== Nádasdy Ádám
= A szótag
=== Magyar Narancs, 2006/03/30

A szótag olyan mint a szerelem: mindenki tudja, hogy mi az, de nehéz pontosan meghatározni. Vannak egyértelmű esetek: a //mogyoró// nyilván három szótag, de hány szótag az //óriási//: három vagy négy? És az //augusztus//? És bár nyilvánvaló, hogy a //fáj// egy, a //fái// kettő, miben áll a különbségük? Hogy állapítható meg, hogy mi hány szótag, és főleg: hol a szótagok közti határ?

A //mo-gyo-ró// minden szótagja „CV” alakú, vagyis egy mássalhangzó ( „C”, a latin consonans szóból) plusz egy magánhangzó (jele „V”, latin vocalis). Az //idea// szóban az első és az utolsó szótag csak V, vagyis //i-de-a// = V-CV-V. Azt látjuk tehát, hogy a mássalhangzó nem feltétlenül szükséges a szótaghoz, a magánhangzó viszont igen. Ahány magánhangzó, annyi szótag. Erre utalnak a hagyományos nevek: a „magán-hangzó” önmagában is lehet szótag, de a „mással-hangzó” csak mással (azaz a magánhangzóval) együtt alkothat szótagot. A régi nevek azt sugallják, hogy V alakú szótag van, de C alakú szótag nincs. A //stóla, sztráda// szavakat — hagyományosan legalábbis — nem szoktuk *//s-tó-la, *sz-t-rá-da// formában szótagolni, csak //stó-la, sztrá-da// gyanánt. Vagyis a magánhangzó előtti összes mássalhangzót (a szótag „nyitányát”) a kérdéses szótagba soroljuk. Ezek szerint a szótagnyitány lehet zérus, illetve maximum 3 mássalhangzó, vagyis V-, CV-, CCV-, CCCV-. És ugyanezt találjuk a szótag végén is: a //szekér, karszt// nem szótagolódik //*sze-ké-r, *ka-r-sz-t// formában, hanem //sze-kér, karszt// gyanánt. Tehát a szótagnak a magánhangzó utáni része (a szótag „kódája”) megint csak lehet zérus, illetve maximum 3 mássalhangzó, vagyis -V, -VC, -VCC, -VCCC. A szótag képlete tehát: C<sub>0–3</sub>VC<sub>0–3</sub>. (Jegyezzük meg, hogy ez a mai magyarra és sok más nyelvre, pl. az angolra érvényes, míg más nyelvek — pl. japán, perzsa, olasz, ómagyar — ennél szigorúbb megszorításokat alkalmaznak.)

No jó, de mi legyen a //kéreg// szótagolása: //ké-reg// vagy //kér-eg//? Mindkét megoldás jól formált szótagokat eredményez, hiszen a fenti képlet szerint a //ké, kér, reg, eg// mind hibátlan magyar szótag. Hogyan döntsünk? A két magánhangzó közti mássalhangzót az előző szótag kódájának, vagy a következő szótag nyitányának tekintsük? Ilyenkor szétnézünk a világ nyelveiben, hogy vajon lehet-e valamelyik megoldást „normálisnak” vagy „univerzálisabbnak” tekinteni? Nos, azt találjuk, hogy olyan nyelv számos van, ahol muszáj minden szótagnak mássalhangzóval kezdődnie (azaz a nyitánytalan, V-kezdetű szótag tiltva van), de olyan nincs, ahol muszáj volna mindnek magánhangzóval kezdődnie (azaz a nyitányos, C-kezdetű szótag volna tiltva). Ez nem következik semmiből, de annyira általános, hogy nyilván részét képezi az UG-nek (Unverzális Grammatika), mely az emberi agy nyelvvel kapcsolatos „gyári beállításait” tartalmazza. „Preferáld a nyitányt!”. Ezért úgy döntünk, hogy a //kéreg// szótagolása legyen //ké-reg// (ezt ajánlja az akadémiai helyesírási szabályzat is).

No jó, de mi legyen a //tinta// szótagolása: (1) //ti-nta,// (2) //tin-ta,// (3) //tint-a//? A fenti elvnek az (1) tenne leginkább eleget, hiszen az mindkét mássalhangzót a nyitányba teszi. Ám szó elején //nt-// sosincs; az viszont bonyolítaná a nyelvtant, ha a szó első szótagjára más felépítési elveket adnánk, mint a többire, s Arisztotelész azt mondta: az egyszerűbb leírás a jobb leírás. Így az (1) megoldást elvetjük s elvünket megszorítjuk: „preferáld a nyitányt, de csak amennyiben szó elején is előfordul!” A maradék kettőből a nyitánypreferálás elve a (2)-est választja: //tin-ta.//

No jó, de mi legyen a //létra// szótagolása: (4) //lé-tra,// (5) //lét-ra,// (6) //létr-a//? A fentiek alapján a (4) a legjobb, hiszen a nyitányba teszi mindkét mássalhangzót, és nem sérti a szóeleje-elvet sem, minthogy a magyarban számos szó kezdődik //tr-//rel: //tréfa, trágya, trombita,// stb. Az (5) kevésbé jó, mert a kódában hagyja a //t-//t, a (6) pedig kétszeresen is sérti a nyitánypreferálás elvét. Érdekes, hogy itt a magyar íráshagyomány mégis az (5)-öt részesíti előnyben. Ezzel föladja a „szó eleje egyenlő szótag eleje” elvet: //lét-ra// (és nem //lé-tra,// pedig van //trá-gya//), //must-ra// (és nem //mu-stra,// pedig van //strand//), //zak-lat// (és nem //za-klat,// pedig van //klassz//). Még az is lehet, hogy igaza van; a mai nyelvészet is hajlik arra, hogy a szó peremei másként elemződjenek, mint a belseje.

A helyesírás támaszkodik a beszélők intuíciójára, tehát hogy énekléskor, skandáláskor melyiket választják. Persze nehéz egy írásbeliséggel átitatott kultúrában (négy elemit szinte mindenki végzett az utóbbi száz évben!) igazi, „naív” intuíciót találni, fennáll a veszélye, hogy az emberek, ha szótagolásra kérjük őket, az iskolában tanult elválasztási szabályt adják vissza. A kisgyerekek megbízhatóbbak; a kiszámolóban inkább az //isz-li-pó// skandálást találjuk (azaz //lét-ra//), és nem az //i-szli-pó// megoldást (azaz //lé-tra//). A Beatrice együttes — ortográfiai pedantériával talán nem vádolható — közönsége is a „ricse” (és nem a „tricse”) alakot skandálta.

A helyesírási hagyomány //lét-ra// megoldása nemcsak ilyen induktív-empirikus, hanem deduktív-elméleti megfontoláson is alapszik: mivel a XIX. században tisztázódott, hogy a magyar nyelv legrégibb szórétegében (és a rokon nyelvekben: a finnben, vogulban stb.) szó elején legföljebb egy mássalhangzó állhat, a helyesírás ezt a mai magyarra is elvként alkalmazza. Az elv így szól: „preferáld a nyitányt, de csak egy mássalhangzó erejéig!”

A szótag nem értelmes dolog, mert a beszéd mechanikus, azaz fonetikai részéhez tartozik. A //mentők// szó értelmi tagolása //ment+ő+k// (ezek a nyelvtani elemei), szótagolása mégis //men-tők,// ahol se a //men,// se a //tők// nem felel meg semmi értelmesnek. Ezt a helyesírás is így írja elő. De már visszahőköl akkor, ha nagyon (?) belevágna a szótagolás az értelmi tagolásba: a //rendőr// szót nem a fonetikailag helyes //ren-dőr// formában választja el, hanem az értelmi elemzés szerinti //rend-őr// alakban (pedig a //ren-dőr// ugyanolyan szótagszerkezetű, mint a //ken-dő//). Ugyanakkor az idegen szóelemeket a helyesírás keményen bedarálja az egy mássalhangzós nyitány elvébe: //diag-ram// (pedig értelmileg //dia+gram//), //konk-rét// (pedig //kon+krét//), //disz-tichon// (pedig //di+sztichon,// hiszen „kétsoros vers”). És ott volt szegény //Karl Liebk-necht,// ha valaki emlékszik. A megoldás tiszta és logikus, de ennyire ma már nem kéne finnugornak lennünk.