Karácsony van, erről sokaknak a szeretet jut eszükbe, nekem viszont a szóeleji mássalhangzócsoportok feloldódása. A karácsony szó a középkorban került a magyarba valamelyik szláv nyelvből, mint az új vallás és egyáltalán az új kultúra, naptár, időszámítás szava. A szláv eredeti kracsun volt; az akkori magyar (az ómagyar) azonban nem tűrte az olyan szavakat, melyek két mássalhangzóval kezdődtek, ilyenek addig nem is voltak a magyarban, ezért a magyar besztélők a kr- szókezdetet egy magánhangzó beszúrásával feloldották, tehát nem krácsun-nak, hanem karácsun-nak mondták (ebből lett aztán a mai karácsony).

Gyakran látjuk, hogy egy nyelv nem tűr valamely hangot vagy hangcsoportot, és az idegenből átvett szavakat ennek megfelelően átalakítja. Az angol például nem ismeri az ű hangot, mely viszont a franciában gyakori; ezt a hangot az angol jú-val helyettesíti. A francia cube ‘kocka’ szó ejtése a franciában [kűb], de az angolban [kjúb]. A német nem tűri a szókezdő sz hangot, és minden ilyet vagy s-sel vagy z-vel helyettesít: az olasz solo német ejtése [zóló], az angol strike (= sztrájk) német ejtése [strájk]. Az oroszban nincs megengedve a -ni- hangkapcsolat, csak a -nyi-, ezért a nikkel oroszul nyikel, a madártan pedig ornyitológija.

Nem ritka azonban, hogy ha tartós a kapcsolat két beszédközösség, két nyelv között, és nagy számban jönnek az idegen szavak, akkor az átvevő nyelv enged a nyomásnak és beadja a derekát. A magyarban például már 1458-ban megjelenik a kristály szó mint a német Kristall átvétele, s az irodalmi nyelvben nem lesz belőle *kiristály (bár az egyszerű emberek beszédében ez a forma sokáig bújkálhatott, még 1863-ban is feljegyeztek a népdalgyűjtők kiristáj ejtést). A mohácsi vész után, a középmagyar korban azután földcsuszamlás-szerűen jelennek meg a két vagy több mássalhangzóval kezdődő szavak: 1577-ben már magyar szó a kréta (latin creta), 1708-ban a kripta (latin crypta), és mára már a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsítja a magyar nyelv a szókezdő kr-- csoporttal szemben: króm, krumpli, krapek, kredenc, kritika, sőt skrupulus.

Az angol nyelv legrégebbi korszakában, az óangolban nem volt megengedve a szókezdő v- hang, ezért a latin vers(us) szót (jelentése ‘sor, vers’) ekkor még fers formában vették át. A normann hódítással a 12. századtól azonban elkezdődött a francia hatás, és tömérdek v- kezdetű francia és latin szó bombázta az angol beszélőket, akik végül beadták a derekukat, s így a mai angolban bőven van v- kezdetű szó: very, visit, vain ‘hiú’, vine ‘szőlő’, stb. Az óangol fers alakot is lecserélték a franciásabb-latinosabb verse-re (angol ejtése [vörsz]).

A magyar sokáig nem tűrte az olyan szavakat, melyek „vegyes hangrendűek” voltak, azaz magas és mély magánhangzók álltak ugyanabban a szóban. Ezért lett a régi ünnap (‘szent nap’) szóból ünnep, a jóember-ből jámbor. Mára ezt a kikötést a nyelv feladta, s számos olyan szó van a magyar szókincsben, mint Európa, sofőr, rezsó, attitűd, melyekben keverednek a magas és mély magánhangzók: e + u, o, a; o + ő; e + ó; a + i, ű.

Sokszor látjuk tehát, ahogyan a nyelv beadja a derekát, és befogadja azt, ami eredetileg ellenkezett a természetével. Vannak azonban szép számmal esetek, amikor egy nyelv kitart, és — legalábbis cikkünk írásának időpontjáig — még nem adta be a derekát. Az angol például mindmáig nem tűri a [psz-] szókezdetet, ezért a psychology szót változatlanul és büszkén [szájkolodzsi]-nak mondják, holott minden művelt angol tudja, hogy a görög eredeti psz-szel kezdődik. A spanyol nem tűri szó elején a [w-] hangot (ez gyors [u]-ra emlékeztető hang), ezért az angol whisky szót [guiszki]-nek mondják. A magyar ugyancsak nem tűri ezt a [w] hangot, de más helyettesítéshez folyamodik: [v] hangot ejt helyette, tehát [viszki]. Számos ilyen tilalom ma is keményen fennáll a magyar hangtanban. Így például a magyar ma is szigorúan tiltja, hogy a szó végén rövid o álljon, ezért az olasz solo (melynek olasz ejtése [szólo]) a magyarban szóló lesz, a francia Godot név (francia ejtése [godo]) pedig magyarul godó.

Ravaszabbak az olyan példák, amikor a nyelv tágabb szerkezete, a nyelvtan tiltja valamely kiejtés használatát. Vizsgáljuk meg például az angol [éj] hang sorsát a magyarban. Ezt a hangot az angolban olyan szavakban találjuk, mint laser ejtsd [léjzör], baby ejtsd [béjbi], vagy Cage zeneszerző neve, ejtsd [kéjdzs]. A magyarban ezeket lézer, bébi, kédzs formában ejtjük, azaz az [éj] hangot é-vel helyettesítjük. De vajon miért? Hiszen a magyarban is létezik [éj] hangkapcsolat, például karéj, kéj, mély, veszély. Igen ám, csakhogy ezek mind a szó végén vannak, azaz a magyar beszélő tud ugyan [éj] kapcsolatot ejteni, de csakis a szó végén. Az olyan angol szavakat, ahol az [éj] hang a végén áll, elvileg tehát lehetne a magyarban is így ejteni: van is, aki így mondja: display = diszpléj, Earl Grey = örlgréj, spray = szpréj. Az é-vel való helyettesítést azonban sokan ide is kiterjesztik, mondván, hogy az angol [éj]-nek általában a magyar é feleljen meg: diszplé, örlgré, szpré, sőt a szókezdetet a magyaros-németes hagyomány szerint alakítva: spré.

Az [éj] helyzete azonban a nylevtanra is érzékeny. Van ugyanis számos magyar szó, melynek nem a végén, hanem a belsejében van az [éj] hangkapcsolat: karéjhoz, kéjt, mélység, veszélyben. Csakhogy ezek mind valamilyen toldalékot (ragot, képzőt) tartalmaznak, így az [éj] nyelvtanilag itt is a szó — pontosabban a szótő — végén van, s a beszélő ezt intuitíve tudja. Az angol Kate szót ezért ejti a magyar makacsul [két]-nek: tudna ő [kéjt] hangsort is produkálni (hiszen a magyar Micsoda kéjt éreztem mondatban pontosan ez van!), ám agya automatikusan elemzi a szavakat, megállapítja, hogy az angol Kate végén a -t nem rag, hanem a tő része, ezért ott — a magyar nyelv szabályai szerint — nem állhat [éj]. Ezért mondjuk a „Kiss me, Kate” musical címét magyarul kisz mi két-nek. Távol vagyunk még attól, hogy beadjuk a derekunkat.