Meghalt Kállay Géza, az ELTE egyetemi tanára, Shakespeare kutató, nyelvfilozófus, műfordító, sokunk egykori – most már mindannyiunk egykori – tanára, kollégánk, barátunk. Meggörbült a világ gyémánttengelye, kapkodunk a szavak, mint a levegő után. Csak a hiányt, az űrt érezzük, és nincs vigaszunk, mert vigasz nincs és nem is lehet. Géza 58 évesen, tele tervekkel távozott az élők sorából. Váratlanul. Ahogy Rilke írja:
Nagy a halál.
Rajtunk a bélyeg,
bár nevet a száj.
Míg azt hisszük: körülvesz az élet, –
bensőnkben éled
sírása már.
Az intézet nevében talán az volna az illő, ha most Gézáról mint tudósról vagy tanárról emlékeznék meg elsősorban, de ez nem megy, mert a tanár és a tudós is csak részei voltak az egésznek, ami a halálával elveszett. Gézát magát, az életét, az ő életét gyászoljuk, aminek mi mindnyájan részei voltunk egyenként, ahogy ő is a mi külön-külön életünknek részévé vált.
Gézát az elmúlt hetekben sokan felidézték személyes beszélgetések során az egyetem folyosóin, osztálytermekben és másutt, írásban és szóban egyaránt. A döbbenetben mindenki arra emlékszik, hogy milyen sokat jelentett az ő személyes jelenléte, lénye, egyénisége. Az egyik, sajtóban megjelent hír azt emelte ki, hogy ő volt az ELTE legmelegebb szívű tanára. És valóban: mindig segített, mindig készen állt, mindig elvállalta, és mindig meg is csinálta, amit éppen kértünk tőle. Sőt, többet és sokkal jobban, mint ahogy kértük, vagy gondoltuk volna.
A Semmi vérjel című kötetében a következő sorokat olvassuk: „Valaki sok mindent »visszakaphat« egy másik emberben és embertől, amit örökre elveszettnek hitt, és ez rengeteg örömet okozhat neki, sőt, boldoggá is teheti, de senki sem cserélhető ki […] senki mással: a veszteség veszteség marad, mert pontosan és egészen az, ami lehetett volna, de még sincs, nem térhet vissza, hiszen a veszteség legbelső természetéhez tartozik, hogy a vesztes nem tudja, mert nem tudhatja, mit veszített.”
És mint élete során annyiszor, e sorokkal is most ő segít: megérteni, hogy mit is jelent a veszteség, amit az ő hiánya jelent. Mi, akik most itt emlékezünk rá, mindent elveszítettünk, ami ő lenne a jelenben és a jövőben, és ami megmarad belőle az már csak a múlt. Csak a múlt, de ez a múlt gazdag és erőt adó.
Amikor meghalt és a gyászhír körbecikázott a virtuális térben, egyik volt tanítványa a megdöbbent, dermedt hangú intézeti emailek sorában ezt írta: „A sok levél megannyi gyertyaláng (s a fájdalomtól meg nem írtak is). Mondhatatlan sötét lett.” Igaz, szép szavak, akárcsak Kosztolányi sorai: „Ez a halál, mely hirtelenül jött, látszólag szeszélyesen, már valóság […], oly örökkévaló, oly szilárdul megformált és meredt, mint a földgolyó legnagyobb hegyláncolatai.”
De mégis, túl nehéz ezt elfogadni. Olyan, mintha csak egy hosszú, most már több mint egy hónapja tartó színpadi művet játszanánk mindannyian, egy borzalmas darabot az ő haláláról, aminek most már nagyon itt az ideje, hogy vége legyen. Fordul az ajtó, és Géza lép be, nagykabátban, sállal a nyakában, a tőle megszokott kedves mosollyal, mellette, mögötte néhány doktori hallgató. „Jól van, gyerekek”, mondja, „szépen eljátszottátok!” Milyen jó volna, ha ez itt most így félbeszakadhatna.
De nem így ér véget, nekünk kell folytatnunk. Mert megmaradnak az emlékek, és megmaradnak az írások, a könyvek egész sora, a fényképek és videofelvételek, melyek mind őt, az ő alakját, az ő gondolatait idézik. És nekünk kell tovább vinnünk mindazt, amit elkezdett, de nem fejezhetett be. Kiadni a konferencia köteteket, Az angol irodalom magyar történetét, megjelentetni az MTA doktora címre is szánt nagyszabású könyvét, és – ami a legfontosabb – folytatnunk, ahogy erőnkből telik, szellemi örökségét, szellemiségét. Ahogy a szeretet sokszor a cselekedetekben mutatkozik meg, úgy az emlékezet is. Ehhez a cselekvő emlékezethez kérem a segítségeteket.
Kenyeres János