Ruttkay Kálmán tanítványai nevében szólva egy költeményt szeretnék felidézni, amelyet ő éppen négy évtizede, 1970 őszén elemzett velünk John Donne-szemináriumán. Egyik legkedvesebb angol szerzőjétől való tehát, akinek műveit fiatal kora óta szerette; egy vékony kis kötetét még a frontra is magával vitte, majd a németországi angol hadifogságban arra kérte őrei egyikét, egy szabadságra Londonba utazó katonát, hogy vegye meg számára a Donne-összkiadást. Az órán ebből a megfakult, bordó vászonfedelű könyvből olvasta a verset, amelyet a költő négy évszázada, 1611-ben írt, de címe most mintha egyenesen hozzánk szólna, bár üzenetét nehéz elfogadni: A Valediction: Forbidding Mourning. Magyarul, Károlyi Amy fordításában Búcsúzás, megtiltva bánatot, de a „mourning” gyászt jelent, s bár a vers beszédhelyzete egyszerű hétköznapi elválás, a kezdősorok hasonlata a halálra utal. Azért emlékszem rá tisztán, mert a szemináriumon nem kellett sietnünk, mégis mindenre jutott idő, így feltűnhetett a helyzetkép finom vonalvezetésű, szinte középkorias áhítatú részletezése. „As virtuous men passe mildly away, / And whisper to their soules, to goe, / Whilst some of their sad friends doe say, / The breath goes now, and some say, no: // So let us melt, and make no noise, / No teare-floods, nor sigh-tempests move.” Vagyis úgy oldódjunk el egymástól minden elváláskor, könnyáradat és sóhajviharok nélkül, ahogy az erényes emberek távoznak szelíden e világból: miközben körülöttük a barátok szomorúan figyelik és szorongva találgatják, melyik lélegzettel, mikor száll ki belőlük az élet, ők maguk azt súgják lelküknek, hogy menjen, azaz hogy már ideje, sőt jó volna indulnia. A bibliai párhuzamokat is sejtető gondolat szerint az igaz ember egyik ismérve, talán példás életéért kapott adománya, hogy távozásra készen várja felmentését. Ruttkay Kálmán a 88. életéve végén, az utóbbi nyár nehéz megpróbáltatásai után úgy hunyt el csöndesen, mintha kedves költője gondolatát követve maga is ezt a szelíden kérlelő üzenetet súgta volna lelkének. Mi pedig itt maradtunk, s hiába tudtuk, most ébredünk rá igazán, milyen beláthatatlanul sokat köszönhetünk neki.
Egy interjúban kedves paradoxonnal „elsősorban és kizárólag” tanárnak vallotta magát. Alkalmi óraadások, kiadói és szótárszerkesztői munkák, majd egy könyvtári állás után, már túl a negyvenen, 1963-ban kezdhetett végre tanítani az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Bensőségesen szeretett családján kívül ekkortól már főként ennek élt, mondhatni élete végéig. Amikor ugyanis 1995-ben az ELTÉről nyugdíjba kellett vonulnia, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem angol tanszéke kínált neki állást, így 1996-tól ott, egy újabb közösség megbecsülésétől körülvéve folytathatta a tanítást, egészen 2008-ig. Összesen tehát négy és fél évtizedig tanított. Sokunknak mindmáig elég behunyni szemünket, s látjuk a verőfényes délelőtti képet, én 1968-ból, amint a régi bölcsészkar X-es termében előadást tart a 18. századi angol irodalomról, áradó tudással és keresetlen eleganciával. Mivel még nem tudtunk eléggé angolul, ő pedig nem engedett abból, amit igazi egyetemhez méltó szintnek tartott, előadásain lázasan igyekeztünk jegyzetelni, hogy semmit se mulasszunk. Kimondatlanul is meg tudta értetni velünk, hogy nincs fontosabb, mint amiről tanulunk; s azért tudhatott meggyőzni erről, mert számára sem létezett fontosabb. Szemináriumain a megszólalás íratlan szabályairól sohasem beszélt, de egyszer csak észrevettük, hogy hozzászólásainkból kezd felépülni egy közös mű, s mindinkább úgy éreztük, együttlétünknek ez adja meg értelmét. Lassanként rájöttünk, nem szabad öncélúan magunkhoz ragadni vagy túl hosszan magunknál tartani a szót, hanem csakis annyi időre, amíg a közös műhöz tudunk hozzájárulni. Már nem diadalmaskodni akartunk, egyénileg, hanem tanulni, egy közös felfedezőúton; átélhettünk valamit a beszélgetésnek, azon át az emberi társaslétnek, sőt az egész kultúrának rejtett lehetőségeiből. Fogadóóráin pedig mindent megbeszélhettünk vele az ő elfogulatlanul problémaérzékeny, tabuktól mentes, ösztönzően kétkedő módján, irodalmi kérdéseinktől világnézeti válságainkig. Tanári hitvallásához tartozott, hogy „gondolkodásra nem lehet kockázatmentesen nevelni”. Eközben azért is figyelhetett tanítványaira, mert nem vonzották a címek, rangok, pozíciók: az előmenetelhez szükséges disszertációt nem írta meg, a tanszékvezetői megbízatást, valahányszor megkínálták vele, könnyű szívvel elhárította. Hierarchián kívül, egy jótékony csöndű búvárharangban találkozhattunk vele a magyar anglisztika, egy megtűrt diszciplína mélyén, ahová nem ért le a hatóság ellenőrző tekintete, s ahol e nagyszerű pedagógus, kihasználva tudományága félreszorított helyzetének előnyeit, a maga elképzelései szerint nevelhette tanítványait. Egy angol vendég szerint módszere épp olyan volt, mint ahogy Oxfordban vagy Cambridge-ben tanítottak. Valóban, de a Kádár-rendszer Magyarországán, sokkal nehezebb körülmények közt, összehasonlíthatatlanul nagyobb áldozatot követelvén tőle. Amikor pedig 1972-ben ösztöndíjat kapott Londonba, s végre bevehette magát a British Museum könyvtárába, zárás után a szobájában még hosszú, sűrűn gépelt leveleket írt egy-egy diákjának, gondjaikkal foglalkozva és útjukat egyengetve. Tanítunk azóta mi is, egykori tanítványai, úgy-ahogy, de most, a búcsúzásnál kezdjük felfogni, mit jelentene a tanításnak élni.
Ha saját tudósi pályáját fontosabbnak tartotta volna, mint a tanítást, ha jobb történelmi korban kezdhette volna munkáját, s ha önérvényesítőbb alkat, biztosan nagyobb írott életművet hagyott volna hátra. De publikációinak listája így is épp annyi tételt számlál, ahány esztendőt a most lezárult élete, azaz nyolcvannyolcat, ami cáfolhatja a tévhitet, miszerint alig publikált volna. S milyen időálló, amit írt! Vegyük kézbe Összegyűjtött írások című kötetét, amelyet 2002-ben két kiváló tanítványa, Ittzés Gábor és Kiséry András állított össze, vagy olvassuk el akár az abból kiszorult írásai valamelyikét: számos finom megfigyeléssel, inspiráló problémafelvetéssel találkozunk bennük. Legjobb lapjain egész élete összegeződött: a sárospataki gimnázium igényessége, az Eötvös Collegium tüzetes anyagismeretre és önálló szemléletre ösztönző tudáseszménye, az angol analitikus hagyomány logikai tisztasága, a szótárszerkesztői munka hozamaként a szójelentések élesre állításának, valamint a nyelvek közti meg-nem-felelések alkotó használatának képessége, végül a készen átvehető fogalomkészletek iránti termékeny bizalmatlansága. Az utóbbi egyaránt vonatkozott a politikai hatalom vagy a tudományos divatok gondolkodást helyettesítő jelszavaira. Ezek szolgálatkész átvétele ellen egy életre beoltotta tanítványait: „jobb a probléma természetéből kiindulni”; lebontásukat pedig, ha egyáltalán kellett, szűkszavúan, csipetnyi iróniával és olyan módszerrel végezte, amelyre akkor még fel sem találták a „dekonstruálni” igét. Ehhez jól jött a maga tekintélyelvűségtől mentes, egyéni, sőt ha épp arra volt szükség, már-már anarchikus gondolkodása. Egyik tanítványa, Bezeczky Gábor, aki a 70-es évek második felében járt hozzá, nemrég úgy érvelt, hogy az 1989 előtti négy évtizedben a központi hatalomnak azért sem sikerülhetett az irodalomról való gondolkodást kétosztatú rendszerbe préselnie, vagyis egy előírt mintára és egy szintén az által meghatározott ellenmintára szűkítenie, mert akadtak olyan tanárok, mint Ruttkay Kálmán, akiknek irodalomtanítási nyelvezetébe a hivatalos fogalomkészlet közvetve sem tudott beférkőzni, ugyanis nyelvhasználatuk nem a pártnyelv tagadásából, hanem merőben más elvek önálló érvényesítéséből származott. Régóta többünk meggyőződése, hogy az utóbbi fél évszázad magyar irodalomtudományában számos hivatalos nagyság egykor zajosan ünnepelt, de mára érdektelenné vált művéhez képest ez a háttérbe húzódó filológus a máig dialógusképes gondolkodásra adott példát. Legyen szó kedves 18. századi angol szerzőiről, Shakespeare drámáiról, Arany Jánosról, a műfordítás kérdéseiről, Aldous Huxley-ról vagy szeretett Krúdyjáról, nála mindig megvillan egy-egy éleslátó észrevétel, amelyből mások disszertációkat írtak volna.
Körülötte írhattak is. Akiben bármi tehetség rejlett, az ő közelében szárnyakat kapott. Ha nemcsak az számít, mit írtunk, hanem az is, mit segítettünk kibontakozni másokban, nyugodtabban várhatja ítéletét, mint közülünk szinte bárki. Akkor az is mellette szól, hogy nem volt benne annyi személyes becsvágy, önzés, amennyi a tudósi érvényesülést bármi áron kierőszakolta volna. Nézzük meg gyakoribb témáit: az olasz opera kritikai fogadtatása a kora 18. századi Angliában; az angol vígjáték válsága a 18. század elején; Sir Richard Blackmore és az angol kritika változó közege; Edward Young tanulmányának újraértelmezése. Ilyesmiket inkább a szigetországi, mint a magyar anglisztikában szokás méltányolni, s lám, ő az ezekről angolul, kristálytiszta stílusban írt dolgozatait, melyek némelyike Angliában is hiánypótlónak számított volna, a mostoha idők szűkös lehetőségei közt sem igyekezett nagyobb közönségű, netán angliai folyóiratokban elhelyezni; megelégedett a hazai egyetemi annalesek és szaktudományi közlönyök hasábjaival. Egyéb feladatai sem fényleni vágyásról tanúskodnak: sajtó alá rendez, fordít, szerkeszt, ami épp adódik, nem a rangos feladatot keresve, hanem a hasznosat. Szép számmal akad ezek közt is, ami a magyar anglisztika pillére lett (Samuel Pepys naplója, A három idegen: XIX. századi angol elbeszélők, a jegyzetelt Thackeray-kiadások, a Maller Sándorral szerkesztett Magyar Shakespeare-tükör), vagy ami Vörösmarty és Arany kritikai összkiadásait gyarapította, de másokat joggal nevezett egy interjúban kiadói favágómunkának, s jegyezzük meg jól, ezeket is ugyanolyan gondosan végezte, mint bármi mást.
Tőle tanultam, hogy ha intézménynek írunk angolul, például könyvtárhasználati engedélyt kérve egy diákunk számára, s nem tudhatjuk, kit szólítsunk meg, akkor kezdjük azzal, hogy „To Whom It May Concern”, vagyis hogy „Annak, akit illet”. Mindig úgy éreztem, a maga szerény földi perspektívájában kicsit olyan ez a tartózkodóan igénytelen hivatali formula, mint transzcendens viszonylatban a hajdani görög oltárfelirat lehetett, mely a néven nevezett istenek körén túl az ismeretlen istennek szólt. Hadd mondjak tehát köszönetet, to whom it may concern, azért, hogy Ruttkay Kálmán olyan sokáig velünk volt, ismerhettük őt és tanulhattunk tőle. Végül egy szakmai közösség nevében hadd búcsúzzam a köszönet szavával. Kálmán, tanárunk, kollégánk, barátunk, köszönjük mindazt, ami voltál és maradsz nekünk; igyekezni fogunk jóra használni, amit Tőled kaptunk.
Dávidházi Péter