Először a múlt században, még a magnó előtti able-table korszakban, amikor még Stephanides Éva néni hívta fel a figyelmünket, hogy van különbség a lady és a milk [l]-je között, ugye világos és sötét, és András László cigarettázott az órán, és hátraszólt, miközben a táblára írt, maguknak minderről mi a véleménye? A véleményünket kérdezte azokban a gyönyörű hónapokban, amikor haladtunk előre az ANGOL felé, ami akkoriban csodás, roppant fontos és nemes dolognak tűnt. Akkortájt bukkant fel a kiejtési versenyen egy gólya, babaarcú, pirulós, hogyishívják milyen Ádám, és olyan pompásan és könnyedén beszélt angolul, hogy Őfelsége II. Erzsébet nem vette volna észre, hogy nem sussexi tőzsgyökér, és az ember rögtön úgy érezte, hogy hát igen, vagyunk. Vagyunk páran, akik Queen’s Englishül betéve tudjuk az Importance of Being Earnestet, felállunk, ha megszólal a Halleluja a Messiásban, sőt magunkban vele énekeljük, hogy King of Kings. Aztán jött valami teljesen más, más trend, más elmélet, szlengek, versek, viták és gondok, ötletek és munkák, nagy sodrás, ami néha megállt, hogy pianínóra támaszkodva, boros pohárral a kézben, elénekeljük a Bözsi ne sírjont, vagy a Barnabőrű hableányt.
És jöttek a barátok, voltak emlékké nemesedő szelíd esték, tündöklő asztal, már-már verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak, és éltek a holtak, Ruttkay, Iván, András, sokan a többiek, akkoriban virágoztak a hársfák. Aztán begyűrűzött sok huncutság, alkalmazott nyelvészet, számítógép, pénzt kellett keresni, gyerekek születtek, zsugorodott az idő, Ádám konyhaasztalán kiterítve feküdt a sok végzendő, megírandó, olvasandó, a válasz, a kérdés, és már nyolc óra, már indulni kell, képviselni kell, mert néznek, mert hallgatnak, beszélni, szólni kell.
Egyszer, még az ELTE Tanárképző Főiskolájának bimbózó angol tanszékére hívtam Ádámot, tartson fonetika előadást az első évfolyamnak. Rémülten láttam, hogy a termünkben nincsenek székek. Lent a pincében tárolták a súlyos vasszékeket, én meg sem bírtam emelni egyet sem, segítség égen-földön sehol senki, ebédidő, kérem, majd egy óra múlva tessék jönni. Az első benyomás az legyen, hogy szék sincs? Ádám, aki szerencsére korán jött, levette a zakóját, és felcipelte egyenként az előadóba az összes széket. Majd az átizzadt ingre visszavette a zakót, felállt a katedrára, és minden zavar nélkül ragyogó előadást tartott.
Az utóbbi évtizedekben már csak messziről láttam Ádámot, néha összefutottunk, összenéztünk értekezleten, metrón, pár szót beszéltünk, színházi szünetben, folyosón valahol, és rohantunk el tovább a saját dolgaink után. Azért írok, hogy elmondjam, nagyon jó érzés, hogy Ádám van. Fel lehet hívni, ha tetszett valami, amit csinált, írt, fordított, énekelt, ha fontos valamit megbeszélni vele, megkérdezni tőle, ha tiltakozni, vagy támogatni kell. Ádám van, amikor távol, akkor is közel.