Köszönöm szépen az elmúlt néhány évet, amikor együtt dolgozhattam Veled (persze egyáltalán nem tűnt munkának) a Magyar Shakespeare Bizottság újraélesztésén, a 4. Magyar Shakespeare Bizottság formálásán.
Persze, már egyetemista koromban ismertelek, hiszen tanítottál Fonológiát, és majdnem felvettem nálad egy Nyelvtörténet speciális kollégiumot, de az első órán megjelent tömegek elriasztottak. Persze felnéztem rád, akiről a Fonológia előadássorozat után megállapítottuk, hogy az angoloknál is sokkal jobban beszélsz angolul, és természetesen határtalanul élveztem az előadásaidat, mint szerintem mindenki, aki részt vett ezeken a mágikus alkalmakon. Ennél egy kicsit személyesebb élményem talán az, amikor Arisztotelész Szofisztikus cáfolatok című remek munkáját fordítgattam magyarra, és az Angol Tanszék könyvtárában ráleltem egy megbízható angol fordításra, amit aztán ki szerettem volna kölcsönözni a nyári szünetre. A könyvtárosok hozzád irányítottak, mint tanszékvezetőhöz, és az a pár perces beszélgetés veled nagyon meglepett. Egy tanszékvezető, akinek biztosan rengeteg dolga van, leültetett ismeretlenül is az irodájában, beszélgetett velem a fordításról, arról hogy az angol nem lesz elég, keressek német és francia fordításokat is, majd szó nélkül aláírta a papírt. Meglepett akkor, hogy egy mindenki által csodált, hatalmas tanáregyéniség, hihetetlen tudós, elfoglalt tanszékvezető nem csak gyorsan letudott, mint szükségszerű rosszat, egy bürokratikus feladatot, hanem időt szánt rám, tanácsokkal látott el, egyáltalán érdeklődött a munkám iránt.
Akkor nem fogalmazódott meg bennem, mi is lehet az oka mindennek, csak a meglepetés és öröm maradt. Most, hogy néhány éve együtt dolgozunk a Magyar Shakespeare Bizottság vezetőségében, már talán fogalmi szintre tudom hozni, mi is tesz téged olyan különlegessé. Különlegességed abban rejlik, hogy irracionális és mérhetetlen módon tiszteled azt, akivel éppen összehoz a sors. Irracionális, hiszen prioritások és hatalmi logikák mentén lehetne rangsorolni az embereket, de te nem teszed, és mérhetetlen, hiszen mindenkivel a lehető legmesszebbmenőkig elismerően, teljes odaadással beszélgetsz, lett légyen szó a legkisebb dologról, ügyről, témáról. Ezt a tiszteletet láttam benned, amikor programokat, jubileumi műsorokat találtunk ki, amikor problémákat oldottunk meg, amikor elnökségi ülésen voltunk, és minden megbeszélést úgy nyitottál meg, hogy a köszöntés után átadtad a szót a titkárnak, amikor diplomatikusan eveztél a kényes vizeken, amikor Gyulán a Shakespeare Fesztivál keretein belül megrendezett konferencia utáni ebédnél társalogtál, amikor esténként ugyancsak Gyulán iszogatás közben meséltél az aznapi színházi előadásokról, Shakespeare-ről, a borról és dohányzásról. Volt tehát alkalmam látni, hogyan mutatsz tiszteletet minden és mindenki iránt, és persze mindebből próbáltam tanulni.
Az irracionális és mérhetetlen tiszteletet ugyanis tanulni kell. Legalábbis nekem. Tőled pedig lehet. Ha lehet kérni valamit — hagyományellenesen, hiszen neked kellene ajándékot kapnod születésnapodra — akkor azt szeretném kérni, hogy taníts továbbra is engem, minket. Isten éltessen sokáig, Ádám!