Négyéves forma kisfiú és kislány utazott a trolin, egy hirtelen fékezésnél összekoccant a fejük. „Összeütöttük a fejünket!” kiabálta a kisfiú nevetve. Elgondolkoztam (mert a nyelvész gyakran gondolkozik): mi mindent tud már ez a gyerek ebbol a nyelvből! Tudja, hogy ez egy úgynevezett „pro-drop” nyelv, tehát nem kell kitenni a névmást (nem *Mi összeütöttük…). Ilyen nyelv sok van (pl. olasz, lengyel, arab), így hát ez nem olyan meglepő. De az már meglepő, hogy a magyarban a pro-drop tulajdonság annyira erős, hogy a birtoklás jelölésekor is elmarad a névmás (tehát nem *a mi fejünket).

Az olvasó most mosolyog: honnan tudná a kisfiú, mi a meglepő a nyelvek világában és mi nem? Pedig lehet, hogy tudja. Van olyan elmélet ugyanis, amely szerint a csecsemő fejében előre, hogy úgy mondjam gyárilag be vannak állítva bizonyos nyelvtani szabályok, nyilvánvalóan úgy, ahogyan a legtöbb nyelvben használatosak. Például, hogy a mondat az alannyal kezdodjön (A hörcsög kiköpte a magokat), inkább, mint valamelyik másik mondatrésszel. Minthogy a legtöbb nyelvben ez így van, nagy a valószínűsége, hogy a gyerek az anyanyelve elsajátítása során ezt így, készen fogja tudni használni, nem kell külön fáradni a megtanulásával. Ha mégis olyan nyelvközösségbe születik, ahol nem ez a normális sorrend (pl. az arabban Kiköpte a hörcsög a magokat a semleges elrendezés), akkor ezt külön meg kell tanulnia, azaz a gyári beállítást (a „paramétert”) át kell állítania egy másik értékre, mint valami kapcsolót. Mint ahogy az ember átállít egy szövegszerkesztőt, ha nem egycolos, hanem mondjuk félcolos margót akar. Az anyanyelv-elsajátítás eszerint nem más, mint két dolog megtanulása: egyrészt a hangképzést kell megtanulni, tehát a száj, nyelv stb. izmait úgy használni, hogy a hangokat („f”, „z”, „ő”…) illetve azok láncolatait („főző”) rendesen tudjuk képezni, pontosan úgy, ahogy meg kell tanulni más finom izomkoordinációkat, például sarkonfordulni vagy pohárból inni. Másrészt át kell állítani a velünkszületett („gyári”) paraméterek közül azokat, amelyek az adott nyelvben nem a „default” (gyári alap-)értékükben valósulnak meg.

Ha ez igaz, akkor e velünkszületett „gyári beállítások” összessége adná az úgynevezett „egyetemes nyelvtant”, az ideális nyelvszerkezetet, melytől minden nyelv egy bizonyos számú ponton eltér, valahogy úgy, ahogy az anatómia-tankönyvben leírt ideális embertől minden létező ember (a normalitáson belül is) valamennyire eltér. Mivel minden nyelv szemmel láthatólag egyformán nehéz — hiszen a kisgyerekek anyanyelvként mindet nagyjából azonos idő alatt, kb. hároméves korukra tanulják meg — az egyetemes nyelvtantól minden nyelv feltehetőleg azonos mértékben tér el, csak éppen más-más „eltérés-csomag” jellemzi őket. A „pro-drop” például az alany kifejezésénél feltehetőleg az alapbeállítások között van („ne használj alanyi névmást”); és ezt az angol, német, héber, stb. anyanyelvbe születő gyereknek a fejében fölül kell írnia, át kell állítania, mert e nyelvekben mindig ki kell tenni a névmást: Mi összeütöttük… A birtoklás kifejezésénél azonban épp a magyar a ritka, sajátos eset, ezért feltehetően nem ez az alapbeállítás.

A kisfiú azt is tudja, hogy kell névelő (tehát nem *Összeütöttük fejünket), de azt is tudja, hogy a magyarban csoportragozás van és nem szóragozás, tehát a ragokat csak egyszer kell kitenni, azaz a névelőt nem ragozzuk (nem *akat fejünket). Tudja, hogy a magánhangzóknak harmonizálniuk kell (nem *ütottuk, *fejunkat), de azt is tudja, hogy ez szigorúan a szó-tartományra igaz, tehát a névelő már nem harmonizál (nem *e fejünket). Tudja ezenfelül, hogy ha a to, amelyhez a ragot rakjuk, kerek magánhangzót (ü, ö) tartalmaz, akkor a rag magánhangzója is kerek lesz (üt-ött-…), de azt is tudja, hogy a harmóniának vannak korlátai: ugyanis többesszámú tő esetén nincs kerekségi harmónia (fejünk-et és nem *fejünk-öt). Az ezüst szó tárgyesetét (ezüst-öt) nyilván helyesen képezné, tehát tudja, hogy az ezüst más tő, mint a fejünk, hiába vannak mindkettőben ugyanolyan magánhangzók: ezüst-öt de fejünk-et.

Derék legényke, gondoltam, négyéves és már tud mindent. Erre odafordul a kislányhoz és azt kérdezi: „Neked is van meleged?” Na, azért van itt még teendő. Nem tudja a kis informáns (így hívjuk a nyelvészetben az embereket; önök valamennyien informánsok, jobb, ha tudnak róla), hogy az X-nek melege van szerkezet nem illik bele teljesen az X-nek Y-ja van általános sémába (mint például Neked is van kenyered?). Pedig a ragozás szempontjából ugyanúgy viselkedik (Nekem/nekünk/neki… melegem/ed/e… van/volt/lenne…), és számos elrendezésben is ugyanúgy vesz részt, például Mitől van meleged? (mint Honnan van kenyered?). Fókuszba is ugyanúgy lehet hozni, ha valamivel ellentétbe állítjuk, tehát Nekem MELEGEM van, és nem klimaxom (mint Nekem KENYEREM van, és nem zsömlém).

Ezekben azonban a van hangsúlytalan, és ez elfedi a különbséget. A kenyere van példában ugyanis a van jelentése „rendelkezik vele, a tulajdona”, míg a melege van példában a van nem jelent semmit, csak nyelvtanilag segít a mondatot összehozni, tehát segédige. A melege van valójában összetett ige, annyit tesz, mint „melegeskedik”. Ezért itt a van nem is lehet hangsúlyos, míg a kenyeres példában igen: Van kenyered? de *Van meleged?, illetve Kenyerem – VAN („még ha szalonnám nincs is”) de *Melegem — VAN („még ha fáradt nem is vagyok”). Azt mondhatjuk, hogy a melege van szerkezet sajátos jelentését a nyelvtan a felszínen bizonyos szerkezetekben megmutatja, másokban (amikor a van mindenképp hangsúlytalan) nem. A legrafináltabb példa a következő, amikor mindkettő lehetséges, mert a van hangsúlytalan, mégis mást jelentenek: Meleged van? (semleges kérdés, „Are you hot?”), de Kenyered van? (kontrasztív kérdés, értsd: „nem zsömléd?”).

A gyerek besétált a csapdába és az operátori (segédigei funkciójú) van-t összemosta a posszesszív (birtoklást kifejező) van-nal. Ezek a szabályok, melyek a jelentéstan és a mondattan határterületén állnak, nehezebben elsajátíthatók, gyakran csak később rögzülnek helyesen. Sebaj, csak dolgozz, öcskös, állítgasd a paramétereidet!