Danish is hard

Ács Péter

1. A nehéz dán nyelv

Úton-útfélen találkozhat a nyelvész, de a laikus is azzal a megállapítással, hogy van egy kis északi-germán nyelv Európában, nevezetesen a dán, melynek elsajátítása illetve percipiálása rendkívüli nehézséget okoz az e nyelvet tanulóknak. Ez olyan megfigyelés, melyet ki is használnak a nyelvtanírók, amikor olyan címet dán nyelvkönyveknek, hogy „Dansk er svært” ’A dán (nyelv) nehéz’.

Az, hogy a dán nyelv valamely szegmense nehézséget jelent a külföldieknek, régóta ismert a dánok számára, közhelynek számít. Ez a szegmens kizárólag a dán nyelv hangzó oldalát érinti, annak is hangnyelvtani részét, a fonológiát. Már a középkor végén, illetve az újkor hajnalán voltak olyan laikus megfigyelések, melyek kezdetben csupán a dán hangrendszer egyes furcsaságaira figyeltek fel. Az egyik leghíresebb, jobban mondva leghírhedtebb szószólója a kérdésnek Hemming Gadh svéd püspök és agitátor volt, aki 1510-ben a következőket jegyezte meg a dán nyelvről: „Mi több, azzal sem törődnek, hogy úgy beszéljenek, mint a többi ember, inkább csak kipréselik magukból a szavakat, mintha köhögnének, és úgy tűnik, hogy szándékosan meg is tekerik azokat torkukban, mielőtt kiengednék …” (Skautrup 1944–1970: II:36). (Meg kell itt jegyezni, hogy ugyanebben az időben a svéd és a dán kamarilla emberei anyanyelvükön leveleznek egymással. A svédek svédül, a dánok dánul, mert írásban a dán és a svéd teljesen átjárható volt ebben az időben, sokkal jobban, mint ma. Írásban napjainkban is szinte teljesen sikeresnek mondható az interskandináv (dánok, svédek és norvégok közötti) kommunikáció. A fentiek mellett az összes, a dán nyelv fonológiájával foglalkozó szakember egyetért abban, hogy ezen nyelv hangnyelvtanának bizony vannak olyan sajátosságai, melyek akadályozhatják a hallásmegértést, ezt azonban tudományos érvekkel sokáig nem volt könnyű bizonyítani.

A probléma a következő: vajon tudományos-nyelvészeti megközelítésben állítható-e, hogy egy nyelv nehezebb, mint egy másik? Maga a kérdés – az általános és elméleti nyelvészettel foglalkozók körében – mind a mai napig egyenesen blaszfémiának számít. (Nádasdy Ádámnak a hetvenes évek vége felé többször is próbáltam érvelni a dán nyelv fonológiai nehézségeit ecsetelve, melyre ő természetesen a szokásos-elfogadott választ adta.) A nem dán anyanyelvű nyelvészek érvelése mindig ugyanaz volt, nevezetesen, hogy minden gyerek egyazon életkorban sajátítja el anyanyelvét, egyazon gyorsasággal. Éppen ezért egy nyelv nem lehet nehezebb, mint egy bármely másik.

2. Az áttörés felé

Az utóbbi években Dániában több módszert is kidolgoztak arra, hogy miként mérhető az anyanyelv-elsajátítás folyamata a különböző nyelveket figyelembe véve. Eddig két esetben a dán már rosszul szerepelt, részben az új lexikai elemek tanulásában, ami a gyerekek egyéves korának végét, illetve a második életév elejét illeti, valamint a praeteritum végződések elsajátításában. Ezeket a vizsgálatokat a Syddansk Universitet (Odense) Gyermeknyelv Kutató Központja végezte, ahol a vezető kutatók Dorthe Bleses és Hans Basbøll voltak. A kutatás eredményei szerint a dán még a dán kisgyermekek számára is nehézséget jelent, ami az anyanyelv elsajátítás bizonyos fokú elkésettségét jelenti (Bleses – Basbøll 2004, Bleses et al. 2008).

Történt azonban valami más is Dániában. Hans Basbøll, a dán fonológia világhírű professzora 2005-ben megjelent The Phonology of Danish c. összefoglaló munkájának nyolcadik oldalán leírta az ominózus mondatot: „Danish exhibits radical reduction processes which make our languge notoriously difficult for foreigners to understand” (Basbøll 2005: 8). Ez a mondat egy akadémiai munkában jelent meg, ami egyben a teljes dán fonológia angol nyelvű összefoglalása.

A Hollandiában dolgozó dán Charlotte Gooskens egy 2009-ben megjelent többszerzős tanulmánya pedig így kezdődik:

Danish has the reputation of being hard to understand. This is the case not only for speakers of the closely related Scandinavian languages, Swedish and Norwegian, but there are also indications that Danes have difficulties understanding their own language themselves Many Danes, both laymen and linguists, regard Danish as a non-distinctly articulated language, which sometimes causes communication problems among its users. On the other hand there are also linguists who believe that one language cannot be intrinsically more diffucult to understand than another language (kiemelések tőlem – Á.P.; Gooskens et al. 2009: 163)

3. A dán vajon tényleg nehéz nyelv?

A nehézség minden kétséget kizáróan a dán nyelv fonológiájában keresendő. Egyetértés van a dán nyelvészek között abban, hogy három, egyébként ismert jellegzetessége van a dán fonológiának, ami az elsajátítási és hallásmegértési nehézségek magyarázatát adhatja. (Köztudott, hogy egy nyelv hangjainak felismerése és azok egymástól való megkülönböztetésének képessége küszöbjelenség ugyan, ugyanakkor döntő faktor egy nyelv hallásmegértési folyamatában (Haugen 1981). Úgy tűnik ugyanis, hogy azok a nyelvek, melyek hangszegmentumaikat distinkten tartják, könnyebben percipiálhatók.

Itt kell szólni a szóbeli kommunikáció nyelvészek által általánosan elfogadott néhány alapelvéről. Ezek szerint minden nyelv optimális megoldást kínál arra, hogy a beszélő és a hallgató közti üzenetváltás sikeres lehessen. A kommunikáció során azonban két funkcionális elv áll szemben egymással: az artikuláció kényelmessége és a perceptuális szeparáció. Az egyes megnyilatkozások elemzésénél figyelembe kell venni a beszélő és a hallgató szempontját. A beszélő – semleges kommunikáció során – a lehető legkevesebb artikulációs energiával szeretné átadni az üzenetet, ezért megnyilatkozásai hasonulásokkal, törlésekkel lehetnek tele, mi több, abban sem korlátozott, hogy adott esetben gyorsabban beszéljen. A beszélő tehát követi az artikuláció maximális kényelmességének elvét. A hallgató viszont a lehető legkisebb erőfeszítés árán akarja megérteni az üzenetet, ezért olyan hangszegmentumokat várna, melyek állandó alakzatúak és jól elkülönítettek. Számára az lenne az optimális, ha a hozzá intézett megnyilatkozások összhangban lennének a maximális perceptuális szeparáció elvével (Ladefoged 1971).

Mindezt figyelembe véve leszögezhetjük a következőket (Ács–Jørgensen, megjelenés alatt):

  1. A dán nyelvben igen magas a magánhangzók száma, ezekből 12 fonéma (Basbøll–Wagner 1985, Basbøll 2005), mely szám már magában is nagynak számít (Schane 1973). Több fonémának számos, fonetikailag igen eltérő allofónja van, zárhang váltakozik réshanggal, réshang magánhangzóval, stb. Az elemzések azt mutatják, hogy a fonémavariánsok nagyfokú fonetikai különbségei, a fonéma-allofón szabályok és ezek komplexitása lehet az egyik döntő faktor a beszédfelismerésben.
  2. Bizonyos dán mássalhangzó-fonémák realizációja a dán fonológia sztenderdelemzései szerint nagyon összetett, a fonéma és variánsai között nincs meg mindig az egyértelmű kapcsolat. (Ezt a kérdést korábban több strukturalista nyelvész is részletesen tárgyalta a phonemic overlapping, illetve a neutralizáció kapcsán, jó összefoglalása a kérdéskörnek Hyman (1975).) Úgy tűnik, bármely elemzést választjuk is, mindig marad egy olyan szegmens, amely nyelvelsajátítást nehezítő marad.
  3. A dán nyelv prozódiája sajátságos, amennyiben a hangsúlyos szótagok „túlhangsúlyosak”, míg a hangsúlytalanok alig hallhatóak. Két schwa hang van a dánban egy e és egy i schwa. Mindezeken túl további hangsúlytalan magánhangzók kombinációival is számolni kell. A hangsúlytalan szótagok esetében a schwa szinte mindig hasonul a szomszédos hangokhoz, illetve törlődik, egyes esetekben nyom nélkül. Nevezetesen arról van itt szó, hogy dán nyelv legtöbb zöngés hangja helyettesítheti a schwa helyét (Ács–Törkenczy 1985, Ács–Jørgensen 1990, Ács et al. 2002, 2008). Amennyiben ismerjük a hangsúlytalan szótagok képzési és kódolási szabályait, akkor nincs probléma a hallásmegértésben. A „kezdőknek” viszont, legyenek azok a dánt, mint anyanyelvüket elsajátítani készülő kisgyerekek vagy a dánt idegen nyelvként tanulók, ez a kódolás rendkívül nehéz, de erre még vissza fogunk térni a későbbiekben.

4. Homofóniák tömege

A következő szavak bager ’pék’, bagere ’pékek’, bæger ’kehely’, bægre ’kelyhek’, bære ’vinni’, bærer ’vivő’, bærere ’vivők’ kiejtése egyaránt: ['bɛːʌ]. A fenti szavak fonémikus ábrázolása viszont: /ˈbæː(j)ər/, /ˈbæː(j)ərə/, /ˈbɛː(j)ər/, /ˈbɛː(j)rə/, /ˈbɛːrə/, /ˈbɛːrər/, /ˈbɛːrərə/. Ezen fonémikus ábrázolásokat fonetikai reprezentációkká kell átalakítani szabályok segítségével. Ezek – többek között - a következők:

/ər/ > [ʌ]
/rə/ > [ʌ]
/rər/ > [ʌ]

A [j] beszúrása fakultatív, az [ɛː] és az [æː] közötti fonetikai távolság a dánban minimális. >A szabályok miatt a fenti megnyilatkozások fonetikai ábrázolása egybeesik, az eredmény: [ˈbɛːʌ].

Ezért tulajdonképpen csupán három kiejtési elem hallható: (a) egy többé-kevésbé stabil zöngétlen [b], (b) egy hosszú V melynek fonetikai értéke a 3. kardinális [ɛ]-hez közelít leginkább, valamint (c) egy hasonult a-schwa [ʌ], amely szillabicitásában és hosszúságában variálódhat.

Több nyelvészeti elméletben a fenti jelenség neutralizációként magyarázott és rengeteg nyelvből ismert. Ami dánt illeti, ebben a nyelvben a jelenség rendkívül sok esetben megfigyelhető, melynek eredményeképpen homofóniák tömege jelenik meg, ami nehezíti a percipiálást, a jelentéssel való elemek szétválasztását. (A norvég és a svéd a fenti alakokat fonetikailag distinkten tartja.)

Fontos megjegyezni azt is, hogy sok, a fentiekhez hasonló példa esetében problematikus a szegmentálás, azaz a neutralizációk egy radikálisabb természetű változatáról van szó. Különösen a /ər/, /rə/, /rər/ > [ʌ] szabállyal való feloldása problematikus. Igazán csak igen marginális példák esetében lehet ezeket bemutatni, melyekre itt nem térhetünk ki.

5.A mássalhangzó-fokváltakozás jelensége a dán fonológiában

A dán volt az a kontinentális-skandináv nyelv, amely fonológiai fejlődése során a legmesszebb került az óskandináv nyelv hangrendszerétől. A késő középkorban lejátszódott a III. vagy dán mássalhangzó eltolódás, melynek eredményeképpen – többek között – az explozívák és az approximánsok kóda helyzetben lenizálódtak. A folyamat előfeltétele volt az ún. infortis-szótag további gyengülése, tehát egy prozódiai változás, melynek következtében a szavak elején tovább erősödött a dinamikus hangsúly, míg a szóvégek, melyek eredetileg is mellékhangsúlyos helyzetben voltak, tovább gyengültek. (Úgy tűnik, hogy egyetértés van abban a nyelvészek között, hogy ez a mássalhangzó-eltolódás okozta változás-sor kezdte előidézni a legtöbb hallásmegértési problémát már a norvégoknak és a svédeknek is, valamint a dánul tanulóknak.) A jelenség szinkrón-vetületét általában Rischel (1970) után consonant gradation névvel illeti az angol nyelvű szakirodalom, de hívják mássalhangzó-gyengülésnek is (Bauer 1983).

Rischel definiciója a következő:

It is a well-known characteristic of Danish that the patterns of OBSTRUENTS (stops and fricatives) in word-initial and word-final position are phonetically very different but can be made to match each other fairly well if some of the stops and fricatives be considered allophones of the same series of phonemes. It is also well known that the diphthongs found in Danish are related to a class of fricatives, since the second component of the diphthongs (here termed semivowel) can be considered to be in allophonic variations with fricatives. (1970: 460)

A fokváltakozásban a /p t k b d g v r/ fonémák vesznek részt. A /p t k/ kóda helyzetben elveszti aspirációját, és mivel lenis képzésű(!), nem lesz megkülönböztethető a /b d g/ szótagkezdő manifesztációitól. A /b d g/ sorból a /d/ posztvokális helyzetben alveoláris approximánsként [ð] realizálódik. A /g/ palatális magánhangzók és /l/ után [j]-jént, egyéb helyzetben [w] ként jelenik meg (vokalizálódik). A /v/ szótagkezdő helyzetben réshang, kódaként pedig [w], ebben a helyzetben tehát egy réshang váltakozik félmagánhangzóval. Az /r/ szótagkezdőként szuprafaringális approximáns [ʁ], szótagzáróként mint [ɐ̯] jelenik meg, illetve összeolvad az előtte álló /a aː ɔ ɔː/ fonémákkal (Grønnum 2003). (Vegyük észre, a jelenség akkor válik igazán láthatóvá, hogy ha – egyéb hangváltozásokat is figyelembe véve – rokonszavakat hasonlítunk össze, vö. svéd gata [ˈgɑːta] ~ dán gade [ˈgæːðə] ’utca’ vagy svéd kaka [ˈkɑːka] ~ dán kage [ˈghæːæ] ’sütemény’. Az ortográfiai ábrázolásokat figyelembe véve jól látható, hogy azok a két nyelvben közelebb vannak egymáshoz (ahogy a fonémikusak is), míg a fonetikaiak köszönőviszonyban sincsenek egymással. A dán helyesírás rendkívül régies, az a dán mássalhangzó-eltolódásnak csak egy korábbi lépcsőjét tükrözi vissza, azaz ott megállt. A norvég és a dán ortográfia nagyon hasonló, és a rendszert tekintve a svéd sem sokban különböző.)

A dán beszéd megértését nehezíti az a szintén a mássalhangzó-eltolódáshoz köthető bonyolult morfofonológia, melynek eredményeképpen a tő ragozás és képzés során egy sor alternációt hoz létre, vö. bage, bagt, bagværk [bæːj bɑgd ˈbau̯væɐ̯g] ’süt, sütött, péksütemény’, steg, stegt [sdɑj’ sdɛgd] ’sülthús, megsütött, blød, blødt [bløð blød] ’puha’ (közös nem/semleges nem). Amire itt fel kell hívni a figyelmet az az, hogy a dán ortográfia a morfémaazonosság elvét követi, viszont a morfológia és az aktuális ejtés közötti lánc nem transzparens. (Kivált az igék tekintetében figyelhető meg a szuppletív tövekhez való tartozás.) Ez viszont ismét nagyban nehezíti a dán beszéd helyes percipiálását (Grønnum 2003: 123). Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a problematikus ragozási formákat meg kell tanulnia a dánt mint idegen nyelvet tanulónak, de az anyanyelvi beszélőnek is.

6. Ismét csak a schwa…

A schwa-asszimiláció és annak minden következménye, mely a mássalhangzó-fokváltozással együtt is jelentkezhet, minden bizonnyal az egyik legátfogóbb jelensége a dán fonológiának. Ez a jelenség rendkívül nehezen percipiálható vokalikus szegmentumláncokat képes létrehozni, lásd röviden összefoglalva, Ács (2012). A dán schwa-asszimilációnak két érdekessége van. Az egyik, hogy korántsem az informális, illetve gyorsbeszéd-folyamat része. A szabály mindig kötelezően lép fel distinkt megnyilatkozások esetén, divatos szakkifejezéssel szólva az asszimilált vagy törölt schwát mutató alak a default forma. A másik az, amikor a dánban a schwa nem az utána, hanem az előtte álló szonoráns hanggal olvad össze, azaz itt regresszív asszimilációról beszélhetünk, vö. male [ˈmæːl̩] ’fest’, vende [ˈvɛnn̩] ’fordul’, ramme [ˈʁɑmm̩] ’eltalál’ stb. (a fenti példák esetében az utolsó szegmentum szillabikus lesz, és az asszimiláció következtében, a szótagszám sosem csökken, Ács–Törkenczy 1985, Basbøll 2005, Ács et al. 2008, Schachtenhaufen 2010). A dánban a schwa magánhangzókkal is összeolvad, és a szonoráns mássalhangzókhoz hasonlóan szillabikus lesz. Mint említettük, a a fent említett redukciók kötelezően lépnek működésbe, amennyiben a strukturális feltétel adott. (A folyamatnak van egy (még) nem kötelező formája, a schwa-törlés, ami azonban egyre gyakoribban hallható a mindennapi dán beszédben. Ez akkor lép működésbe, amikor a schwa szomszédja obstruens, vö. passe ’illik’, skabe ’alkot’, stb. Ebben az esetben a schwa mintha semmi nyomot nem hagyna maga után). A dán beszédhez nem szokott fül nem hallja ki az egyébként meglévő szillabicitást, mely a schwa-törlést kivéve mindvégig megmarad, azaz egyszótagúnak hall fonetikailag többszótagú szavakat.

Bleses et al. (2011:7f) vizsgálatai egyértelműen kimutatták, hogy a mássalhangzó-fokváltakozás a schwa-redukciós folyamatokkal konspirálva nehezen percipiálható hangszegmentum sorokat hoz létre. Ezekre a szerkezetekre a nem-konszonáns (más terminussal vokoid), illetve magánhangzókból és nem-laterális approximánsokból építkező hanglánc a jellemző, amelyekben a szótaghatárok nem különülnek el világosan egymástól és gyakran a szótagszám sem állapítható meg. Az elmosódott szótaghatárokat főként a fonetikai invariancia okozza, melynek következtében minden, ami az indító szegmentum után következik, magánhangzós-jellegű lesz.

7. „The Danish language’s irritable vowel syndrome”

A fenti címmelcrying child with danish vowels jelent meg a The Copenhagen Post c. újságban egy síró dán csecsemő képével az a rövid cikk (2011. május 12.) melyből a nyest.hu is idézett. A cikk, szintén Bleses tanulmányait hozta fel annak alátámasztására, hogy a dán szegmentumláncok magánhangzós túltengése rendkívüli szegmentálási nehézséget hoz létre és lassítja a dán csecsemők korai nyelvfejlődését, azaz ők ezért késésben lesznek nem dán kortársaikkal szemben.

Bleses leszögezi, melyet egyébként a dán nyelvészet képviselői eddig is tudtak, hogy a dánban a magánhangzó-fonémák száma meglehetően nagy, elemzés válogatja, hogy 9, 10 vagy 12. (A V-fonémák számát a magánhangzó-betűk adják vissza) Kilenccel számolva ezek a következők: 〈i, e, æ, a, y, u, o, ø, å〉. Ez azonban semmit sem jelent, ha a dán beszédben az aktuális magánhangzók száma 40(!), melyeknek nagy része gyengülési tendenciák eredményeképpen jelenik meg a fonetikai ábrázolásban.

danish vowels in jones vowel chart

A Danish phonology wikipedia oldala például a fenti 16 monoftongust állapítja meg, melyeket kiegészítenek a másodlagos diftongusok. Ez utóbbiak mindig V+C szekvenciákból jönnek létre. Vegyük észre, hogy az illabiális-palatális magánhangzók közötti fonetikai távolság milyen csekély, ezek szegmentálása komoly kihívás az anyanyelvet tanuló kisgyermek és a dánt, mint igen nyelvet tanuló számára is. (A dán magánhangzó-négyszöget érdemes összevetni a norvég megfelelővel, melyen jól látható a sokkal nagyobb fonetikai távolság az egyes szegmentumok között.) Ocke-Schwen Bohn a német és az angol nyelv valamint a pszicholingvisztika professzoravidenskab.dk/kultur-samfund/derfor-er-det-svaert-laere-dansk/2009 szintén a magánhangzók közötti extrém-minimilális fonémikus különbségekkel magyarázza, hogy a dánt nehéz produkálni és percipiálni, de számtalan hasonló megállapítással találkozhattunk már korábban is.

Szintén a Wikipedia oldala hozza a következő táblázatot, amely jól mutatja a dán V-rendszer „barokk” jellegét.

Néhány magánhangzó allofón
fonéma kiejtés
alap/r/ előtt/r/ után
/iː/[iː]
/i/[i]
/eː/[eː][ɛː] ~ [æː]
/e/[e][ɛ] ~ [æ]
/ɛː/[ɛː][æː][æː] / [ɑ]/d/ előtt
/ɛ/[ɛ][æ] ~ [a][a] / [ɑ]labiális és alveoláris előtt
/aː/[æː][ɑː]
/a/[a] ~ [æ] / [ɑ][ɑ]labiális és veláris előtt
/yː/[yː]
/y/[y]
/øː/[øː][œː]
/ø/[ø][œ] / [ɶ]/v/ előtt
/œː/[œː] ~ [ɶː][œː]
/œ/[œ][ɶ] ~ [ʌ][œ] ~ [ɶ]
/uː/[uː][uː] ~ [oː]
/u/[u][u] ~ [o]
/oː/[oː]
/o/[o]/ [ɔ][o][o]nyílt szótagban/ [ɔ]
/ɔː/[ɔː][ɒː][ɔː]
/ɔ/[ʌ] / [ɒ][ɒ][ʌ] / [ɒ]/v/ előtt
/ə/[ə][ɐ]

Végül ismét a Wikipedia oldalról egy ortográfiai és egy fonetikai ábrázolás:

The sample text is a reading of The North Wind and the Sun. [ɐ̯] is transcribed [ʌ̯], whereas the distinction between [ɐ] and [ʌ] is not made.
Orthographic version
Nordenvinden og solen kom engang i strid om, hvem af dem der var den stærkeste. Da så de en vandringsmand, der kom gående, svøbt i en varm kappe. Og de enedes om, at den der først kunne få kappen af ham skulle anses for den stærkeste. Først tog nordenvinden fat, og han blæste og blæste, men jo mere han blæste, des tættere holdt manden kappen sammen om sig. Til sidst måtte nordenvinden give fortabt. Så tog solen fat. Og han skinnende og skinnende, og til sidst fik manden det for varmt og måtte tage kappen af. Da måtte nordenvinden indrømme, at solen var den stærkeste af de to.
Broad phonetic transcription
[ˈnoʌ̯ʌnvenˀn̩ ʌ ˈsoːˀl̩n kʰʌm eŋˈɡ̊ɑŋˀ i ˈsd̥ʁiðˀ ˈʌmˀ ˈvɛmˀ ˈa b̥m̩ d̥ɑ vɑ d̥n̩ ˈsd̥æʌ̯ɡ̊əsd̥ə || ˈd̥a ˈsɔːˀ d̥i n̩ ˈvɑnd̥ʁæŋsmanˀ d̥ɑ kʰʌm ˈɡ̊ɔːɔnə | ˈsvøb̥d̥ i n̩ ˈvɑːˀm ˈkʰɑb̥ə | ʌ d̥i ˈeːnð̩ðəs ˈʌmˀ | a ˈd̥ɛnˀ d̥ɑ ˈfœ̞ʌ̯sd̥ kʰu fɔ ˈkʰɑbm̩ ˈa hɑm | sɡ̊u ˈanseːˀs fʌ d̥n̩ ˈsd̥æʌ̯ɡ̊əsd̥ə || ˈfœ̞ʌ̯sd̥ tˢo ˈnoʌ̯ʌnvenˀn̩ ˈfad̥ | ʌ han ˈblɛːsd̥ə ʌ ˈblɛːsd̥ə | mɛn jo ˈmeːʌ han ˈblɛːsd̥ə d̥ɛs ˈtˢɛd̥ʌʌ hʌld̥ ˈmanˀn̩ ˈkʰɑbm̩ ˈsɑmm̩ ˈʌmˀ sɑ || tˢe ˈsisd̥ mʌd̥ə ˈnoʌ̯ʌnvenˀn̩ ɡ̊i fʌˈtˢɑb̥d̥ || ˈsʌ tˢo ˈsoːˀl̩n ˈfad̥ | ʌ han ˈsɡ̊enð̩ðə ʌ ˈsɡ̊enð̩ðə | ʌ tˢe ˈsisd̥ ˈfeɡ̊ ˈmanˀn̩ d̥e fʌ ˈvɑːˀmd̥ ʌ mʌd̥ə tˢa ˈkʰɑb̥m̩ ˈæːˀ || ˈd̥a mʌd̥ə ˈnoʌ̯ʌnvenˀn̩ ˈenʁɶmˀə a ˈsoːˀl̩n vɑ d̥n̩ ˈsd̥æʌ̯ɡ̊əsd̥ə a d̥i ˈtˢoːˀ]

Vegyük észre, hogy bár az átírás csupán durva verzió, mégis jól látszanak az asszimilációk. Ezek az aktuális beszédben azonban sokkal radikálisabbak.

8.Összefoglalás, elméleti megfontolások

Azt, hogy a dán nyelv hangzó oldalának furcsaságai, különlegességei hallásmegértési problémákat jelent a külföldi fülnek, már a középkorban megfigyelték. Ami érdekes, de egyben érthető is, hogy ezek a megfigyelések legkorábban svédektől jöttek. (Ők figyelték egyébként meg először a stød, a glottális zár meglétét is, amit ők nagyon durva és rendkívül csúnya hangtulajdonságnak tartottak). Az interskandináv kommunikáció szóbeli aspektusát zavaró, olykor blokkoló „dán kapcsolat” kb. hatvan éve a nyelvészeti vizsgálódás része. Az, hogy a dán bizony „ nehéz nyelv”, sokáig csupán szóbeszéd volt, amit elméleti nyelvész körökben nem illett hangoztatni, hiszen, szólt a tanítás: minden nyelv egyformán nehéz, mivel az anyanyelvét azonos korban sajátítja el a kisgyermek, mindegy melyik nyelvről is van szó. Elkésettségről korábban nem esett szó a nyelvészeti irodalomban.

Általában a nyelvésznek azt állítani, hogy egy nyelv nehezebb, mint egy másik, még ma is sokszor istenkáromlás. Az áttörés az intenzív dániai gyermeknyelvi kutatásokkal kezdődött meg, amelyek rávilágítottak arra a tényre, hogy a korai nyelvelsajátítás a dán gyermekek számára bizony nehezített, szemben kortársaik eredményeivel.

Dán nyelvészeti megközelítésből kiindulva Schachtenhaufen (2010) azt gyanítja, hogy a dán nyelv fonológiájának nehézségeit nem csak a szegmentálhatatlan vokalikus lánc okozhatja, hanem az is, hogy a legtöbb vizsgált nyelvben nincs ilyen hatalmas különbség az absztrakt reprezentáció és az aktuális fonetikai ábrázolás között, azaz rendkívül sok és bonyolult leképezési szabály köti össze a két szintet. Mindez a megállapítás helytálló, mindamellett – véleményem szerint – a megoldást a felszíni különbségekre összpontosító ún. természetes vagy konkrét fonológiai megközelítések nyújtják. Ehhez társulnak még az erősebben fonetikai megközelítésű fonológiák. Ezek hangsúlyozták világosan először, hogy a szegmentális fonológia két fő funkciója a nyelv kiejthetővé és észlelhetővé tétele. Azok a folyamatok, amelyek az optimális percepciót segítik a kiemelő (fortizációs) folyamatok, míg az artikuláció kényelmességét a simító (lenizációs) folyamatok segítik (Dressler 1985). A dán fonológia artikulációsan redukált, simító folyamatokkal terhelt. A simító folyamatok (pl. a kötelező schwa-redukció) pedig rombolják az optimális percepciót.

Ceterum censeo: a dán nyelv hangzó oldalát azért nehéz percipiálni és produkálni, mert a fonológiai kód redundanciája – számos más nyelvvel szemben – rendkívül alacsony.

Hivatkozások

Ács Péter – Miklós Törkenczy. 1985. Directionality and Post-Tonic Schwa-Deletion in Standard Danish and Standard British English. Acta Linguistica 35/3–4: 331–340.

Ács Péter – Henrik Jørgensen. 1990. På afgrundens rand? In: Imbi Sooman (szerk.): Vänbok: Festgabe für Otto Gschwantler zum 60. Geburtstag. Wien: VWGÖ. 1–11.

Ács Péter – Fenyvesi Katalin – Henrik Jørgensen. 2002. Zu den morpholoschen und syntaktischen Auswirkungen der Schwa-Assimilation im Dänischen. In: Erb Mária – Knipf Erzsébet – Orosz Magdolna – Tarnói László (szerk.), „und Thun ein Gnügen senen Ambt” – Festschrift für Karl Manherz zum 60. Geburtstag. Budapest: ELTE Germanistiches Institut. 19–26.

Ács Péter – Fenyvesi Katalin – Henrik Jørgensen. 2008. Dansk fonologi og morfologi set i lyset af de såkaldte naturlighedsteorier. NyS – Nydanske Sprogstudier 36: 10–37.

Ács Péter. 2012. Az interskandináv kommunikációra visszatérve: miért nehéz a dán nyelv? Asterikos 1. Budapest: ELTE. 5–21.

Ács Péter – Henrik Jørgensen. megjelenés alatt. Hvorfor er dansk vanskeligt? De danske konsonantfonemers to ansigter. Skandinavisztikai füzetek. Budapest.

Basbøll, Hans – Johannes Wagner. 1985. Kontrastive Phonologie des Deutschen und Dänischen. Tübingen: Niemeyer.

Basbøll, Hans. 2005. The Phonology of Danish. Oxford: Oxford University Press.

Bauer, Laurie. (1983) Consonant strength hierarchies and Danish. Nordic Journal of Linguistics 6: 115–128.

Bleses, Dorthe – Hans Basbøll. 2004. The Danish sound structure – implications for language acquisition in normal hearing impaired populations. Erik Schmidt – Ulla Mikkelsens – Inge Post – Jørn Borcher Simonsen – Kirsten Fruensgaard (szerk.), Brain, hearing and learning. 20th Danavox Symposium 2003. Danmark. Holmen Center Tryk. 165–190.

Bleses, Dorthe. 2008. Early vocabulary development in Danish and other languages: A CDI – based comparision. Journal of Child Languages 35: 619–650.

Bleses, Dorthe – Hans Basbøll – Werner Vach. 2011. Is Danish difficult to acquire? Evidence from Nordic past-tense studies. Language and Cognitive Processes 26/8: 1193–1238.

Dressler, Wolfgang. 1985. Morphonology. The Dynamics of Derivation. An Arbor: Karoma Press.

Gooskens, Charlotte – Vincent van Heuven – Renée van Bezooijen – Jos Pacilly. 2009. Is Danish an intrinsically more difficult language to understand than Swedish? In: Barry Heselwood – Clive Upton (szerk.), Proceedings of Methods in Dialectology. Bamberger Beiträge zur Englischen Sprachwissenschaf. Frankfurt. Peter Lang. 163–173.

Grønnum, Nina. 2003. Why are the Danes so hard to understand? In: Henrik Galberg Jacobsen – Dorthe Bleses – Thomas O. Madsen – Pia Thomsen (szerk.), Take Danish – for instance. Linguistic Studies in Honour of Hans Basbøll presented on the occasion of his 60th birthday, 12th July 2003. Odense: Odense University Press. 119–130.

Haugen, Einar. 1981. Skandinavisk som mellomspråk. Forskning og fremtid. In: Claes-Christian Elert (szerk.), Internordisk språkförståelse. Acta Universitatis Umensis 33. Umeå. 121–143.

Hyman, Larry M. 1975. Phonology. Theory and Analysis. University of Southern California: Holt, Rinehart & Winston.

Ladefoged, Peter. 1971. Preliminaries to Linguistic Phonetics. Chicago: University of Chicago Press.

Rischel, Jørgen. 1970. Consonant gradation: A problem in Danish phonology and morphology. In: Hreinn Benediktsson (szerk.), The Nordic Languages and Modern Linguistics. Reykjavík: Visindafélag Íslendinga. 460–480.

Schachtenhaufen, Ruben. 2010. Schwa-assimilation og stavelses grænser. NyS – Nydanske Sprogstudier 39: 64–92.

Schane, Sanford A. 1973. Generative phonology. Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.

Skautrup, Peter. 1944–1970. Det Danske Sprogs Historie 1–5. København: Gyldendal.