A szótag olyan mint a szerelem: mindenki tudja, hogy mi az, de nehéz pontosan meghatározni. Vannak egyértelmű esetek: a mogyoró nyilván három szótag, de hány szótag az óriási: három vagy négy? És az augusztus? És bár nyilvánvaló, hogy a fáj egy, a fái kettő, miben áll a különbségük? Hogy állapítható meg, hogy mi hány szótag, és főleg: hol a szótagok közti határ?

A mo-gyo-ró minden szótagja „CV” alakú, vagyis egy mássalhangzó ( „C”, a latin consonans szóból) plusz egy magánhangzó (jele „V”, latin vocalis). Az idea szóban az első és az utolsó szótag csak V, vagyis i-de-a = V-CV-V. Azt látjuk tehát, hogy a mássalhangzó nem feltétlenül szükséges a szótaghoz, a magánhangzó viszont igen. Ahány magánhangzó, annyi szótag. Erre utalnak a hagyományos nevek: a „magán-hangzó” önmagában is lehet szótag, de a „mással-hangzó” csak mással (azaz a magánhangzóval) együtt alkothat szótagot. A régi nevek azt sugallják, hogy V alakú szótag van, de C alakú szótag nincs. A stóla, sztráda szavakat — hagyományosan legalábbis — nem szoktuk *s-tó-la, *sz-t-rá-da formában szótagolni, csak stó-la, sztrá-da gyanánt. Vagyis a magánhangzó előtti összes mássalhangzót (a szótag „nyitányát”) a kérdéses szótagba soroljuk. Ezek szerint a szótagnyitány lehet zérus, illetve maximum 3 mássalhangzó, vagyis V-, CV-, CCV-, CCCV-. És ugyanezt találjuk a szótag végén is: a szekér, karszt nem szótagolódik *sze-ké-r, *ka-r-sz-t formában, hanem sze-kér, karszt gyanánt. Tehát a szótagnak a magánhangzó utáni része (a szótag „kódája”) megint csak lehet zérus, illetve maximum 3 mássalhangzó, vagyis -V, -VC, -VCC, -VCCC. A szótag képlete tehát: C_0–3VC_0–3. (Jegyezzük meg, hogy ez a mai magyarra és sok más nyelvre, pl. az angolra érvényes, míg más nyelvek — pl. japán, perzsa, olasz, ómagyar — ennél szigorúbb megszorításokat alkalmaznak.)

No jó, de mi legyen a kéreg szótagolása: ké-reg vagy kér-eg? Mindkét megoldás jól formált szótagokat eredményez, hiszen a fenti képlet szerint a ké, kér, reg, eg mind hibátlan magyar szótag. Hogyan döntsünk? A két magánhangzó közti mássalhangzót az előző szótag kódájának, vagy a következő szótag nyitányának tekintsük? Ilyenkor szétnézünk a világ nyelveiben, hogy vajon lehet-e valamelyik megoldást „normálisnak” vagy „univerzálisabbnak” tekinteni? Nos, azt találjuk, hogy olyan nyelv számos van, ahol muszáj minden szótagnak mássalhangzóval kezdődnie (azaz a nyitánytalan, V-kezdetű szótag tiltva van), de olyan nincs, ahol muszáj volna mindnek magánhangzóval kezdődnie (azaz a nyitányos, C-kezdetű szótag volna tiltva). Ez nem következik semmiből, de annyira általános, hogy nyilván részét képezi az UG-nek (Unverzális Grammatika), mely az emberi agy nyelvvel kapcsolatos „gyári beállításait” tartalmazza. „Preferáld a nyitányt!”. Ezért úgy döntünk, hogy a kéreg szótagolása legyen ké-reg (ezt ajánlja az akadémiai helyesírási szabályzat is).

No jó, de mi legyen a tinta szótagolása: (1) ti-nta, (2) tin-ta, (3) tint-a? A fenti elvnek az (1) tenne leginkább eleget, hiszen az mindkét mássalhangzót a nyitányba teszi. Ám szó elején nt- sosincs; az viszont bonyolítaná a nyelvtant, ha a szó első szótagjára más felépítési elveket adnánk, mint a többire, s Arisztotelész azt mondta: az egyszerűbb leírás a jobb leírás. Így az (1) megoldást elvetjük s elvünket megszorítjuk: „preferáld a nyitányt, de csak amennyiben szó elején is előfordul!” A maradék kettőből a nyitánypreferálás elve a (2)-est választja: tin-ta.

No jó, de mi legyen a létra szótagolása: (4) lé-tra, (5) lét-ra, (6) létr-a? A fentiek alapján a (4) a legjobb, hiszen a nyitányba teszi mindkét mássalhangzót, és nem sérti a szóeleje-elvet sem, minthogy a magyarban számos szó kezdődik tr-rel: tréfa, trágya, trombita, stb. Az (5) kevésbé jó, mert a kódában hagyja a t-t, a (6) pedig kétszeresen is sérti a nyitánypreferálás elvét. Érdekes, hogy itt a magyar íráshagyomány mégis az (5)-öt részesíti előnyben. Ezzel föladja a „szó eleje egyenlő szótag eleje” elvet: lét-ra (és nem lé-tra, pedig van trá-gya), must-ra (és nem mu-stra, pedig van strand), zak-lat (és nem za-klat, pedig van klassz). Még az is lehet, hogy igaza van; a mai nyelvészet is hajlik arra, hogy a szó peremei másként elemződjenek, mint a belseje.

A helyesírás támaszkodik a beszélők intuíciójára, tehát hogy énekléskor, skandáláskor melyiket választják. Persze nehéz egy írásbeliséggel átitatott kultúrában (négy elemit szinte mindenki végzett az utóbbi száz évben!) igazi, „naív” intuíciót találni, fennáll a veszélye, hogy az emberek, ha szótagolásra kérjük őket, az iskolában tanult elválasztási szabályt adják vissza. A kisgyerekek megbízhatóbbak; a kiszámolóban inkább az isz-li-pó skandálást találjuk (azaz lét-ra), és nem az i-szli-pó megoldást (azaz lé-tra). A Beatrice együttes — ortográfiai pedantériával talán nem vádolható — közönsége is a „ricse” (és nem a „tricse”) alakot skandálta.

A helyesírási hagyomány lét-ra megoldása nemcsak ilyen induktív-empirikus, hanem deduktív-elméleti megfontoláson is alapszik: mivel a XIX. században tisztázódott, hogy a magyar nyelv legrégibb szórétegében (és a rokon nyelvekben: a finnben, vogulban stb.) szó elején legföljebb egy mássalhangzó állhat, a helyesírás ezt a mai magyarra is elvként alkalmazza. Az elv így szól: „preferáld a nyitányt, de csak egy mássalhangzó erejéig!”

A szótag nem értelmes dolog, mert a beszéd mechanikus, azaz fonetikai részéhez tartozik. A mentők szó értelmi tagolása ment+ő+k (ezek a nyelvtani elemei), szótagolása mégis men-tők, ahol se a men, se a tők nem felel meg semmi értelmesnek. Ezt a helyesírás is így írja elő. De már visszahőköl akkor, ha nagyon (?) belevágna a szótagolás az értelmi tagolásba: a rendőr szót nem a fonetikailag helyes ren-dőr formában választja el, hanem az értelmi elemzés szerinti rend-őr alakban (pedig a ren-dőr ugyanolyan szótagszerkezetű, mint a ken-dő). Ugyanakkor az idegen szóelemeket a helyesírás keményen bedarálja az egy mássalhangzós nyitány elvébe: diag-ram (pedig értelmileg dia+gram), konk-rét (pedig kon+krét), disz-tichon (pedig di+sztichon, hiszen „kétsoros vers”). És ott volt szegény Karl Liebk-necht, ha valaki emlékszik. A megoldás tiszta és logikus, de ennyire ma már nem kéne finnugornak lennünk.