írt formában. Különféle egyetemi és akadémia acták őrzik a virtuális (azaz megíratlan maradt) opusz illendően szakszerűre tupírozott fragmentumait, míg a mű más cikkelyei alkalmi esszégyűjteményekben, konferencia-kiadványokban, ilyen-olyan Festschriftekben olvashatók el. Leginkább mégis Faulkner-regények és elbeszéléskötetek magyar fordításait kísérő személyes hevületű, lábjegyzetekkel és hivatkozásokkal nem terhelt, ám ettől nem kevésbé súlyos és értékes elő- és utószavak formájában végzik dolgukat.
Később is mellékes-járulékos szerzői alkalmakat, ancilláris formákat töltött meg elsőrangú tartalmakkal, súlyosan szakszerű felfedezéseit ismeretterjesztés és olvasónapló-írás leple alatt terjesztette. Lektori jelentéseiből szublimált körképet a kortársi amerikai irodalomról, mellette a magyar irodalmi életet anatomizálta erre-arra eldobált esszéinek egymásba ízelésével (Mesterségünk címere, 1989), rádióelőadásokat mentett le novella-elméleti tanulságokat rögzítő, verselemzési újdonságokkal szolgáló könyvvé (Rádió-kollégium, 1996). Egyetlen, megírásában és végső formájában egyaránt „szabályos” szakmunkája, a tekintélyt parancsolóan nagy laptükrű, közel négyszáz oldalas Shakespeare-olvasókönyv (1991) is voltaképpen szabálytalan munka: nem lehet róla tudni (és tegyük rögtön hozzá: jó, hogy nem lehet róla tudni) tankönyv-e vagy esszé, tudós búvárlat vagy személyes (és egyáltalán nem szemérmes) vallomás William Shakespeare-ről, aki Géher István életének, erkölcseinek, érzés- és gondolatvilágának, ha szabad evvel a kissé régimódian patetikus szóval élnem, a vezérlő csillaga volt.
Nem tudom, csupán sejtem: önmagát leginkább mégis költőként tartotta becsben. Angol-magyar szakos bölcsészhallgatóként kezdett komolyan verselni, barátjával és diáktársával, Tandori Dezsővel tandemben, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján. Aztán elhallgatott, pontosabban a költői működés származékos formájában, a műfordítás jelmezét magára öltve tette óvatosan közszemlére lírai tehetségét. Jelentős költőket – Robert Browningot, Ted Hughest, Seamus Heaney-t, Sylvia Plath-t – fordított, jelentősen. A tragikus sorsú, fájdalmasan vallomásos lírát művelő Sylvia Plath-t különleges figyelemben részesítette: többször írt is róla, kötetet válogatott össze verseiből, Tandori Dezső fordításában (Zúzódás, 1978).
Aztán döntött: mégiscsak költő lesz. Negyvenegy éves korában verseskötetet jelentetett meg, Mondom: szerencséd (1981) címmel.
A kései pályakezdés bravúra-versein nem nehéz felismerni a klasszikus-modernista poétikai ihletést, s a versfüzér nyelvjátékai, tipográfiai furfangjai, körmönfont idézés- és utalástechnikája nem is titkolják ennek az ihletésnek a forrásait, T. S. Eliot, Ezra Pound, e. e. cummings és más angol-amerikai ős- (és újabb) modernisták követésre választott példáját. De legalább annyira érdekes – és a későbbi Géher-kötetek, a Mi van, Catullus? (1984), az újabb hosszas költői csendet megtörő Anakreóni dalok (1996), a Hol az a látvány? (1997), az „Új folyam” (1998), az Esztendők éve (2002) felől szemlélve különösen szembetűnő – a versek tárgya: a költő hangsúlyosan költészeten kívüli Énje, Géher István, a férj, apa és fiú, tanár és irodalmi-kulturális mindenes, illetve ennek az Énnek a működése és működésének a privát és publikus feltételei. Géher költészete valójában önéletrajz, rezignált lírai beszámoló hátratételek és méltánytalanságok között telő életéről, a pályát kísérő kudarcokról és csalódásokról – és a csendes állhatatosságról, amellyel mindezt viselnie kell az embernek, illetve a vigaszról, a családról és a barátokról, a tanárságról és a költőségről, mindarról, ami viselni és elviselni segít.
De beszámolt ez a lírai önéletrajz olyan csalódásokról is, amelyeknek a nagyobb környezet, az ország és az országgal történtek voltak a kiváltói. Köztük a legnagyobbról: utolsó verseskötetében, a Polgár Istók-ban (2008) Arany János-i csendes fájdalommal intett búcsút ifjúkora eszményének, az „igazi” (vagyis hát megálmodott) Polgárnak, a nemesen liberál-konzervatív polgári-értelmiségi étosznak és életformának, amelyre csúfosan rácáfolt 1989 és az azóta eltelt két évtized. Az a társadalmi-politikai fordulat, amely – Géher így hitte és remélte – ezt az eszményt volt hivatva valóra váltani. Vagy legalábbis megadni számára a lehetőséget, hogy végre háborítatlanul élhesse életét ennek az eszménynek a jegyében.
Mint oly sokan másoknak, Géher Istvánnak sem adatott meg ez a lehetőség.
Váratlan betegség végzett vele, kegyes gyorsasággal. Utolsó útjára több százas, ha nem ezres, tömeg kísérte el 2012. június 28-án a Farkasréti temetőben. A barátok, tanítványok, pályatársak közül többen messze idegenből, Párizsból, Dublinból, New Yorkból repültek haza a temetésre.
Négy kötetre való megszerkesztett verskézirat maradt utána, közöttük a Horati carmina post tempus című ciklus, amelyet 2011-ben fejezett be Géher. Ezek már a búcsúzás versei voltak:
volt – nincs. volt, ami nincs? múltja kimúlt. múlik időd. letűnt,
megroggyant, lekopott mind, aki élt (széptanilag) – kihalt,
kidőlt … nézheted ám, hogy hova lett ihleted és erőd.
mégis írsz. ahogy, úgy! míg belehalsz: írod, akárkinek.
Írta, és belehalt. „Akárkinek”? Vegyük magunkra, ha eddig nem tettük, olvassuk, és ne felejtsük. Ne felejtsünk.
Takács Ferenc
[Holmi, XXIV. évf. 7. szám (2012. július), 940–944.]