Idén ünnepli a világ a közelmúlt egyik legtermékenyebb angol írója, Anthony Burgess (1917–1993) születésének századik évfordulóját. Nádasdy Ádám ugyan tíz nap híján harminc évvel le van tőle maradva, mégis bízom benne, hogy rövid írásom és fordításom örömére szolgál. Isten éltessen, Ádám!
Burgesst Magyarországon és világszerte is elsősorban Gépnarancs című regényéről ismerik – ha másért nem, azért, mert Stanley Kubrick 1971-ben nagyhatású filmet készített a könyv alapján. A magyar olvasó relatív tájékozatlansága sokáig érthető és indokolt is volt, hiszen a közeljövőben (közeljelenben) játszódó negatív utópián kívül magyarul csak két, kevésbé jelentős – bár kétségkívül szórakoztató – szatírája volt hozzáférhető.
A hiányzó magról (The Wanting Seed),
A hiányzó mag az angol irodalomnak a XX. században különösen is termékeny hagyományát, a negatív utópia vagy disztópia műfaját gazdagítja. A széles választékból egyfelől izgalmas, változatos cselekményével, másrészt társadalombölcseleti megalapozottságával emelkedik ki. A cselekmény a pontosan meg nem határozott közeljövőben játszódik, egy túlnépesedéstől fuldokló Angliában, ahol az élelmiszerhiány olyan méreteket ölt, hogy hagyományos módon nem kezelhető, s a kannibalizmus lesz a megoldás – előbb spontán, később központilag szervezett módon. Ha valakinek ismerős a megoldás a Zöld szója (Soylent Green, 1973) című filmből, a hasonlóság nem a véletlen műve: a film ugyan Harry Harrison Helyet! Helyet! (Make Room! Make Room!, 1966) című sci-fijéből készült, a befejezést azonban Burgess könyvéből adaptálták – a szerző beleegyezésével, aki egy Harrisonnal közösen elfogyasztott üveg whisky után adta hozzájárulását a feldolgozáshoz. Burgess már a Gépnarancs filmesítési jogát is nevetséges összegért adta el, ezúttal azonban még rosszabbul járt: a kérdéses ital a sajátja volt. Az eredeti ötletgazda azonban a film bemutatásakor nem is koccinthatott a sikerre, hiszen bő kétszáz éve halott volt már: Jonathan Swift „Szerény javaslat” című szatírájában, az angolok lelkiismeretének felrázása céljából 1729-ben állt elő azzal a hátborzongatóan logikus ötlettel, hogy Írországban mind az éhínséget, mind a túlnépesedést meg lehetne fékezni a csecsemők elfogyasztásával.
Bármilyen megoldást keressünk is rá, maga a túlnépesedés témája Nyugat-Európában sem a hatvanas években, sem ma nem igazán releváns: a népességfogyást az öreg kontinensen hosszú ideje csak a bevándorlók tudják ellensúlyozni (még akkor is, ha az utóbbi években a bevándorlók megnövekedett tömege egyre nagyobb kihívások elé állítja az európai társadalmakat, mintegy jelezve, hogy a túlnépesedés problémáját sem kerítéssel, sem plakátokkal nem lehet megoldani). A problémát a szerző a Távol-Keletről importálta (ahol hosszú időn keresztül dolgozott), mondhatni indiai nagyvárosokat helyezett angliai kontextusba. A kannibalizmus mint társadalmi problémákra adott megoldás azért is figyelmet érdemel, mert a fordulatos, ám minden groteszk elem dacára a komédia és a horror között jól egyensúlyozó cselekmény egyes kritikusok, például DeVitis szerint egy ponton bicsaklik meg: a gyermekek megevését nemcsak az elkövetőknek, de a szerzőnek is nehezen bocsátja meg az olvasó.
A kannibalisztikus motívumoknál is fontosabb a könyv allegorikus vonulata: a történész főhős bőrébe bújva Burgess saját ciklikus történelemelméletét demonstrálja (ennek magyarázatát teljes terjedelmében tartalmazza fordításom). Magát az elméletet egyszerű módon, egy történelemóra keretében hozza olvasói tudomására a szerző – az utópiák esetében gyakori esztétikai nehézséget jelentő didaktikus bevezetést Huxley Szép új világából ellesett ellenpont-technikával oldja, valamint azzal az egyszerű ténnyel, hogy egy tanóra végül is okkal lehet didaktikus. Más kérdés, hogy éppen ezért nem gyakori a tanórák hosszú, részletes bemutatása a regényirodalomban – hacsak nem a sok szempontból elődnek tekintett James Joyce Ulyssesének második (Nesztor) fejezete szolgál előképként.
A politikai ciklikusság elmélete nem váltott ki visszhangot történészek körében – részben azért, mert nem teljesen Burgess találmánya: az ókori ciklikus időfelfogáson túl Giambattista Vico (1668–1744) elgondolása is felsejlik az elképzelés hátterében. Burgess is három fázist különböztet meg: az ágostonit, a pelágiánust és az átmenetit. “Az ágostoni korszak jellemzője a pesszimizmus: a politikai vezetők az emberi természetet (Szent Ágostonhoz hasonlóan) velejéig romlottnak tartják, épp ezért nem is várnak el az állampolgároktól semmit, így laissez-faire módszer jellemzi ezt a korszakot.”
A hiányzó magban kifejtett elmélet a valós politikai rendszerek értelmezéséhez bizonyára csak korlátozott mértékben nyújt segítséget, kiválóan leírja azonban azokat a fiktív rendszereket, amelyeket a XX. századi negatív utópiák szerzői alkottak. Nem nehéz felismerni, hogy a Szép új világban tapasztalt módszerek a pelágiánus fázisra jellemzőek, azzal a kiegészítéssel, hogy a hatalom birtokosai azért tekinthetnek optimizmussal alattvalóikra, mert mesterséges eszközökkel az állam érdekeinek legjobban megfelelőkké formálták őket. Orwell 1984-ében a hatalom birtokosai nem válogatnak az eszközökben: az embereket már nem tartják jónak vagy jóra törekvőnek (jóságon a hatalom igényeinek való megfelelést értik), de bármi áron azzá akarják tenni őket. Óceániában a burgessi értelemben vett pelágiánus fázis már véget ért, javában tart az átmeneti kor, s egyelőre nem látszik, hogy mikor érkezik el az ágostoni fázis, amely elviselhetőbbé tenné Winston és társai életét.
A hiányzó magban a történet kezdetén liberális szemléletű állam van uralmon (burgessi terminológiával élve a Pelkorban vagyunk), amely egyedül a születésszabályozással kapcsolatban érvényesít szigorú elveket. A társadalom privilegizált tagjai a reprodukcióra nem alkalmas szexuális tevékenységet folytatók: a homoszexuálisok, illetve a kasztráltak. Az élelmiszerhiány azonban olyan súlyossá válik, hogy kétségbeesés lesz úrrá a társadalmon és a vezetőkön, aminek köszönhetően egy rövidéletű diktatúra veszi kezdetét, de mivel ez sem tud hatékonyan küzdeni a túlnépesedés ellen, egy még újabb rend lép életbe. Ez a rend a korábbi ellenhatása: a szexualitás újra fontossá válik, sőt, mindenfelé orgiákat rendeznek. Hamarosan kiderül azonban, hogy miként oldja meg az új rendszer a túlnépesedés és az élelmiszerhiány problémáját: nagy létszámú hadsereget szerveznek, ami olyan csatákat vív, melyekben a férfiakból álló csapatok nőkkel állnak szemben. Ezeknek csatáknak nincsenek túlélőik: az elesettek a szó szoros értelmében testükkel védik a hazát: húsukat feldolgozzák, és konzervként fogyasztják a többiek.
A hiányzó mag főszereplője, Tristram Foxe az emberi szabadság klasszikus bajnoka. Megpróbáltatásai közben egyetlen vágya az, hogy visszatérhessen a feleségéhez és normális életéhez. Kiváló képessége van arra, hogy alkalmazkodjék a gyorsan változó körülményekhez, ugyanakkor ragaszkodik emberi méltóságához, ami számára a családhoz való jogot is jelenti. Ezért nem lépteti elő az iskolaigazgató: „Mintha a termékenység aurája venné körbe.”
A termékenység és az apaság két olyan fogalom, amit nagyon veszélyesnek tartanak A hiányzó mag túlnépesedett társadalmában. Burgess könyve ebből a szempontból – valamint a promiszkuitás ábrázolása okán is – nagyfokú hasonlóságot mutat a Szép új világgal. Tristram személye pedig – ahogy DeVitis felhívja rá a figyelmet – az 1984-gyel kapcsolja össze a könyvet, mert Tristram jelentős párhuzamokat mutat Winston Smith személyiségével – azon túl is, hogy utolsóként tekintenek önmagukra.
Tristram kiszállt a liftből, benne az öreg, kopasz Beckkel, hadd folytassa kiselőadását. Az ötödik osztály terméhez ment, belépett és ráhunyorgott a fiúkra. A tengerre néző ablakból májusi fény világította meg üres arcaikat és az üres falakat. Megkezdte az órát.
– A két fő ellentétes politikai ideológia fokozatos diakronizációja alapvetően teológiai-mitikus elvek mentén. - Tristram nem volt jó tanár. Túl gyorsan haladt a diákjai számára, olyan szavakat használt, amiket nehéz volt leírni, és néha motyogott. Az osztály engedelmesen jegyzetelni próbált.
– A pelágianizmus – mondta, – valaha egy eretnekség volt. Brit eretnekségnek nevezték. Meg tudja valaki mondani, mi volt Pelagius másik neve?
– Morgan – felelte egy pattanásos fiú, akit szintén Morgannak hívtak.
– Helyes. Mindkét név azt jelenti: ’a tengerről való.’ – A Morgan mögött ülő fiú egy tengerészdalt kezdett fütyülni a fogai között, és megbökte Morgan hátát.
– Hagyd abba! – szólt rá Morgan.
– Igen – folytatta Tristram. – Pelagius ahhoz a néphez tartozott, amely valamikor a Nyugati Tartományt népesítette be. Az volt a hivatása, amit a régi, vallásos időkben szerzetesnek hívtak. Szerzetes. – Tristram felpattant az asztalától, és a kék táblára sárga krétával felírta ezt a szót, mintha attól tartana, hogy a diákjai nem tudják maguktól leírni. Azután újra leült. – Tagadta az Eredendő Bűn tételét, és azt tanította, hogy az ember képes megváltani önmagát. – A fiúk most üres tekintettel néztek rá. – Egyelőre nem kell ezzel törődnötök – szólt hozzájuk Tristram kedvesen. – Azt kell ebből megjegyeznetek, hogy mindez az ember tökéletesíthetőségét jelenti. Így tehát a pelágianizmust úgy tekintik, mint ami a liberalizmus, és annak következményei, a szocializmus és a kommunizmus lényegét adja. Nem vagyok túl gyors?
– De igen, tanár úr – nyekergett és kiabált hatvan mutáló hang.
– Rendben van – Tristram arca szelíd volt, éppoly üres, mint a fiúké, szemei viszont a kontaktlencséin keresztül lázasan csillogtak. Haja négeresen göndörödött, körmei tövén a bőr alól kék félholdak bukkantak elő. Harmincöt éves volt, és majdnem tizennégy éve tanított. Alig keresett többet havi kétszáz guinea-nél, de most azt remélte, hogy az elhunyt Newick helyett őt fogják a Társadalomtudományi Csoport élére kinevezni. Ez komoly fizetésemelést jelentene, ami nagyobb lakást jelent, s jobb esélyeket a kis Roger életkezdéséhez. Akkor jutott eszébe, hogy Roger meghalt. – Rendben van – ismételte, akár egy őrmester az Örök Béke előtti időkben. – Ágoston viszont azt állította, hogy az ember bűnösnek születik és a megváltásához isteni kegyelemre van szüksége. Ezt tekintik a konzervativizmus és más laissez-faire és retrográd politikai meggyőződések alapjának. – Az osztályra mosolygott – Az ellenkező tétel, mint látjátok – mondta biztatóan. – Az egész meglehetősen egyszerű.
– Nem értem, tanár úr! – zengett egy nagy és szemtelen fiú, akit Abney-Hastingsnek hívtak.
– Nos, tudjátok – mondta Tristram barátságosan – a régi konzervatívok semmi jót nem vártak az embertől. Úgy néztek rá, mint aki természeténél fogva kapzsi, aki minél nagyobb vagyont szeretne saját magának, nem segítőkész és nemigen érdekli a közösség fejlődése. A bűn valójában az önzés, uraim, csak más néven. Emlékezzetek erre. – Előrehajolt, összekulcsolta a kezét, közben az alkarját összekente a sárga krétaporral, ami úgy borította be az asztalt, mint a szélfútta homok. – Mit tennétek egy önző emberrel? – kérdezte. – Mondjátok meg!
– Én egy kicsit elverném – mondta Ibrahim ibn Abdullah, egy hirtelenszőke fiú.
– Nem – Tristram a fejét rázta. – Ágoston követője nem tenne ilyet. Aki a legrosszabbra számít valakitől, az nem lehet csalódott. Csak a csalódottak folyamodnak erőszakhoz. A pesszimista, ami másként mondva augusztiniánus, egyfajta mélabús örömmel figyeli, milyen mélyre süllyedhet az ember. Minél több bűnt lát, annál erősebb lesz a meggyőződése az Eredendő Bűnről. Mindenki szereti, ha a legmélyebb meggyőződései igazolást nyernek: ez az egyik legmaradandóbb emberi boldogság. – Úgy látszott, Tristram hirtelen ráunt erre a lapos magyarázatra. Végignézett mind a hatvan diákján, sorról-sorra, mintha azt keresné, nem rosszalkodik-e valaki; de mindnyájan csendben ültek és figyeltek, mint a kisangyalok, mintha eltökélték volna, hogy a pelágiánus meggyőződést igazolják. A mikrorádió Tristram csuklóján hármat pittyentett. Odatartotta a füléhez. Egy zümmögő hang, mintha a lelkiismerete szólna, ezt mondta: ’Kérem a következő óra kezdete előtt keresse fel az igazgatót!’ – csupa kattogó ’k’ hang. Jó. Ez lesz az, ez lesz az. Hamarosan ő áll a szegény elhunyt Newick helyére, s a fizetésemelést talán visszamenőlegesen is megkapja. Most tényleg fel is állt, kezeivel, mintha ügyvéd lenne, ott fogta meg a zakóját, ahol a hajtóka volt azokban az időkben, amikor még volt hajtóka a kabátokon. Új lendülettel folytatta.
– Manapság – mondta – nincsenek politikai pártok. Felismertük, hogy a régi kettősség bennünk van és nincs szükség arra, hogy naiv módon szektákba vagy frakciókba vetítsük ki. Az Isten és az Ördög is mi vagyunk, noha nem egy időben. Csak Mr Livedog lehet egyszerre mindkettő, és Mr Livedog persze csak egy kitalált jelkép.
A fiúk mind elmosolyodtak. Mindnyájan szerették Mr Livedog kalandjait a Kozmikomikban. Mr. Livedog egy nagydarab, vicces szuperhős volt, aki Shakespeare-hez hasonló megfékezendő sufflaminandusként
Kb. ’lassítandó.’ Utalás James Joyce Ulyssesére (Scylla és Charybdis fejezet), illetve Ben Jonson Shakespeare-kritikájára. a nem kívánt életet terjesztette az egész földön. Ő volt a túlnépesedés oka. Egyik kalandjában sem tudott azonban győzni, mert a főnöke, egy ember: Mr Homo, mindig engedelmességre kényszerítette.– A pelágianizmus és augusztinianizmus tanainak ellentétes teológiai tartalma többé nem értelmezhető. Azért használjuk ezeket a mitikus jelképeket, mert különösen jól illenek a mi korunkhoz, ahhoz a korhoz, ami egyre jobban támaszkodik arra, ami érzékelhető, képszerű, képileg kifejezhető. Kellman! – kiáltotta Tristram hirtelen örömmel – Mit eszel? Óra alatt enni! Ez ugye nem helyes?
– Nem eszem, tanár úr – mondta Kellman – ne haragudjon. – Bíbor árnyalatú, dravida bőre volt, jellegzetes vörös indián vonásokkal. – A fogam miatt van. Folyton szopogatnom kell, hogy ne fájjon, tanár úr.
– Egy ekkora fiúnak már nem kellene, hogy fogai legyenek – mondta Tristram. – A fogak korszerűtlenek. – Megtorpant. Beatrice-Joannának is gyakran mondta ezt, akinek különösen szép, természetes fogai voltak alul és fölül is. Házasságuk kezdetén a felesége élvezettel harapdálta férje fülcimpáit. – Hagyd abba, drágám. Ó, édes, ez fájt! – Aztán a kis Roger. Szegény kis Roger. Felsóhajtott, majd folytatta az órát.
[…]
Az angolszász népek egyik vívmánya – mondta Tristram – a parlamentáris kormányzás volt, ami végül is pártok általi kormányzást jelentett. Később, amikor úgy találták, hogy a kormányzás munkáját eredményesebben lehet a pártpolitika velejárói, viták és ellenzék nélkül végezni, kezdték felismerni a körforgás természetét – a kék táblához lépett, és a sárga krétával felrajzolt rá egy nagy, idomtalan karikát. – Szóval – mondta, a diákok felé fordítva a fejét – így működik a körforgás. – Háromfelé osztotta a kört. – Itt van a pelágiánus korszak. Aztán jön az átmeneti korszak – a krétával megvastagított egy körívet, aztán egy másikat. – Ez pedig az ágostoni korszakhoz vezet – a következő ívet is megvastagította, és a kréta visszaért a kezdőpontra. – Pelkor, Átkor, Goskor, Pelkor, Átkor, Goskor, és így tovább, örökkön örökké. Mint egy örök keringő. Most nézzük meg, milyen mozgatóerő tartja mozgásban a körforgást – komoly arccal nézett az osztályra, miközben egymáshoz verte a két tenyerét, hogy megtisztítsa kezét a krétaportól. – Először is, emlékezzünk csak vissza, mit is jelent a pelágianizmus. A pelágiánus korszakában lévő kormányzat annak a hitnek kötelezi el magát, hogy az ember tökéletesíthető, ezt a tökéletességet saját erőfeszítései által érheti el, és hogy a tökéletesség felé egyenes út vezet. Az ember tökéletes akar lenni. Jó akar lenni. A közösség polgárai együtt akarnak működni vezetőikkel, ezért nincs igazi szükség kényszerítő eszközökre vagy szankciókra, amik együttműködésre késztenék őket. Törvényekre természetesen szükség van, mivel az egyének külön-külön, bármennyire jók és együttműködők is, nem ismerhetik pontosan a közösség összes szükségletét. A törvények a társadalmi tökéletesség kialakuló mintája felé mutatják az utat, tehát iránymutatásra szolgálnak. Mivel pedig az alapelv szerint az állampolgárok vágya az, hogy úgy viselkedjenek, mint a társadalom rendes tagjai, nem pedig mint valami önző vadállat az erdőben, feltételezik, hogy a törvényeket be is fogják tartani. A pelágiánus állam tehát nem tartja szükségesnek, hogy egy kidolgozott büntetőrendszert hozzon létre. Aki nem engedelmeskedik a törvénynek, annak megmondják, hogy máskor ne tegye ezt, esetleg megbüntetik néhány shillingre. Az engedetlenség oka nem az Eredendő Bűn, az nem tartozik az ember lényegi alkotórészei közé. Egyszerű hiba, amit magunk mögött hagyunk egyszer a végleges emberi tökéletesség felé vezető út mentén. Eddig érthető? – Sok diák bólintott; már nemigen érdekelte őket, hogy értik-e, vagy sem. – Nos tehát, a pelágiánus korban, vagy más néven Pelkorban úgy tűnik, a nagy liberális álom megvalósulhat. Nincs bűnös önző hajlam, a nyers, állatias vágyakat ellenőrzése alatt tartja a józan ész. A kapitalista üzletembernek például, a mohóság e cilinderes mintaképének nincs helye a pelágiánus társadalomban. A termelőeszközöket tehát az állam tartja irányítása alatt, az állam az egyetlen főnök. De az állam akarata azonos az állampolgár akaratával, így az állampolgár önmaga számára dolgozik. El sem lehet képzelni ennél boldogabb életformát. Ne felejtsétek el azonban, – Tristram izgalmában szinte suttogott –, ne felejtsétek el, hogy a szándék mindig egy kicsivel a valóság előtt jár. Mi teszi tönkre az álmot? Na, mi teszi tönkre? – Hirtelen hatalmasat csapott az asztalra, s crescendóban üvöltötte: – A csalódás. A csalódás. A CSALÓDÁS. – Valósággal sugárzott. – A kormányzók – mondta immár elfogadható hangszínnel – csalódottak lesznek, amikor úgy találják, hogy az emberek nem olyan jók, mint hitték. A tökéletesség álmából felébredve, mikor megtörik a varázs, elborzadnak, hogy milyenek is valójában az emberek. Szükségessé válik, hogy az állampolgárokat jóságra kényszerítsék. A törvényeket megerősítik, kikényszerítésükre pedig sietősen összetákolnak egy durva rendszert. A csalódás a káosz távlatát nyitja meg. Elterjed az irracionalitás, terjedőben a pánik. Ha a józan ész távozik, a kegyetlenség lép a helyére. Kegyetlenség! – kiáltotta Tristram. Az osztály végre érdeklődést mutatott. – Összevernek embereket. Titkosrendőrség. Kínzások vakítóan megvilágított cellákban. Tárgyalás nélküli ítéletek. Fogóval kitépett körmök. A kínpad. A hidegvíz-kúra. A kivájt szemek. A kivégzőosztag egy hideg hajnalon. Mindez a csalódottság miatt. Az átmeneti korszak. – Nagyon kedvesen mosolygott az osztályra. Az osztály izgatottan várta a kegyetlenségek felsorolásának folytatását. Szemük csillogott, tátott szájjal bámultak.
– Tanár úr – kérdezte Bellingham – mi az a hidegvíz-kúra?
[…]
– De – folytatta Tristram – az átmeneti korszak természetesen nem tarthat örökké. – A megdöbbenés kifejezését erőltette az arcára. – Döbbenet – mondta. – Döbbenet vesz erőt a kormányzókon saját túlkapásaik láttán. Rájönnek, hogy eretnek módon gondolkodtak – az ember bűnösségéről a benne rejlő jóság helyett. Enyhítenek a szankciókon, ami teljes káoszt okoz. De a csalódottság most már nem lehet mélyebb. A csalódás már nem lökheti az államot elnyomó tevékenységbe, és egyfajta filozofikus pesszimizmus uralkodik el. Más szóval, átsodródunk az ágostoni korszakba, a Goskorba. Az ortodox nézőpont szerint az ember bűnös lény, akitől egyáltalán semmi jót nem lehet várni. Egy másik álom, uraim, egy álom, ami megint elszakad a valóságtól. Végül kiderül, hogy az ember társadalmi viselkedése annál azért jobb, mint amit bármelyik augusztiniánus pesszimista joggal elvárhat, és egyfajta optimizmus kezd előbukkanni. Így a pelágianizmus visszatér. Ismét a Pelkorban vagyunk. A kerék ismét fordult egyet. Van kérdés?
– Tanár úr, mivel vájják ki az emberek szemét? – kérdezte Billy Chan.
Felsivított a csengő, gongok kolompoltak, egy mesterséges hang ordított a hangszórókból: Indulás, indulás, mindenki induljon a következő órájára. Ötven másodperc a következő óráig. Visszaszámlálás indul. Ötven, negyvenkilenc, negyvennyolc…
[…]
Mikor Tristram a fenti történelemórát tartja, egy pelágiánus jellegű rendszer van hatalmon – ez a korszak azonban véget ér, és egy rövid átmeneti korszak veszi kezdetét, ahol Tristramot is bebörtönzik. Ez a korszak azonban igen rövid életű, s mikor az államszervezet összeomlik, Tristram megszökik a börtönből, s családja keresésére indul.
Negyedik rész
Tristram készen állt az expedícióra. Valami észak felé vonzotta, akár az iránytűt, oda, ahol a felesége volt: a bűnbánat és megbocsátás esélye, esély az őrlődés gyógyfürdőjére.
„sore labour’s bath” – Burgess Shakespeare kifejezését használja a Macbeth II. felvonás 2. jelenetéből; fordította Kállay Géza. Vigaszra vágyott, a felesége karjaiban akart lenni, az ő meleg testét érezni, azt, hogy könnyeik egybefolynak, nyugalmat kívánt. Bosszúra most éppen nem vágyott.A nagyvárosban káosz uralkodott, és ez a zűrzavar elsőre saját új szabadsága kivetülésének tűnt. Ez a káosz ujjongva nevetett, mint egy nagy bacchánsnő, s Pentonville közelében arra bíztatta, hogy a gumibotjával leüssön egy ártatlan embert, s elvegye tőle a ruháit. Egy kis mellékutcában történt, sötétedés után, olyan helyen, ahol nem lobogtak emberzsírtól sercegő tábortüzek. Nem volt áram, ahogy a többi közszolgáltatás sem működött. Őserdei éjszaka volt, az üvegtörmelék úgy zörgött az ember lába alatt, mint valami aljnövényzet. Tristram azon gondolkodott, hogy vajon meddig tudják még fenntartani a civilizált rendet abban a börtönben, ahonnan most szabadult ki. Ekkor látott meg egy férfit a mellékutca sarkán, a falnak támaszkodva, részegen énekelgetve magában. Tristram leütötte a gumibotjával, s a férfi azonnal összeesett, udvariasan, mintha éppen erre várt volna; a ruháit – egy kereknyakú inget, egy kardigánt és egy kockás öltönyt – minden nehézség nélkül le tudta venni róla. Tristram pillanatok alatt szabad emberré változott; de úgy döntött, hogy a börtönőr gumibotját megtartja. Mivel vacsorához volt öltözve, elindult ételt keresni.
Őserdei zajok, fekete felhőkarcoló-erdő, a csillagos ég szédítő magasságban fölötte, a tüzek pírja. A Claremont Square-en étkező emberekbe botlott. Egy szabadtéri grill körül ültek, körülbelül harminc férfi és nő. Durván hajlított távíródrótból készült rostélyokat tettek téglarakásokra, alattuk szén izzott. Egy fehérsapkás férfi egy villával sercegő húsdarabokat forgatott.
– Nincs hely, nincs hely! – fuvolázta egy sovány, pedáns alak, ahogy Tristram félénken közelített feléjük. – Ez egy étkezőtársaság, nem egy nyilvános étterem.
– Nekem is van egy társam – válaszolta Tristram, miközben meglóbálta a gumibotját. Mindenki nevetett ezen a szánalmas fenyegetésen. – Most jöttem ki a börtönből – panaszkodott Tristram sírós hangon. – Éheztettek.
– Láss hozzá – mondta a pedáns ember. – Bár ez először talán nehéz lesz a gyomrodnak. Manapság – folytatta szentenciózusan – csak a bűnözőknek lehetnek erkölcseik. – Átnyúlt a legközelebbi rácshoz és egy nagy csíptetővel felvett egy hosszú és forró fémnyársat, amire húsdarabokat szúrtak. – Kebab – mondta. Aztán, ahogy a tűz fényénél Tristramra hunyorgott, így folytatta: – Nincsenek fogaid. Valahonnan fogakat kellene szerezned. Várj. Nagyon tápláló levesünk is van. – Mint egy jó házigazda, nekilátott, hogy keressen egy tálat és egy kanalat. – Ezt próbáld meg – mondta, miközben egy fazékból merte az ételt – és szívből üdvözlünk a körünkben. – Tristram, mint egy állat, remegve vitte ezt az adományt egy sarokba, távol a többiektől. A szájába vett egy kanálnyit a gőzölgő ételből. Nagyon sűrű, olajos folyadék volt, amiben ruganyos, gumiszerű anyagból való darabkák úszkáltak. Hús. Már olvasott róla. A régi korok irodalma tele volt hús-zabálással – Homérosz, Dickens, Priestley, Rabelais és A. J. Cronin. Lenyelte, majd öklendezni kezdett és kihányta.
– Lassan, lassan! – mondta a pedáns ember, aki kedvesen odajött hozzá. – Hamarosan ízleni fog. Ne gondolj arra hogy mi ez, gondold azt, hogy az élet fájának rostos gyümölcse. Minden élet egy. Miért csuktak le?
– Azt hiszem – mondta Tristram, még mindig öklendezve – azért, mert – folytatta, s kezdte jobban érezni magát – a kormány ellen voltam.
– Melyik kormány ellen? Pillanatnyilag, úgy tűnik, semmilyen kormány nincs.
– Tehát – mondta Tristram – a Goskor még nem kezdődött el.
– Te valami tudós embernek tűnsz. A börtönben biztosan volt időd gondolkodni. Szerinted mi történik most?
– Adatok nélkül nem lehet gondolkodni – válaszolt Tristram. Újra megpróbálta a levest – most sokkal könnyebben ment le. – Ez tehát a hús – mondta.
– Az ember húsevő, és nemzés útján szaporodik. Ez a két dolog összefügg, és mindkettőt sokáig elfojtották. Ha a kettőt összekapcsoljuk, nem lesz többé racionális ok az elfojtásra. Ami pedig az információt illeti, nincsenek híreink, mert nincs hírszolgáltatás. Úgy tűnik azonban, hogy a Starling-kormány megbukott, az Elnöki Tanács pedig vicsorgó kutyák gyülekezete. Abban azért biztos vagyok, hogy hamarosan lesz kormány. Addig is ilyen étkezőtársaságok, önvédelmi csoportok alakulnak. Te most jöttél ki a börtönből, tehát új neked ez az új világ, hadd figyelmeztesselek, hogy veszélyes egyedül járkálni. Ha akarod, bevehetlek a társaságunkba.
– Ez nagyon kedves tőled – mondta Tristram –, de meg kell találnom a feleségemet. Az Északi Tartományban van, Preston közelében.
– Nem lesz könnyű dolgod – válaszolta a kedves ember. – A vonatok természetesen nem járnak, és az utakon sincs sok forgalom. Gyalog elég messze van. Vinned kell magaddal élelmet. És fegyvert is. Ne aludj a szabad ég alatt. Az is aggaszt – mondta, és megint Tristram beesett arcára hunyorított –, hogy nincsenek fogaid.
Tristram elővette zsebéből a kétszer is elcserélt műfogsor darabjait. Bánatosan forgatta a kezében. – Egy brutális börtönőr – hazudta.
– Azt hiszem – mondta a pedáns ember –, van a tagjaink között egy fogtechnikus. Odament a többiekhez, míg Tristram megette a levesét. Lelket öntött belé, az egyszer biztos. Egy ősi pelágiánus vers emléke – vagy inkább a szerzőnek a vershez írt jegyzete – jutott az eszébe. Mab Királynő. Shelley. „Az összehasonlító anatómia szerint az ember mindenben a gyümölcsevő állatokra hasonlít, míg a húsevőkre semmiben: nincsenek karmai, amivel megragadhatja zsákmányát, sem különálló, éles fogai az élő szövetek roncsolására.” Aztán: „Az ember egyetlen húsevő állathoz sem hasonlít. Minden növényevő állatnak tagolt falú vastagbele van – ez alól az ember lenne az egyetlen kivétel.”
Percy Bysshe Shelley: ’A Vindication of Natural Diet’ Ez persze, végül is talán hülyeség.– Meg tudja javítani a fogsorodat – mondta visszatérve a kedves pedáns ember –, és tudunk neked adni egy tarisznyára való hideg húst útravalónak. A helyedben azonban semmiképpen sem indulnék napkelte előtt. Nagyon szívesen vendégül látlak éjszakára.
– Őszintén szólva, ez nagyon kedves tőled – mondta Tristram őszintén. – Soha ezelőtt nem találkoztam még ennyi kedvességgel. – Szemei könnyel teltek meg; kimerítő napja volt.
– Ne is törődj vele. Ha az állam hervad, az emberség virágzik. Nagyon kedves emberekkel találkozhatsz manapság. Azért a furkósbotodat tartsd magadnál.
Tristram lefekvés előtt berakta a fogait. A földön feküdt a pedáns ember lakásában, és a sötétséget harapdálta, mintha valami leheletkönnyű húst rágcsált volna. Házigazdája, aki Sinclair néven mutatkozott be, mécsest gyújtott, ami egy zsírban úszó kanóc volt, és csodás illatot árasztott. A barátságos láng egy rendetlen szobácskát világított meg, ami tömve volt könyvekkel. Sinclair azonban elutasította azt a feltételezést, hogy – miként ő mondta – ’olvasó ember’ volna; amíg volt áramszolgáltatás, elektronikus zeneszerzőként dolgozott, a televíziós dokumentumfilmek atmoszférikus zenéje volt a szakterülete. S szintén az áramszolgáltatás megszűnése előtt, amikor még működtek a liftek, vagy harminc emelettel feljebb lakott; manapság, úgy tűnt, a gyengék felemelkednek, az erősek pedig lejjebb szállnak. Az új lakása valóban egy olvasó emberé volt korábban, egy kínai professzoré, akinek a húsa, magas kora ellenére meglehetősen zamatos volt. Sinclair ártatlanul aludt a falra szerelt ágyon, halkan hortyogott, és csak keveset beszélt álmában. Amikor mondott valamit, az vagy bölcselkedés volt, vagy teljesen értelmetlen. Tristram figyelte.
– A macska útját csak a merőlegessége múlja felül.
– Szeretem a krumplit. Szeretem a sertéshúst. Az embert is szeretem.
– A mi válaszunk az eucharisztikus táplálkozás.
Ez a sötét kifejezés – az eucharisztikus táplálkozás – ringatta álomba. Mintha tényleg meglelte volna a választ, Tristramot elégedetten és megenyhülve érte az álom öntudatlansága. Időtlenségbe süllyedt, s mikor visszatért a jelenbe, Sinclairt látta, aki dudorászva öltözködött, és barátságosan nézett le rá. Szép tavaszi reggelre ébredtek.
– Nos – mondta Sinclair – útra kell indítanunk, nem igaz? Először azonban elengedhetetlen egy jó reggeli. – Sinclair gyorsan megmosakodott (a vízvezetékek még mindig működtek), és megborotválkozott egy réges-régi szerszámmal, amivel bárkinek a torkát el lehetett volna vágni.
– Úgy is van – mosolyogva adta kölcsön Tristramnak – épp elég torkot vágott már el.
Tristramnak nem volt oka arra, hogy kételkedjék ebben.
Úgy tűnt, hogy a tüzeket sosem hagyják kialudni. Templomi tűz, vagy olimpiai láng – gondolta Tristram, miközben szerényen mosolygott az étkezőtársaság tagjaira, akik közül négyen egész éjszaka táplálták a tüzet.
– Szalonnát? – kérdezte Sinclair, és jól megpakolt egy sistergő bádogtálat Tristram számára. Mindannyian bőségesen ettek, közben jókedvűen csevegtek, és literszám itták a vizet. Aztán ezek a kedves emberek megtöltöttek egy postazsákot hideg pecsenyével, a vendégük hátára rakták, és jókívánságaikkal útjára bocsátották.
– Soha életemben nem tapasztaltam ennyi nagylelkűséget – jelentette ki Tristram.
– Menj Isten hírével – mondta Sinclair ünnepélyes komolysággal. – Találd a feleségedet jó egészségben. És boldogságban. – Összevonta a szemöldökét, és helyesbített. – Boldogan, hogy újra láthat, természetesen.