Az egyszeri paraméteres gyerek esete
a magyar alanyi és tárgyas ragozással

Alberti Gábor

1. Bevezetés. Nádasdy (2002) nyomdokain haladva arra invitálom az olvasót, hogy csodálkozzunk rá egy éppen anyanyelv-elsajátítással bíbelődő magyar kisfiú szisztematikus tévesztésein keresztül az egyszeri „paraméteres gyerekre” háruló roppant (izgalmas) feladatra. A megfigyelt tévesztések az alanyi és a tárgyas ragozás – azaz a határozottsági egyeztetés – területére esnek, egészen konkrétan az E/1 múlt idejű alakokra, ahol – előrebocsátjuk – a gyermek következetesebben jár el az igék határozatlan tárgyakhoz való hozzáigazításában, mint a nyelv. Ezt mutatom be a 2. szakaszban. A 3. szakaszban a teljes magyar igeragozást górcső alá veszem abból a szempontból, hogy hol vannak e (szinkrón) rendszernek a „gyenge pontjai”. A megközelítés tanulságai új fényt fognak vetni a magyar főnévi birtokostoldalékok rendszerére is – ahol a határozottsági egyeztetés nem értelmezhető. A fogas kérdés tehát az, hogy milyen módon viszonyul a főnévi birtokostoldalékok – valamint a főnéviigeenév- és névutó-személyragozás – egyetlen paradigmája az igeragozás (több mint) kettős paradigmájához (4. szakasz).

2. Egy egyszeri paraméteres gyerek esete a 2;0–3;10 korszakban a magyar alanyi és tárgyas ragozással E/1 múlt idő kijelentő módban. A „kis informáns” (Nádasdy 2002) két éves kora körül kezdett időjellel és személyraggal ellátott igéket használni (1a), és fél éven keresztül a személyrag megválasztása terén nem is sikerült tévesztésen érni napi legalább két-három óra együttlét alatt. Az (1b–c) mondatok kapcsán rácsodálkozhatunk, hogy „mi mindent tud már ez a gyerek ebből a nyelvből” (Nádasdy 2002) a személyragozott múlt idejű kijelentő módú igealak helyes használatán túl is (ld. a dőlt betűvel szedett szavakat): a bejöjjön igealak például E/3 kötőmódot tartalmaz, a kivenni igekötős főnévi igenév pedig kifogástalanul válik ketté, hogy beengedje két komponense közé a tudtam időjeles igét. A kinyittam alakban is csupán a kötőhangok használata tér el a felnőttnyelvitől (v.ö. kinyitottam), a láttam mintáját követve (v.ö. *látottam) – teljesen logikusan.

(1)
  1. 2;0 Nyuszi. Kaptam a doktornénitől.
  2. 2;4 Kinyittam apunak, hogy bejöjjön.
  3. 2;6 Ki tudtam venni a lábamat.

A harmadféléves korszakban azonban a (2–3) pontokban bemutatott példák jelentek meg, nagy tömegben: a vastaggal szedett E/1 múlt idejű igéknél a személyrag -k helyett -m a felnőttek magyar nyelvében: aludtam, félrenyeltem, felébredtem, csináltam, kakiltam, ültem stb. Megjegyzendő, hogy a kontextusból mindig teljesen egyértelmű volt, hogy a kis informáns nem többes szám 3. személyt kívánt használni, a látszat ellenére. Ebben a tekintetben – mármint a ténylegesen többes számú igei alakok „kerülése” tekintetében – messzemenően tipikusan működött (Lukács és mtsai. 2014:494): „[A] tipikus fejlődésű gyerekek elsősorban egyes számú alakokat használnak, leggyakrabban az első személyre utalva, és sok olyan hibát ejtenek, amikor az E/3, E/2 és T/1 formákat használják az E/1 jelentés kifejezésére. Emellett előfordul, hogy határozatlan alakot használnak a határozott igei forma helyett.” Az idézet alapján az E/1 helyett a T/3 használata nem tekinthető tipikusnak; hamarosan nyilvánvalóvá válik azonban, hogy esetünkben nem is erről van szó. Továbbá arról sincs szó, hogy kis informánsunk határozatlan alakot választott volna a határozott helyett, hiszen a szakaszban vastagon kiemelt valamennyi igealaknak az adott kontextusban határozatlannak is kellett lennie.

(2)
  1. 2;6 Jól aludtak.
  2. 2;8 Félrenyeltek.
  3. 2;9 Felébredtek. (gyakran ismétlődik a 2;9–3;11 korszakban)

A morfológia szépségei iránt kevésbé fogékony olvasóknak a kibontakozó kis életképekre hívom fel a figyelmét: a következő példasorban a (3a) példa naturalizmusától a (3c) példa drámaiságán és a (3d) példa romantikus hangvételén keresztül a (3e) példa filozofikus emelkedettségéig jutunk el – miközben izgalmas feszültséget kelt, hogy egy pillanatig mindig keressük, hogy kis informánsunk helyett kikkel is történtek a leírt esetek. Megerősítem azonban: valamennyi példa esetében egyértelmű volt, hogy ő a főhős.

(3)
  1. 2;9 Anya, képzeld el, hogy csináltak egy hurka kakit.
  2. 2;10 Ezen a széken ültek.
  3. 2;10 Majdnem kiestek a hintából.
  4. 2;11 Anyu, hozzád jöttek.
  5. 3;4 Aludtak egyszer, akkor, amikor megszülettek.

A negyedféléves korból olyan példákat emeltem ki a (4) pontban, ahol a sajátosan használt múlt idejű igék tárgyasak, de tárgyuk egyetlen esetben sem határozott, hanem a referencialitás más fokain áll (Alberti 1997). A (4f) példa különlegessége, hogy tárgyeset helyett partitívuszban jelenik meg az elszenvedő, vagyis a Páciens (Komlósy 1992:360).

(4)
  1. 3;5 Kaptak aputól három vécépapírt.
  2. 3;5 Egyszer borzasztó sok vécépapírt téptek az oviban.
  3. 3;5 Nagyon sok papírt kitettek az asztalra.
  4. 3;5 Olyan sokat bebugyborékoltak, hogy nem lehet az igaz.
  5. 3;6 Kettőt letéptek [vécépapírt]. Innentől megtanultak, hogy kettőt kell letépni.
  6. 3;6 Én magam is vettek a duplóból.
  7. 3;6 Megettek a Belvita kekszből egy morzsát.
  8. 3;7 Anya, képzeld, hogy kekszet ettek, de körkekszet.
  9. 3;9 Találtak egy ilyet.
  10. 3;9 Anyu, nézd, mennyit ettek.
  11. 3;9 Egyszer a pohárból egy csöppöt nem tudtak kiinni.

A szakasz valamennyi vastagon szedett példájára igaz, hogy a megjelölt ige tárgyatlan (pl. (2a–c), (3b–e)) vagy nem határozott tárgyú (pl. (3a), (4a–j)). Amennyiben nem ikes igéről van szó, jelen időbe áthelyezve -k személyraggal jelenne meg a felnőttnyelvben: például félrenyelek, felébredek, csinálok, kakilok, ülök, jövök, kapok, tépek, veszek. Ez alapján azt állítom, hogy „paraméteres gyermekünk” a múlt idejű E/1 igealakot úgy képezi a jelen idejű alakok mintájára (pl. veszek/veszem, illetve felébredek/*felébredem), hogy a múlt idő jele után a -k személyragot alkalmazza a tárgyatlan (pl. felébredtek), illetve a nem határozott tárgyú (pl. vettek valamit) igék esetében, kiterjesztve ezt a logikus stratégiát az ikes igékre is (pl. ettek valamit). Ugye ez a „logikus stratégia” (ld. a 4. szakaszt), szemben a felnőttnyelvivel, ahol E/1 múlt időben nem különbözik (Rebrus 2000:771) az alanyi és a tárgyas igealak (pl. egyet/azt vettem). Összesen két olyan példát tudtam feljegyezni, ahol „elrontotta” ezt a stratégiát, és a felnőttnyelvi alakot használta olyan helyzetben, amikor a felnőttnyelv határozatlan alakot használna jelen időben: pl. csak sima kockákat találok (v.ö. (5a)), illetve amit majd mondok (v.ö. (5b)). Megjegyzendő, hogy az (5b) esetben ez abból is fakadhat, hogy az amit vonatkozó névmást meglehetősen kézenfekvő határozott kifejezésként értékelni. Az (5c-e) példákban azonban egyértelműen határozatlan igeragozást kíván meg a felnőttnyelv a kitett, illetve ki nem tett tárgy mellett.

(5)
  1. 2;11 Most én sima kockákat találtam.
  2. 3;3 Hát amit az előbb mondtam.
  3. 3;2 Ijesztő hangon tettem bele a gigáját.
  4. 3;4 Le próbáltam szedni [azt], és leszedtem.
  5. 3;6 Nagyon megijedtek, és lehúztam [azt].
    [Beejtett valamit a vécébe, és gyorsan lehúzta, hogy ne derüljön ki.]
  6. 3;6 Megtaláltam a sárgámat. Kettő léggömböm van.
  7. 3;7 Ezt senki sem választotta, még anyu se, hanem én magam választottam.
  8. 3;7 Én nem tudtam [azt], hogy ott van az egered. Én nem figyeltek.

Megjegyzendő, hogy a szögletes zárójel valamennyi példámban olyan nyelvi elemeket foglal magába, amelyek nem hangzottak el, csupán az értelmezést segítik. Megfigyelőként kezeskedem érte, hogy az adott kontextusban valóban jogosultak a megadott értelmezések. Amúgy számos esetben maga a nyelvi anyag is egyértelművé teszi az E/1 értelmezést (a tréfás alternatívaként felmerülő T/3 értelmezéssel szemben). Egyes esetekben az én névmás jelenik meg explicit módon (6a–c, f, h–i, k–l, o); az nem volt mindig egyértelmű a kontextusból, hogy kontrasztív (például azonosító-kirekesztő) értelmezést szánt-e az adott mondatoknak az informáns (ami a (6i) és a (6k) példában egyértelmű), vagy történetesen elvétette a „pro-drop” alkalmazását (Nádasdy 2002). Más esetekben az E/1 személytoldalék másutt is felbukkan a kérdéses mondatokban, a T/3 értelmezést mint felmerülő alternatívát egészen szürrealisztikussá téve (pl. mások kapálóztak a lábammal).

(6)
  1. 2;9 Én tudtak melléfeküdni.
  2. 2;10 Én találtak egy morzsát.
  3. 3;1 Képzeld el, hogy én ettek bolonyai tésztát.
  4. 3;3 Azért nem figyeltek oda, mert egy picit elromlott a szemem.
  5. 3;4 Képzeld el, hogy az oviban aludtak az ágyamban.
  6. 3;5 Nem mostak még kezet. Én nem mostak még kezet, meg a cica.
  7. 3;6 Úgy gondoltak, hogy szomjas vagyok, és tényleg szomjas voltak.
  8. 3;4 Én voltak a mumus. Hörögtek.
  9. 3;6 Egyszer volt, hogy én hörögtek. Az Andris hörögött, nem a mumus.
  10. 3;6 Képzeld el, apa, hogy egyszer építettek magamnak egy tankolócsövet.
  11. 3;6 Kiizzadtak. [a rafináltan megfogalmazott kérdésre, miszerint „kiizzadtak egyesek?!”, így folytatta] Én izzadtak ki. Az Andris izzadt ki.
  12. 3;6 Egy színes pöttyöt én csináltak.
  13. 3;7 Patacson én száz virágot szedtek.
  14. 3;7 Kapálóztak a lábammal.
  15. 3;6 [„Ki evett Normaflort? ” – kérdezi Anya; „Én nem ettem” – válaszol Apa.] Én sem ettek.

Különlegesen érdekesek azok a példák, ahol a kis informáns maga egyértelműsíti az értelmezést egyes szám 3. személyre váltva és megnevezve önmagát (6i, k). A (6o) szituációban egyébként „provokálni” próbáltam az én (nem) ettem felnőttnyelvi változat explicit felajánlásával, de kitartott a határozatlan tárgyhoz illőnek gondolt ettek alak mellett (v.ö. kérek Normaflort).

Az adatok értelmezése szempontjából nyilván releváns, hogy a vizsgált nyelvelsajátítási periódusban hogy is áll informánsunk a múlt idejű T/3 (vagy általános alanyos) igealakokkal. Nos, összhangban a már idézett általánosítással (Lukács és mtsai. 2014:494), korának megfelelően egészséges egocentrizmust mutat, ugyanis mindössze a (7) pontban idézett négy példát tudtam feljegyezni két év alatt, szemben az eddigiekben felsorolt rengeteg E/1 példával (pedig ezek csupán ízelítőt adtak a még több előfordulásból). Külön érdekességgel bír a (7b) példa, ahol egyszerre van jelen egy E/1 és egy T/3 igealak.

(7)
  1. 3;6 Képzeld el, elég sokat szoktak aludni. [Kérdésre azt mondta, hogy az állatok.]
  2. 3;8 Azt mondták [ők], hogy jó voltak [én].
  3. 3;8 Akkor egy falétrát láttak [barlangászó gyerekek egy mesében], de az nagyon el volt korhadva.
  4. 3;10 És a Kisgergőnek is adtak [az óvónők] villát az oviban, és nekem is.

A (8) példasor azt szemlélteti, hogy az informáns negyedfélévesen kiválóan eligazodik a magyar igeragozás fortélyaiban.

(8)
  1. 3;6 Megint leköpködtelek.
  2. 3;8 Nagyon hosszú kocsikat vontasson, és lehessen kinyitni az ajtaját [ilyen legyen a születésnapra ajándékozandó játékautó].
  3. 3;10 Kinevettük az autót.

Nem azért tart ki tehát még e periódusban is a múlt idejű E/1 igealakok sajátos ragozása mellett (ld. (9–10) és (12)), mert bizonytalan a személyjelölés funkciója tekintetében. Hanem azért, mert „nem enged” az alanyi/határozatlan igealakok elkülönítésének a magyar nyelvben egyébként erőteljesen megnyilvánuló elvéből (ld. 4. szakasz). A (9d, g) példák tanúsága szerint ez az ikes igék jelen időben való ragozására is érvényes: rosszalkodok, kimászok. Amúgy ezen a területen a felnőttnyelv is lassan feladja az ikesség megjelölését (v.ö. eszem/*bekapom valamit) a határozatlanság jelzésének az érdekében; már nem számít akkora bűnnek az eszek valamit, vagy a rosszalkodok, kimászok kifejezések használata, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

(9)
  1. 3;7 Amikor egészen aprócska voltak, akkor mit mondtak?
  2. 3;8 Most én is beálltak a kiabálásba.
  3. 3;8 De oda is benyúltak már rég.
  4. 3;8 Én rosszalkodni szoktak. Én is rosszalkodok.
  5. 3;8 Bocsánat, hogy én kukorékoltak.
  6. 3;9 Apa, neked jöttek.
  7. 3;9 Most már felálltak. Kimászok az ágyamból. Ki akarok mászni az ágyamból.
  8. 3;9 Ráléptek a lábammal.
  9. 3;9 Anyu, segíteni akartak.
  10. 3;9 Bocsi, hogy beléd ütöttek.
  11. 3;9 Csak vicceltek.

A határozott tárgynak a (szabályos) -tAm toldalékalakzattal való elkülönítése továbbra is jelen van; időnként a tárgyatlanságnak (10a–b) vagy a határozatlan tárgynak (10b) kijáró -tAk változattal társulva a megfigyelt megnyilvánulásokban.

(10)
  1. 3;8 Felmentek a lépcső tetejére, és láttam a forgó tetejét.
  2. 3;8 Egyedül voltak benne. Csak nézegettem, és láttak egy ilyen liftet.
  3. 3;9 [arról beszél, hogy egy „nyomós” csipa van a szemében.] Kiszedtem a szememből [azt a csipát]. Kiturkáltam.
  4. 3;10 Ezt is akartam volna gondolni.

Informánsunk majdnem négy évesen, három éves és tíz hónapos korában produkálta először a felnőttnyelvben szabályos -tAm toldalékalakzatot az alanyi igeragozásban:

(11) 3;10 Azért rosszalkodtam, mert nem tudtam, hogy nem szabad.

Ám még ebben a periódusban is rendszeresen visszatér a -tAk toldalék, persze csak a tárgyatlan igéknél (12a–f), illetve a nem határozott tárgyúaknál (12g), ellentétben a határozott tárgyúakkal (12b, f). A bepisiltak változat (12f) világosan mutatja, hogy nem másoktól egészlegesen átvett alakokról van szó a -tAk toldalék alkalmazása során, hanem „paraméteres gyermekünk” konstrukciójáról, mivel soha nem hallott olyan módon megfogalmazott figyelmeztetést, hogy „siess, mert sokan bepisiltak már vécére cammogás során.” Amúgy a hívtak, ittak alakok alapján a bepisiltak változat éppoly logikus, mint a bepisiltek.

(12)
  1. Majdnem beleharaptak a hajadba.
  2. Mikor jöttek ki a szobámból, láttam, hogy fogat mosol.
  3. Tegnap túl sokat köhögtek.
  4. Felálltak, és belekapaszkodtak abba az izébe.
  5. Túl gyorsan szaladtak a Norbi után.
  6. Nem bepisiltak, hanem csak kicsöppent egy kis pisi.
  7. Fogtam, fogtam [azt: a papírzsepit fogta, amiről korábban beszélt], és kifújtak egy trutyit az orromból.

Hogy informánsunk mikor tér át végleg a (11) pontban szemléltetett, a felnőttnyelvben (legjobb tudomásom szerint) egyöntetűen használatos igeragozási metódusra, az még a jövő zenéje, amiről majd a Nádasdy Ádám 75. születésnapjára írandó kötetben szeretnék beszámolni.

3. A szinkrón igeragozási rendszer „gyenge pontjai”. Kis informánsunk úgy „javítja meg” a magyar nyelvet, hogy E/1-ben is érvényesíti azt az elvet, ami a másik öt szám/személyben múlt időben is érvényesül (pl. böktél/bökted, böktek/bökték): „térjen el az alanyi és a tárgyas ragozott alak!” Tette ezt úgy, hogy a jelen időben megkülönböztető szerepű -k/m alternatívát (pl. bökök/bököm) érvényesítette, ami nemcsak a kijelentő módban, de a feltételes és a kötőmódban is kiválóan működik (pl. böknék/bökném, bökjek/bökjem). A korára jellemző egocentrizmusnak köszönhetően csöppet sem zavarja, hogy a -tAk toldalékkombináció szolgál a többes szám 3. személyű múlt idejű igék megjelölésére is. Sőt, a -tek változat még jelen időben is szerepet kap, a szintén többes számú, de 2. személyű igealakok megjelölésében. Ez utóbbi egybeesés abból adódik, hogy a tek változat a T/3 -tak/tek alternatívában és a T/2 -tok/tök/tek hármasságban is szerepet kap (vö. tegnap ők adtak/hoztak/öltek/leltek – most ti adtok/hoztok/öltök/leltek). A felnőttnyelv tehát elkerüli a potenciális háromszoros egybeesést, bár azon az áron, hogy E/1-ben egybeesnek múlt időben az alanyi és a tárgyas ragozású igealakok. Nagy ügy, legyinthetnénk az univerzális grammatika nézőpontjából, hiszen alig van még olyan nyelv, amelyben a határozott tárgyat kijelezné az ige a határozatlan tárggyal és a tárgyatlansággal szemben – például az ugor és a szamojéd nyelvek, illetve a mordvin ilyen (ld. finnugor.elte.hu/?q=igerag, letöltés: 2016-08-19); viszont még a rokonnyelvek közül is például az amúgy rendkívül gazdag egyeztetési rendszerű finnben nem tapasztalható ez a jelenség (Farkas 2009). De igenis nagy ügy a magyarban, ahol egyébként akkurátusan megkülönböztetjük a kétféle mondatkörnyezetet, minden bizonnyal azon ősi idők emlékére, amikor még nem volt határozott névelőnk a határozottság főnévi szerkezeten belüli megjelölésére, hanem ilyen praktikákhoz kellett folyamodnunk.

Felvetődik az általános kérdés, hogy milyen tényezőket és mennyire sikeresen különböztet meg a magyar igeragozás; és hogy vajon a részleges sikertelenségnek mik az okai. Az 1. táblázat e kérdéskör áttekintésében segít.

1. táblázat
A (nem ikes) igék toldalékolási lehetőségei
jelen idő múlt idő
alanyi ragozás tárgyas ragozás alanyi ragozás tárgyas ragozás
kijelentő mód
E/1 lopok bökök lopom bököm loptam böktem loptam böktem
E/2 lopsz böksz lopod bököd loptál böktél loptad bökted
E/3 lop bök lopja böki lopott bökött lopta bökte
T/1 lopunk bökünk lopjuk bökjük loptunk böktünk loptuk böktük
T/2 loptok böktök lopjátok bökitek loptatok böktetek loptátok böktétek
T/3 lopnak böknek lopják bökik loptak böktek lopták bökték
feltételes mód (jelen idő) kötőmód (jelen idő)
alanyi ragozás tárgyas ragozás alanyi ragozás tárgyas ragozás
nem kijelentő mód
E/1 lopnék böknék lopnám bökném lopjak bökjek lopjam bökjem
E/2 lopnál böknél lopnád böknéd lopj/ál bökj/él lopjad bökjed
E/3 lopna bökne lopná bökné lopjon bökjön lopja bökje
T/1 lopnk böknk lopnánk böknénk lopjunk bökjünk lopjuk bökjük
T/2 loptok böktek lopnátok böknétek lopjatok bökjetek lopjátok bökjétek
T/3 lopnak böknek lopnák böknék lopjanak bökjenek lopják bökjék

Pusztán igetoldalékolási eszközökkel egy – múlt – időt tudunk elkülöníteni a jelöletlen alapesettől, és két módot – a feltételes módot és a felszólításban is alkalmazott kötőmódot. A toldalékolási „öntőmintában” a múlt idő jele minden bizonnyal ugyanabba az igető utáni pozícióba léphet, mint a módjel, hiszen még a múlt idő és a feltételes mód jelentéstanilag értelmes társítása is csak összetett igealak alkalmazásának az árán valósítható meg: *loptanánk helyett így mondjuk: loptunk volna (Rebrus 2000:936). Az anyanyelvét elsajátító gyermek a lopta/lopna/lopja minimálváltozatok összevetése alapján azonosíthatja a szóban forgó jelpozíciót, majd például a loptatok/loptátok minimálpár alapján a következő pozícióban – ahol a második szóban az á áll – sejtheti a határozott tárgyra utaló toldalékot. A lopná/lopnám/lopnád különbségből azt a következtetést lehet levonni, hogy egy ezt követő pozícióban dől el a személy a jelöletlen 3. személyhez képest, majd egy újabb pozícióban ettől jobbra megjelenhet egy k, ami a többes számú igealakokat jelöli meg a jelöletlen egyes számúakhoz képest: lopnák/lopnánk/lopnátok. Ez utóbbi gondolat mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a gyermek az m/n, illetve d/t hangpárokban felismeri azt a szignifikáns fonológiai hasonlóságot, ami alapján arra a (nyelvtörténetileg igazolható) felismerésre juthat (ld. Hajdú 1989:140–144), hogy egy-egy adott toldalék utal az 1., illetve a 2. személyre, csak azt a többesszám-toldalék megjelenésének a hatására m helyett n-nek (még pontosabban olyan n-nek, amilyen a magyar sonka és az angol thing ‘dolog’ szóban hallható), illetve zöngés d helyett zöngétlen t-nek mondunk a szinkrón nyelvállapotban. A 2. táblázatban M+ és D+ jelöli ezt a két környezetfüggő toldalékmorfémát, lényegében ugyanabban a szellemben, ahogyan az A, Á, O, U jelölésekkel a környezetfüggően megvalósuló a/e, á/é, o/ö, u/ü hangpárokra szoktunk utalni.

Nem is négy, hanem egyből hét toldalékpozíciót mutat be a 2. táblázat, ugyanis a négy felvázolt funkcionális pozíció között olyan hangok is megjelennek a kiejtésben, amelyekhez nem (feltétlenül kell azt gondolnunk, hogy) társul valamilyen funkcionáliskülönbség-megjelenítő szerep. Lényegében a kötőhangokról van szó, de e kis tanulmány nem kíván a kötőhangok körül dúló vitákba belebonyolódni. A lopjátok igealak például úgy olvasható ki a táblázatból, hogy a bal oldali 1. (funkcionális) oszlopból a kötőmód képzőjét választjuk ki (az ilyen elemek kiskapitális írásmódot kaptak az 1. táblázatban (is)), majd – kötőhang nélkül – kiválasztjuk a 3. (szintén funkcionális) oszlopból a (dőlt betűvel szedett) határozottságra utaló Á toldalékot, aztán – ismét kötőhang nélkül – jöhet az 5. oszlopból (amely szintén funkcionális) a 2. személyre utaló D+ toldalék (félkövér betűvel jelölve), amit egy a 6. oszlopból kiválasztandó kötőhang követ, míg végül lezárhatja a szóalakot a 7. oszlopból kiválasztható többesszámtoldalék. A fonológiai környezetek alapján a kötőmód J+ jele ezúttal „simán” j hangként valósul meg (nem úgy, mint a szítsátok, mossátok, húzzátok, eddzétek szavakban), a magánhangzóharmónia miatt a határozottságra á hang utal, majd a 2. személyre – mivel még nem ér véget a szó – egy t, a többes számra pedig k, o kötőhanggal: lopjátok.

2. táblázat
Négy funkcionális és három köztes pozíció az igeragozásban
idő/mód/képző × tárgy jell. ×


—/O/A
személy ×


—/O
szám
(é)k/M+/
(t)t
n(Á) Á/i/∅ sz/(Á)l/∅/D+
J+ —/J+ l /U n/—/A /A k (és ∅)
birtokolt főnév
vagy névutó
n(i)

A hét pozíción alapuló (nyelvtörténeti ihletésű, de) szinkrón igetoldalékolás-modell azon az áron tartja fenn a tökéletes agglutinálás látszatát, hogy némely pozícióban ugyanarra a funkcióra akár öt versengő toldalékmorfémát is feltételezek. Az aláhúzott morfémák például mind utalhatnak a 2. személyre (és a fent tárgyalt d/t alternatívát még nem is tekintettük külön esetnek, hanem környezetfüggő beállításnak vettük): lopsz, hozol, lopjál, lopod, lopj; az alternatívák között pedig általában ott van az üres morféma is. Az 1. táblázatban bemutatott ‘loptuk’ elemzés például azon alapul, hogy ebben az alakban történetesen a határozottságra is, illetve az 1. személyre is hangalak nélkül utalunk, ezt az alternatívát választjuk ki a harmadik és az ötödik oszlopból; az u-t pedig a nem funkcionális elemeket kínáló 4. oszlopból gondolom kiválasztandónak, mert például a pántjuk személytoldalékolt főnévi alakban T/3-re történik utalás, nem T/1-re. Jegyezzük meg ezen a ponton, hogy az O és az A kötőhangi szerepe vitathatatlan, hiszen például a tárgyesetben is ezek a hangok jelennek meg (pl. falanxot, üstöt, házat, priccset).

Hogy a határozottságra esetenként nem utal semmi – pontosabban „a semmi” utal – azt az 1. szakaszban központi szerepet játszó múlt idejű E/1 alakokkal is szemléltethetem: ‘loptam’/‘loptam’ – a határozatlan alakban – mint alapesetben – ki nem töltöttnek tekintem a 3. oszlopot, míg a határozottban az üres morfémának tulajdonítom a határozottság „megjelölését”. A nyelv megkülönböztethetné a két alakot úgy, hogy az 5. pozícióban a -k E/1 toldalékvariánst ajánlja fel, de nem így tesz, minden bizonnyal azért, mert a -k-t értelmezhetnénk a többes szám 7. pozícióbeli jelölésének is, a ‘loptak’ alakhoz eljutva, ahol a 3. személy minősül jelölést nem nyerő alapesetnek.

Az olvasóra bízom e ponton, hogy az 1. táblázatban elemzéssel együtt megadott igealakoknak a 2. táblázatban bemutatott modell alapján való levezetését rendre ellenőrzi-e. Nyilván az sem lehet e tanulmány célja, hogy az erősen „túlgeneráló” – azaz nem létező szavakat is létrehozni képes – modellt finomítsuk komolyabb morfológiai (ld. pl. Rebrus 2000), optimalitáselméleti (Törkenczy–Rebrus 2005) és/vagy nyelvtörténeti tudományos arzenál felvonultatásával, vagy érveljünk amellett, hogy egyes pontokon a túlgenerálás nem káros, mert olyan potenciális alakokat hoz létre, amelyek felbukkannak a gyermeknyelvben vagy a nyelv korábbi időszakaiban. Gondolok például egy ‘loptanak’ potenciális T/3 múlt idejű alakra, ami a Vörösmarty Szózatában szereplő elhulltanak (valamint a Petőfi Szőke asszony, szőke asszony-ában felbukkanó meghaltanak) igealak tanúsága szerint nem idegen a nyelv logikájától; ugye az -n a ‘lopjon’ E/3 alakban is beválik mint a 3. személyre való utalás a kötőmódban, ahol a jelöletlenség a 2. személyben bukkan fel (pl. ‘lopj’), legalábbis mint opció (‘lopjál’), minden bizonnyal abból adódóan, hogy a kötőmódot leginkább a hallgató (a „te”) valamire való felszólítása során használjuk. Végül az is szétfeszítené e tanulmány kereteit, ha minden ponton érvelnénk egy-egy hang oszlopbesorolása mellett – nyilvánvalóan több alternatíva is versenghet azért, hogy belső nyelvtanunk igazi megragadásának fogadjuk el. Jelenleg annyi a cél, hogy számba vegyük a magyar igeragozás „gyenge pontjait” és hipotézist állítsunk fel e gyengeségek okaira, szélesebb perspektívába helyezve a E/1 múlt idő már elemzett problémáját.

Az alanyi és a tárgyas ragozás megkülönböztetése a feltételes módban vész még el, a T/1 és a T/2 alakokban. Ahogy az 1. táblázatban prezentált elemzett alakok mutatják, ezúttal nem annak tulajdoníthatjuk a distinkció elvesztését, hogy a határozottságra az üres morfémával utalunk a jelöletlen határozatlan alak mellett, hanem annak, hogy a határozottságra utaló (ld. ‘lopnánk’) egybeesik a feltételes mód jele teljesebb -nA alakjának a továbbtoldalékolás során ténylegesen megvalósuló -nÁ változatával (a továbbtoldalékolás megnyújtja a relatív tő végének -A véghangzóját, akárcsak a kanna szó kannával változatában, ld. pl. Rebrus 2000:933), ezt az elemzést nyújtva: ‘lopnk’.

Az imént a feltételes mód teljesebb jelölését említettem, az igen érdekes E/1 ‘lopnék’ alakból kielemezhető n változatra célozva – hiszen itt a teljesebb változat a T/3 alakkal (‘lopnák’) egybeeső potenciális hangalakot eredményezne (‘lopnák’). Az -ék személyjelöléssel a mély hangrendben ki tudjuk kerülni ezt a fenyegető egybeesést az é hang semlegességének köszönhetően, de a magasban már nem (Törkenczy–Rebrus 2005:285): vö. ‘böknék’ és ‘böknék’. Végső soron az E/1 és a T/3 alakok egybeesése abból adódik, hogy a -k jelöletlen szám mellett E/1-re (‘böknék’), míg jelöletlen személy mellett T/3-re (böknék’) utal.

További öt esetben – szintén hangrendfüggő módon – a jelöletlen kijelentő módú alakok esnek egybe számban és személyben megegyező kötőmódban álló párjukkal. Az okot a ‘lopjátok’ és ‘lopjátok’ alakban megadott elemzések segítségével szemléltetem, ahol annyi a különbség, hogy a -j a 2. vagy az 1. oszlopból vétetett-e ki. Az utóbbi esetet könnyebb magyarázni: a kötőmód jele egy olyan morféma, ami alapesetben egy j hangban realizálódik, míg máskor – elméletfüggetlenül fogalmazva – egy s, sz, z, c, cs, gy, ny vagy dz hang megjelenéséből következtethet a „paraméteres gyerek” a kötőmódra, ld. mossuk, másszuk, húzzuk, tanítsuk, vigyük, higgyük, adjuk, bánjuk, eddzük. Ami az első esetet illeti, a -j hang feladatát az igető és a toldalékalakzat határának markáns megjelölésében lelhetjük meg; e feladatot is gyakran nagyjából az imént felsorolt hangok látják el, de a következő példák tanúsága szerint némileg más leosztásban: mossuk, másszuk, húzzuk, tanítjuk, visszük, hisszük, adjuk, bánjuk, eddzük. A bekezdés elején említett hangrendfüggőség abban nyilvánul meg, hogy a mély hangrendben egybeeső ‘lopjátok’/‘lopjátok’ pár magas hangrendű megfelelői eltérnek: a ‘bökitek’ alakban nincsen szóhatárjelölés és a határozottságra egy -i toldalékalak utal (vö. böktök/bökitek), míg a kötőmódot továbbra is a (gyakran kaméleonként viselkedő) -j hang jelöli, ld. ‘bökjétek’.

Mint az 1. táblázatból látható, ezzel számba is vettük a rendszerszerű kétértelműségeket: a rendszer jól vizsgázott, viszonylag ritka az, hogy a négy funkció egyikében vagy másikában ne tudnánk megmutatni a magyarban amúgy megmutatandó distinkciókat (Törkenczy–Rebrus 2005) – miközben amúgy a határozottság, valamint az 1. és a 2. személy is esetenként üres jelölést kap, mint tapasztalhattuk. Az egyértelműség annak köszönhető, hogy a személyjelölésben mindhárom személyben több alakváltozat is rendelkezésre áll, és egyes válozatok – a 2. táblázatban szaggatott vonallal aláhúzottak – kizárólag az alanyi ragozáshoz kötődő igealakoknál bukkannak fel, míg más változatok – ezek dupla aláhúzást kaptak – kizárólag a tárgyasaknál. Az 1. táblázatban mindkétféle személyjelölőt félkövér dőlt betűkkel jeleztük, hiszen a személy mellett a határozottság fokát is közlik. Ugyanakkor mindhárom személyben van olyan semlegesnek nevezhető toldalék – 1. személyben az M+, 2. személyben a D+, illetve 3. személyben az A és a jelöletlenség, ami az alanyi és a tárgyas ragozásban egyaránt felüti a fejét, ahogy azt mutatják a következő alanyi/tárgyas igealakpárok: ‘lopnk’/‘ lopnánk’, ‘loptok’/‘lopnátok’, ‘lopna’/‘lopja’, ‘loptak’/‘lopták’. Mint az első két példapár szemlélteti, fel is léphet kétértelműség e személyjelölők alkalmazásakor. A ‘loptam’/‘loptam’ minimálpár is ezt példázza – kis informánsunk e ponton próbálta meg tökéletesíteni a nyelvet.

4. Személytoldalékolás névszóknál; avagy hova lett a két paradigma? Ahogyan a 3. táblázat mutatja, a magyarban a főneveket (Szabolcsi–Laczkó 1992:188), névutókat és főnévi igeneveket is személytoldalékol(hat)juk (Rebrus 2000). Az első két esetben értelmezhetetlen lenne megkülönböztetni alanyi (határozatlan tárgyú) és tárgyas (határozott tárgyú) alakváltozatokat, míg a harmadik esetben – bár itt értelmezhető lenne – szintén csak egy paradigma áll rendelkezésre, mégpedig a három esetben lényegében ugyanaz. E névszói paradigma hat alakja első pillantásra kissé „szedett-vedett” benyomást kelt (Rebrus 2000:769): az egyes számú alakok a tárgyas igeragozás megfelelő alakjaira hajaznak (bántom/pántom, bántod/pántod, bántja/pántja), míg a többes számúak az alanyiéira (bántunk/pántunk, bántotok/pántotok), legalábbis 1. és 2. személyben (vö. bántják/pántjuk/fáik). Mi ebben a logika?!

3. táblázat
A névszói személytoldalékolás levezetése az igeiből
személytoldalékolást mutató szófajok
ige nincs±hat. főnév fn-i igenév névutó
E/1 bántok bántalak bántom pánt-M+ pántom, fáim lopnom alám
E/2 bántasz bántod pánt-D+ pántod, fáid lopnod alád
E/3 bánt bántja pánt-(A) pántja, fái lopnia alá(ja)
T/1 bántunk bántjuk pánt-M+-(k) pántunk, fáink lopnunk alánk
T/2 bántotok bántjátok pánt-D+-(k) pántotok, fáitok lopnotok alátok
T/3 bántanak bánják pánt-(A)-(k) az ő pántjuk, fái(k), Iliék pántja, fái lopniuk alá(juk)

Nos, a semleges személytoldalékok iménti bevezetésével szinkrón eszközt kapunk e logika pontos meghatározására, imígyen: (i) a tárgy személyét (‘bántalak’) vagy határozottságát (‘bántjátok’) jelölő funkcionális pozíció – amelynek betöltéséért a 2. táblázatbeli 3. oszlop a felelős – „jelöletlen” értéket kap, összhangban azzal, hogy a névszóknak alapesetben nincs tárgya; (ii) az 5. oszlopból pedig olyan személytoldalékot kell választani, ami semleges a tárgyi határozottság +/– értékelése szempontjából. Marad tehát 1. személyben alternatíva nélkül az M+, 2. személyben ugyancsak vetélytárs nélkül a D+, 3. személyben pedig az A és a jelöletlenség. Az így adódó kliséket a 3. táblázat ‘nincs ±hat(ározottásgi jelölés)’ fejlécű oszlopában foglalom össze; a jobbra eső adatszemléltető oszlopok pedig világosan mutatják, hogy a névszói személytoldalékolás pontosan ezeket a kliséket követi, 1. és 2. személyben egyértelmű alakokat produkálva, 3. személyben pedig az A is felbukkan (‘Ili(ék) pántja’), és a személyjelöletlenség is (‘Ili(ék) fái’, ‘az ő pántjuk/fáik’). A 2. táblázatban bemutatott modellt még egységesebbé teszi, hogy a többes szám megjelölésének a funkcióját is elláthatja az üres toldalék, nemcsak a határozottságéét és a személyéét (‘Iliék pántja/fái/*pántjuk/*fáik’). Az üres toldalék adja meg a magyarázatát annak is, hogy a bántjuk T/1 igealakhoz képest a pántjuk főnévi alak miért T/3: jelölhet ugyan az üres morféma 1. személyt (ld. 2. táblázat), de ez a jelölés elkötelezett a határozottság jegye mellett, míg 3. személyben a jelöletlenség semleges ebben a tekintetben, a pántjuk mint potenciális alak tehát csakis 3. személyű lehet. Végül ami a főnévi igeneveket illeti, esetükben lenne funkciója a „több mint két” igei paradigmának (ld. meg kellett találnunk téged/hármat/azt); de hamár a nyelv története úgy alakult, hogy a főnévi igenév személytoldalékolása a főnévit követi, és nem az igeit, akkor ideális az, hogy a tárgy milyenségére nézve semleges személytoldalékok használatosak a szóban forgó paradigmában, és nem a valamilyen irányban elkötelezett (é)k, sz, (Á)l, n vagy ∅ toldalékok (ld. 2. táblázat).

5. Összegzés. Egy egyszeri „paraméteres gyerek” nyelvi adatainak két éven keresztül való megfigyelése kapcsán a magyar nyelv egyik különlegességét, az alanyi/tárgyas ragozási paradigma elkülönítését vettem górcső alá. Kis informánsunk úgy „tökéletesítette” a felnőttnyelvet, hogy E/1 múlt időben is létre hozott elkülönülő alanyi ragozási formát: pl. én találtak egy morzsát. Megvizsgáltam, hogy ez a jelenség hogyan értelmezhető a magyar szinkrón igeragozási rendszer globális nézőpontjából, illetve a névszókra is kiterjedő magyar személytoldalékolás még átfogóbb perspektívájából. Rámutattam, hogy tisztán szinkrón alapon is levezethető a „több mint két” igeragozási paradigmából, pontosabban annak a 2. táblázatban bemutatott, amúgy erősen túlgeneráló reguláris felírásából (Partee és mtsai. 1990:466), az a „portfólió”, ami az egyetlen főnévi személytoldalákolási paradigmát alkotja.

Köszönetnyilvánítás

Szabó Veronikának és Farkas Juditnak tartozom köszönettel értékes meglátásaikért.

Hivatkozások

Alberti Gábor. 1997. Restrictions on the Degree of Referentiality of Arguments in Hungarian Sentences. Acta Linguistica Hungarica 44 (3-4): 341–362.

Farkas Judit. 2009. A finn nyelv (indexelt) generatív szintaxisa. Pécs PhD Theses, vol. 2. (szerk. Kassai Ilona). Pécs: PTE Nyelvtudományi Doktori Iskola.

Hajdú Péter. 1989. Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Budapest: Tankönyvkiadó (5. kiadás).

Komlósy András. 1992. Régensek és vonzatok. Strukturális magyar nyelvtan. I. Mondattan (szerk. Kiefer Ferenc). Budapest: Akadémiai. 299–527.

Lukács Ágnes – Gábor Bálint – Kemény Ferenc – Babarczy Anna. 2014. A nyelvtani kategóriák és szabályok elsajátítása: megfigyelési és kísérleti adatok. Pszicholingvisztika 1. (szerk. Pléh Csaba és Lukács Ágnes). Budapest: Akadémiai. 483–520.

Nádasdy Ádám. 2002. A paraméteres gyerek. Magyar Narancs 2002/07/04: 40–40 (ld. még Modern Talking 29).

Partee, Barbara H. – Alice G. B. ter Meulen – Robert P. Wall. 1990. Mathematical Methods in Linguistics. Dordrecht: Kluwer.

Rebrus Péter. 2000. Morfofonológiai jelenségek. Strukturális magyar nyelvtan. III. Morfológia (szerk. Kiefer Ferenc). Budapest: Akadémiai. 763–947.

Szabolcsi Anna – Laczkó Tibor 1992. A főnévi csoport szerkezete. Strukturális magyar nyelvtan. I. Mondattan (szerk. Kiefer Ferenc). Budapest: Akadémiai. 179-298.

Törkenczy, Miklós – Péter Rebrus. 2005. Uniformity and Contrast in the Hungarian Verbal Paradigm. Paradigms in Phonological Theory. Oxford Studies in Theoretical Linguistics 8 (ed. by Laura J. Downing). Oxford: Oxford University Press. 263-295.