„There is a special providence in the fall of a sparrow. If it be, ’tis not to come. If it be not to come, it will be now. If it be not now, yet it will come. The readiness is all, […].” Igen, Hamlet nyugtatja e jézusi példázattal és a maga bölcselkedésével az érte aggódó Horatiót, nem sokkal a végzetes párbaj előtt. Arany János fordításában így szól: „egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni”.
Drága Gézánk, hogy is lehettünk volna készen erre, miközben Te annyi színt, erőt, lendületet vittél mindenünkbe? Miközben az egyetemre menet szinte mindig ugyanaz a kedves látvány várt minket, hogy a tanszék épülete előtti asztaloknál ülve vagy a kapu előterében álldogálva, a hallgatóiddal valami láthatólag mindennél fontosabb, egyszerre szakmai és emberi beszélgetésbe merültél, s annak mélyeiből felbukkanva integettél vissza önfeledt, széles mosollyal. Honnan sejthettük volna, hogy ez megtörténik, hogy már most történik meg, nem ezután jön el, majd egyszer, nagyon sokára?
Éppen most. Amikor végre szimpóziumot tudtunk szentelni munkáidnak. Amikor már sajtó alatt van a The Routledge Companion to Shakespeare and Philosophy, benne tanulmányod a drámák régi és új metafizikai olvasatáról. Amikor legutóbb a menzán összefutva annak örültünk, hogy december 9-ére (jaj, holnapra) Londonba várnak, plenáris előadást tartani a Shakespeare and the Philosophical Turn című konferencián, nyilvánvalóan annak elismeréséül, hogy sokat tettél a Shakespeare-kutatás filozófiai fordulatáért. Amikor épp benyújthattad volna kész disszertációdat a rég megérdemelt nagydoktori fokozatra. Amikor Amerikában már kiadót lehetett keresni a nagy összefoglalásként elkészült Macbeth-könyvedhez: „A Deed Without a Name”: A Wittgensteinian Approach to Shakespeare’s Macbeth and the Singularity of Meaning. Amikor a kiváló PhD-hallgatókból körülötted megalakult kutatócsoport, az Early Modern English Research Group megrendezte első nemzetközi konferenciáját, világszínvonalon. Amikor a vezetéseddel már céljához közeledett a hazai anglisztika általad elindított, minden eddiginél nagyobb közös munkája, Az angol irodalom magyar története.
Hogyan is írtad erről a szerkesztőknek utolsó leveledben, 2017. november 15-én, persze éjjel, 23 óra 14 perckor, alig két nappal a halálod előtt? „Nagyon remélem, hogy a hiányzó fejezeteknek lesz gazdája. […] amennyiben bizonyos fejezetekre […] nincs jelentkező, akkor legrosszabb esetben én vállalom a megírást. […] Most már nagy kár lenne, ennyi önfeláldozó egyéni munka után nem megragadni az alkalmat a hatalmas vállalkozás befejezésére.” Aztán rád jellemzően így búcsúztál: „Nagyon köszönöm. Egyáltalán, mindent nagyon köszönök”.
Nem, Gézánk, mi köszönünk mindent. Inspiráló tudományos könyveid egész sorát. A Macbeth művészi lefordítását magyarra és az Ágnes asszonyét angolra. A hallgatókkal színre vitt Shakespeare-darabokat, amelyekben Te is játszottál. A tanszéki rendezvényeken előadott szívderítő paródiákat, a bajaink közepette is felszabadult és felszabadító életöröm varázslatait. A humorba oltott szeretetet, amikor 1995-ben azzal kezdtél egy előadást, hogy immár három leány édesapjaként végre képesítve érzed magad a Lear király hiteles értelmezésére. Tudósi, tanári, kollégai, baráti odaadásodat. Minden ügyben a tehetséged nagylelkű, maradéktalan szétosztását. Mindazt, amit szakmánkért, amit egyetemünkért, s amit mindannyiunkért tettél. Nem hagyjuk veszni, tovább visszük, amit ránk hagytál. Nyugodj békében.
Dávidházi Péter