Fiatalabb tanár koromban Amerikába kísértem egy ötfős hallgatói csoportot. Végzősök voltak mind, csekély volt köztünk a korkülönbség, összetegeződtünk. Hónapokat töltöttünk egy vidéki college-ban. Sejtettem, hogy tudják: meleg vagyok, de nem találtam a módját, hogy ezt szóba hozzam – pedig éreztem, valami jelzésre várnak, hogy részemről oké a téma, nem kell tovább úgy tenniük, mintha nem tudnának semmit. […] A mosodát a lányok bonyolították, s egy ízben a gépből kiszedett férfiholmikat nagy csomóban lerakták elénk: válogassuk szét. Addig ők ültek és cigiztek. Én rutinosan szedegettem ki a gatyáimat (az akkori élettársam jóval karcsúbb volt nálam, szigorúan tiltotta, hogy fölvegyem a dolgait, úgyhogy megszoktam a válogatást); de az a fiú, aki nős volt, minden darabnál habozott, tanácstalanul forgatta-nézegette. „Te milyen jól tudod, melyik a tiéd! – mondta. – Otthon sokkal egyszerűbb: a férfiholmi az enyém, a női holmi a feleségemé.” Ekkor mindenki rám nézett, muszáj volt megszólalnom. „Hát igen – mondtam –, nem minden család ilyen egyszerű!”(Nádasdy Ádám: A vastagbőrű mimóza: Írások melegekről, melegségről. Magvető, 2015, 158.o.)
Ezt a történetet az a jelenet zárja, amikor „az a fiú, aki nős volt” ajándékot vásárol Ádámmal otthonra, és a fiú ekkor érti meg, az ember párja ugyanúgy az ember párja, szerelme, felesége, férje, akár heteró, akár meleg házasságban élnek.
Én is ekkor értettem meg. Az ötfős hallgatói csoport tagjaként boldogan ültem Ádámnál a cigarettafüstben, sőt, gyűjtöttem az ingyengyufákat és ingyencigarettákat a dohányosoknak, mert az ingerszegény főiskolai környezethez már csak az hiányzott volna, hogy a többiek ingerültek legyenek, ha nem tudnak még csak dohányozni sem. Ádámnak több szobája is volt és bármikor lehettünk nála, például éjjel is írhattam szakdolgozatot a külső szobában. Ádámnál lehetett dohányozni, nem úgy, mint a college egész területén, így a többiek cigarettafüstjét szívni, hiába nem dohányoztam soha, egyszerre jelentette a rebellis szabadságot és a családhoz tartozást.
Ezért cserébe igazán a legkisebb dolog volt, hogy kivasaljuk Ádám krokodilszínű kockás ingét.
Leginkább én vasaltam, mert nálunk volt vasaló a kollégiumi mosókonyhában, mosni pedig azért kellett közösen, mert úgy kevesebből is kijöttünk. Az ösztöndíj ebben az első fázisában zsebpénzt még nem nagyon tartalmazott, és bár Ádám még ebben is segített, minden cent számított.
A krokodilszínű kockás inget tehát ki kellett vasalni, amit nem könnyített meg, hogy előbb szárítógépben meg kellett szárítani, utána pedig bőröndben át kellett szállítani Ádám lakásába.
Ádám pedig szomorúan csóválta a fejét, hogy Iván sokkal szebben vasal.
Komolyan számot kellett vetnem a helyzettel. Ádám híresen magasra tette a lécet az embernek, és jaj volt annak, aki nem ugrotta meg a szintet. Jártam Ádámhoz egy nyelvtörténet speckollra, halálmegvető bátorság kellett hozzá, mert hallottam, mit kap, aki hülyének bizonyul. De gondoltam, ne végezzek már úgy, hogy nem próbálom ki, milyen a Nádasdyhoz járni. És mivel tudtam, hogy az életemmel, na jó, a hallgatói önbecsülésemmel játszom, mert nem állok meg a lábamon, ha nem vigyázok, vigyáztam is – amikor a húsvéti szünetre megkaptuk a feladatot, hogy a Canterbury Tales egyik részletét írjuk át fonetikusan, minden egyes szó kiejtését megnéztem a szótárban, nehogy elcsússzak valami pimf kötőszón, amit esetleg rosszul tudok. Meg is kaptam az ötösömet, csak Ádám megjegyezte, ugye tudom, hogy bár minden szó fonetikus átírása helyes, a mondathangsúlyok bizony ezeket megváltoztatják…
De itt nem erről volt szó. Bár háztartási teljesítményemre kevésbé voltam hiú, mint az egyetemire, vasalni véletlenül nemzetközi viszonylatban is elismerten tudok – számos fodorral ékes, zöld pettyes kislányruhát is vasaltam már addigra egy angol család nagy gyönyörűségére. Egy krokodilszínű kockás ing nem jelenthet megoldhatatlan problémát, akkor se, ha a szárítóból jön ki.
Ádám pedig csak szomorúan csóválta a fejét, hogy Iván sokkal szebben vasal.
Ki volt zárva a nevelői szándék. Amikor nevelői szándék volt, azt Ádám világossá tette, mint például amikor azt akarta, mi oldjuk meg a március 15-i megemlékezés technikai lebonyolítását. Vagy amikor egyszer, talán ugyanennek kapcsán, azt mondta, nincs köztünk harag, hanem konfliktus van: ütköznek az érdekeink, de ez semmilyen módon nem befolyásolja az egymás iránti barátságunkat. Meg kell oldani a konfliktust. De itt nem a fejcsóváláson volt a hangsúly, nem volt megoldható konfliktus és nem csak a teljesítmény múlta alul az elvárásokat. Itt a szomorúság volt a lényeg.
A krokodilszínű kockás inget nem Iván vasalta.