„És innentől a csend.” – mondom Hamletként. 2010 tavasza. Próba az ELTE-n. Mellettem Géza, Claudius szerepében. „Jól van, Géza, akkor most nézzük csak onnan, hogy vége a vívásnak!” Géza mosolyogva bólint. Újrajátsszuk. És aztán megint: ameddig kell. A színpadon minden jelenet megismételhető… De ma nem válaszol. Szeretném, ha újrajátszanánk most mindent. Helyette csend van. Hamlet szavai beledermednek a valóságba.
„A Kállay órájára azért járjatok be!” – mondták a tapasztaltabbak nekünk, elsőéves angolosoknak. Jó, bemegyünk. Ülünk az Ajtósin az előadóban és várjuk, hogy jöjjön a Kállay. Hátulról érkezik, lendülettel, kicsit csoszog, vállán oldaltáska, tele könyvekkel és egy teljes karton cigarettával, nem lehet becsukni a táskát, annyira tele van, azt nézzük, mikor potyog ki belőle valami. Megáll velünk szemben: Mikulás-termet, kék ing, zakó helyett világosbarna dzseki. Köszönt. Hangja mély, meleg és jóleső: mint a forró csokoládé.
Igazuk volt a felsőbb éveseknek. A Kállay órájára tényleg be kellett járni. Mesélve tanított, megelevenedett az, amiről beszélt. Ilyen az igazi tanár, gondoltuk. Pedig akkor még nem tudtuk, hogy a mindenki által nagyra becsült Kállay tanár úr igazi titka az volt, hogy egyszerre Géza is volt sokunk számára. Hogy partnerként kezelt minket. Hogy a vizsgákon nem kérdezett, hanem beszélgetett, hogy számos diákjával a legtermékenyebb órák egy-egy ebéd fölött, egy sörös pultnál vagy éppen a cigarettafüstbe pácolt irodában zajlottak. Döbbenetes, hogy mennyi mindenre volt nyitott, hogy mekkora szeretettel és támogatással bátorított minden egyéni ötletet, legyen az egy beszélgetés, egy dolgozat vagy egy doktori disszertáció témája.
Géza egyszer azt mondta, a legszebb halál egy tanár számára, ha az a katedrán következik be. Most jövök rá, hogy bizonyos szempontból Géza valóban közvetlenül a katedráról távozott. Úgy élt, hogy egész életében tanított, adott nekünk. Ahogy Shakespeare számára színház volt az egész világ, úgy volt Gézának katedra a világ minden pontja, pillanata. A katedra, ahonnan nem lépett le, ahol mindig benne volt valamiben és ahonnan a távozása oly hirtelen, megfoghatatlan és elfogadhatatlan. Minden diákja elveszített egy vitathatatlanul nagyszerű tanárt, a legtöbben elveszítettek egy csodálatos beszélgetőpartnert, míg a legkiváltságosabbak pedig elveszítettünk egy melegszívű, odaadó barátot.
*
A Géza által annyira szeretett Cordelia és Wittgenstein olyan szépen megfogalmazták, hogy az igazán fontos dolgokról hallgatni kell. Én mégis küszködöm, hogy valahogy kifejezzem a kifejezhetetlent. Miközben tudom, nekik van igazuk. Hallgatni kell és megélni. Csendben megélni Géza hatását, használni az útravalót, amit oly sokan kaptunk tőle, követni a példáját. Mert ott lesz ő nemcsak az emlékekben, de az összes Shakespeare-drámában, az irodalmi gondolkodásunkban, a szakmai alázatunkban, a dohányfüst illatában, minden félrecsúszott nyakkendőben. Ez a csend, ahol egymásba kapaszkodik a hiánya és mindaz, amit kaptunk tőle. Meg kell becsülni. És, ahogy Hamlet mondja, innentől csak a csend jön.
Isten veled, Géza!
Szigeti Balázs