„A
A rendszerváltás előestéjén, a pannonhalmi bencés rendházban tartotta a Magyar Shakespeare Bizottság 1989-es konferenciáját. Épp én olvastam fel a jeles, (akkor még) kortárs angol regényíró, Anthony Burgess Shakespeare-tárgyú írásait körüljáró szövegemet, amikor szemem sarkából megpillantottam Gézát, aki – számomra igen megtisztelő módon – buzgón jegyzetelt. Megilletődöttségem egészen a szekcióközi szünetig tartott, amikor is kérésemre Géza megmutatta „jegyzeteit”. Nos, ami a noteszlapról visszanézett rám, az nem magvasnak vélt gondolataim foglalata, hanem egy meghökkentően ismerős arcképvázlat volt. Pontosabban egy néhány ceruzavonással felskiccelt karikatúra – a tudálékosan prelegáló előadó, Herr Doktor Professor Farkas gúnyrajza. Géza joviális mosolyát látva nem álltam meg, hogy én is el ne nevessem magam. Későbbi, hasonlóan jó kedélyű találkozásaink során többször eszembe jutott a rajzocska, ami találó volta ellenére többet árult el a vázlat készítőjéről, mint annak modelljéről. A kis grafika és annak prezentálása Géza sokoldalú tehetsége mellett kiválóan szemléltette, hogyan lehet megragadni a lényeget és kimondani akár kellemetlen igazságokat is anélkül, hogy azzal fájdalmat okoznánk.
A személyesen túllépve, formális szerepemből adódóan is, itt rá kéne térnem annak elősorolására, hogy több mint harmincéves oktatói-kutatói pálya során mi mindent tett Kállay Géza az Angol-Amerikai Intézetért, azon belül az Anglisztika Tanszékért, kollégáiért, diákjaiért – értünk. De az egész este is kevés lenne, ha részletezni akarnám, hogyan állt Géza az Intézet élére két nagyon nehéz időszakban – de ugyan, melyik időszak nem nehéz mifelénk? –, hogyan óvta-gondozta-inspirálta leendő tanárok, tudósok, szakemberek és emberek nemzedékeit, hogyan gazdagította szakmai közösségét áldozatkész szerepvállalásával, kimeríthetetlen tudásával és életigenlő humorával nemcsak szellemiekben, hanem – sikeres, nagyléptékű, sokakat megmozgató pályázati munkájával – még tárgyiakban is (szakkönyvek, fénymásolók, számítógépek és mindenféle más segédanyagok a néma tanúi ennek). Előttünk álló feladat, hogy mindezt pontosan számba vegyük, hogy a magunk és utódaink számára követendő példaként hiteles krónikába foglalhassuk. Itt és most azonban erre se idő, se mód.
Visszaemlékezésemet ezért inkább egy másik Kállay-írásból vett idézettel fejezem be. A Lear királyt és Dickens Karácsonyi énekét egybevető, nagyívű tanulmányának elején Géza újrafogalmazza a sokakat foglalkoztató kérdést: „egy gyakran több halállal végződő szenvedéstörténet hogyan nyújthat örömet, ha az mégoly szorongató is?”☞
Farkas Ákos