Ezerkilencszáznyolcvan táján volt, egyesek szerint „békeidőben”, „nyugodt” szocializmusban, mások szerint diktatúrában. Mind a középiskolásoknak, mind az egyetemistáknak mezőgazdasági vagy ipari munkával kezdődött a tanév. Az ELTE bölcsészeinek almaszürettel a színpompás görög katolikus Máriapócson, a nyomott levegőjű, hallgatag Pócspetriben. Fiatal tanárok kísérték a hallgatókat, nevezetesen Nádasdy Ádám és Zoltán András. Az elszállásolás egy pócspetri tömegszálláson volt, harmincágyas teremben. Az egyetemisták jól viselkedtek. Volt, aki tisztességgel szedte az almát, hozta a normát, és kapott egész hétre harminc forintot. Volt, aki lustálkodott, dudorászott az almafán vagy aludt egy bokorban, ő is kapott tíz forintot. A két tanár kísérő pedig sétált az almafás és a téesziroda között, beszélgetett, tárgyalt, almát kóstolt. Az egyik közülük efféle fantasztikus álmokat szövögetett: nyelvi esszéket ír majd a Magyar Narancsba, új hanggal lép be a nyelvi ismeretterjesztésbe, újrafordít Shakespeare-t és Dantét… Teltházas előadásokat tart az egyetemen, és esetleg összeállít egy nótaestet is, hiszen olyan népszerű a Jó ebédhez szól a nóta, vonzó a Dankó rádió. Régen volt, igaz se volt. S ott az almafán egy fiatalember hozva a normát, arra gondolt, hogy finoman harsog az alma, jó hely ez az ELTE, durván jó fejek a tanárok, megszerette a Nyírséget, nem messze van ide Vaja, ahol van egy szép múzeum, megnézhetné, és a közvetlen, fiatal Nádasdy tanár úr el is fogja engedni.