Írhatnék először a személyes emlékekről. Hogy negyvenkét éve ismerlek: 1974-ben a tizenegy hónapos sorkatonai szolgálatunk után Te voltál a fiatal, „jó fej” tanár, aki a nyár végén nyelvi gyorstalpalót tartottál többünknek, hogy zökkenőmentesen kezdhessük meg tanulmányainkat az ELTE angol szakán. Hogy aztán az első szemeszterben hozzád jártam fonetika szemináriumra, s bizony minden erőmet összeszedtem, hogy a „dark l”-ről szóló szemináriumi dolgozatommal ne valljak előtted szégyent, ám Te mégiscsak egy nagy közepest kanyarítottál a „well-researched paper”-re, mondván: nem voltam elég bátor, hogy kritizáljam a felhasznált szakirodalmat. (Nekem, az elsőévesnek már az is sikerélménynek számított, hogy egyáltalán értettem, miről is írtak a nagy nyelvészek.) Aztán – 1979 körül – az egri OTDK-n szigorúan, de kedvesen megbíráltad a túlságosan tudományosra sikeredett dolgozatomat. A Pesti Barnabás utcából sokszor mentünk át az Eötvös-klubba, ahol egyszer a My Golden Baby, My Beautiful Baby-t tanítottad énekelni nekünk, s nem győzted hangsúlyozni, hogy „Kérem szépen, tessék ezt minél magyarosabban énekelni!” Már végzős voltam, amikor nagy meglepetésemre a „King James Bible”-ről hirdettél szemináriumot, s jól emlékszem, ahogy élénken figyelted, kik is sétálnak be az órádra: ahá….! Báti László, volt tanszékvezetőnk temetésére fekete zakóban és valamilyen zsolozsmáskönyvvel jöttél. Beszédes és bátor tettek voltak ezek a hetvenes és a nyolcvanas években. Aztán gyakran megfordultál Szegeden is, amikor ott tanítottam: Szőnyi Gyuriéknál vagy éppen Rozsnyainál tudtunk komolykodni és komolytalankodni is.
S most néhány évtizedet ugrunk: az elmúlt években, amikor a negyedik Magyar Shakespeare Bizottság elnöke lettél, újra rendszeresen találkozhattunk Pesten, vagy éppen Gyulán a megboldogult Gedeon Jóska társaságában. Üdítő volt olvasni, majd beszélgetni a Shakespeare-fordításaidról és természetesen az emberközelbe hozott Dantéról is, főleg a jegyzeteidről a gyulai kávézóban.
Ám nem a sztorizás miatt ragadtam tollat (billentyűt), hanem azért, mert valami lényegeset szeretnék elmondani. Olyasvalamit, amit talán mások eddig még nem írtak.
Kérlek, fogózkodj meg, de ne tekints se blaszfémnak, se bolondnak, amikor azt mondom, hogy lényedben van valami jézusi. Nemcsak azért mert ő is Ádám volt, mégha csak a második is. Nem azt mondom, hogy krisztusi, aki a Megváltó, hanem jézusi. Aki egyszerre a Fiú és az Ember.
Két okból merészelek ilyen meghökkentőt mondani. Először is, mert tudsz elpirulni, hetvenévesen ugyanúgy, ahogy valószínűleg hétéves korodban is. Bár a papok és az írástudók erről nem szoktak beszélni, de szerintem Jézus is tudott elpirulni. Igaz, a szövegek csak arról szólnak, hogy Jézus „elcsodálkozott”, amikor akár a kafarnaumi – Ti, katolikusok így írjátok – római (azaz pogány) százados (Mt 8,10); vagy éppen az érdemtelenül és érthetetlenül megalázott kánaáni asszony (Mt 15,18) vallott a hitéről. Szerintem Jézus nemcsak elcsodálkodozott, meglepődött – bár ez sem kevés! –, hanem egyenesen el is pirult, amikor őt, a Fiút is zavarba hozták a lenézettek, az idegenek. A pirulás képessége olyan tulajdonság, ami valami eredeti tisztaságra vall. Biztosan emlékszel, hogy Milton Elveszett paradicsomában Rafael is elpirult, amikor Ádám arra kérdezett rá, hogy az angyalok „azt” hogyan csinálják.
Ám a pirulásnál sokkal fontosabb jézusi tulajdonságod, a példázatos tanításod. Amiképpen Jézus is mindenki számára egyszerű hasonlatokkal, példázatokkal tanított az Isten országáról, ami olyan, mint a szántóvető, aki kincset talál, mint a magvető, aki kimegy a mezőre, mint az igazgyöngy, amit a kereskedő megtalál, mint a gazda, aki a nap különböző óráiban szőlőmunkásokat bérel, mint a királyi menyegző, ahol a meghívottak helyett az utak széléről összehívott lenézettek foglalnak helyet a menyegzői asztalnál.
Te is írástudó vagy, de Jézushoz hasonlóan Te sem úgy tanítasz, mint az írástudók és a farizeusok, hanem „hatalommal”, olyan erővel és meggyőző képességgel, amelyet a bugyuták és a nagyokosok is megértenek. Persze ne felejtsük el: költő is vagy, de szerintem Jézus is költő volt. Nemcsak Blake látta így, hanem Pilinszky is. Az óráidon, az előadásaidon, baráti beszélgetéseken, TV- és rádióriportokban, akár Alinda vagy mások előtt mindent képekben, hasonlatokban, példázatokban magyarázol. Spontán, szellemesen fakadnak szóra az elmédből kipattant képek. Mindenki érti és élvezi, amit mondasz. Íme egy részlet egy 2011-es riportból:
A költői készség talán többet segít. Inkább régi dolgokat fordítok, gyakran verses műveket – elsősorban Shakespeare-t –, így bizony a költői rutin sokat segít: megpróbálni elmondani valamit másfél sorban, és hogy azt hogyan lehet megvalósítani. Ahogy például a kőműves rutint szerez abban, hogy egy követ nézegetve-forgatva eldöntse, hova illik bele az adott darab a terméskő falba, ugyanez a képesség – nyilván a megfelelő szavak beillesztését értem ez alatt – együtt jár a költői rutinnal is. Ám a nyelvészi tudást ugyanúgy tudom használni, mert sokszor segít abban, hogy az eredetit jobban megértsem. Néha ártatlannak látszó mondatok is egészen furcsák tudnak lenni. Ilyenkor a nyelvészi rutin, ha mást nem, ad valamiféle gyanút. Akár a jó orvos, aki azt mondja: valami nekem itt furcsa!, a röntgen nem mutatja ki, a labor nem mutatja ki, mégis valami furcsa szaga van az egésznek. Ilyenkor az ember utánajár, és kiderül, hogy nem azt jelenti a szó, a kifejezés, van még egy jelentése is, vagy ilyesmi.
E két hasonlat csak két csepp a példázatos nyelved tengeréből. Jézusi beszédmód ez a javából. És ezért emberi, nagyon emberi!
Kedves Ádám! Isten éltessen még nagyon sokáig!