Mátrai egy öntelt fráter, a húga pedig egy erőszakos perszóna. Ezt jólesett végre kertelés nélkül kimondani. De azért a kérdésben nincs teljes egyetértés, sokak szerint ugyanis egyszerűen arról van szó, hogy Mátrai egy magabiztos férfi, a húga pedig egy határozott nő. Minthogy azonban a nyelvészt nem a valóság érdekli, hanem a nyelv (amiképpen a fotográfust sem a valóság érdekli, hanem a fényképezés), annyit leszögezhetünk, hogy ugyanarról a Mátrairól és ugyanarról a húgról mindkettőt lehet mondani. Nézőpont kérdése, hogy valakit önteltnek mondok-e vagy magabiztosnak, hogy erőszakosnak minősítem-e vagy határozottnak. A jelentéstan nehezen tudja eldönteni, hogy az ilyen párok között tényleges tartalmi különbség van-e (mint alma és körte, bézs és rózsaszín között), avagy teljesen ugyanazt a dolgot jelölik, melyet lehet kedvező színben (magabiztos, határozott) avagy elítélőleg (öntelt, erőszakos) föltüntetni. Ha ez utóbbi az igaz, tehát ugyanarról a dologról, tulajdonságról van szó, akkor e szópárok között nem „igazi” jelentéskülönbség van, hanem stíluskülönbség.

A stílus ugyanis pontosan erre való: adott dologról kétféleképp beszélni. Ettől a dolog objektíve, a valóságban ugyanaz marad, ám — mint mondtuk — a nyelv érdekesebb, mint a valóság, a nyelv teremtő erő, azaz ha valaminek neve van, akkor a dolog elkezd létezni, tehát végső soron nem marad ugyanaz. Hát persze hogy nem ugyanaz, hogy valaki magabiztos vagy öntelt, határozott vagy erőszakos. De talán csak úgy nem ugyanaz, mint hogy a szomszédék kutyáját a kutya vagy a dög szóval illetem: Megint ugat a kutya, ill. Megint ugat a dög. Objektíve ugyanarról az állatról van szó, mégis más-más szót használok, mert a dög alkalmazásával véleményemet, hozzáállásomat, hangulatomat mintegy belekódolom az üzenetbe. Ezt nevezi a nyelvészet stílusnak.

Az eddig példákban a stílus mindig egyfelé, a negatív irányba mutatott. Bizonyos szavak stílusértéke pontosan ez, hogy kifejezzék: a beszélő elítéli, rosszallja, lekicsinyli a dolgot. Ezt hívjuk pejoratív stílusértéknek. (A pejoratív latin szakszó, magyarul úgy mondhatnánk: lerontó, rosszalló. Alapja a latin pejor ’rosszabb’.) Figyelem: a pejoratív szavak ugyanazt a dolgot írják le, amiről egyébként lehetne semleges vagy akár elismerő szavakkal is beszélni. Ha maga a dolog objektíve kellemetlen vagy rossz, akkor a róla való beszéd nem pejoratív, hiszen nincs rajta mit lerontani: úgy rossz, ahogy van. Ha azt mondom: A lerongyolódott foglyok vérhasban pusztultak el, ebben nincs semmi pejoratív, ha egyszer így volt, így volt, ez semleges beszámoló — hogy a fényképészeti hasonlatnál maradjak, a kép sokkoló voltát nem a bravúros kamerahasználat, hanem a lefotózott tárgy adja. Sőt, az sem pejoratív, hogy A sarokban bűzölgött a szar, hiszen itt valóban fekáliáról van szó (más kérdés, hogy a szar szó használata illetlenség, számos helyzetben tabu, ám ez nem jelentéstani, hanem nyelvhasználati-társadalmi, azaz pragmatikai-szociolingvisztikai jelenség). Szerintem még az sem pejoratív használat, hogy Mátrai projektje szar, ez egyszerű metafora, egy haszontalan és rút dolog nevét használja föl egy másik haszontalan és rút dolog minősítésére.

Az olvasó már érzi, hogy engem igazán a fráter és a perszóna érdekel. Ezeknek a viselkedése ugyanis igazi nyelvi kérdés: objektíve, a külvilág felől semmi nem magyarázza, hogy a magyarban ezek a szavak csakis elítélő, lekicsinylő, azaz pejoratív értelemben használatosak, ráadásul — s ez még érdekesebb — sose önmagukban. *Mátrai egy fráter! *A húga egy perszóna! A csillaggal szokás szerint azt jelöltük, hogy ilyen mondatok nincsenek. Mindkettő eredetileg ártatlan latin szó: frater annyi mint ’fivér’, persona annyi mint ’személy’. A magyarban érdekesen alakult a sorsuk, ma objektíve csak ennyit jelentenek: ’férfi’, illetve ’nő’, ám csakis pejoratív kollokációban (szókapcsolatban), csak egy pejoratív jelző mellett használhatók, annak mintegy nyomatékot adva, a pejoratív stílust tovább mélyítve: szemtelen fráter (ugyanő máskor: demokratikus jogaiért bátran szót emelő férfi), erkölcstelen perszóna (ugyanő máskor: szerelmi életét a saját ízlése szerint, önállóan alakító nő). A fráter és a perszóna tehát „üresen pejoratívak”.

Ám bármily érdekes e két szó, a nyelv változik, s a fráter és a perszóna kikopott az élő nyelvhasználatból. Példáink mind irodalmi ízűek voltak. Létezik-e ma ilyen szó? Férfiakra mindenképpen: az alak. Ugyanúgy, mint a fráter, csakis pejoratív jelzővel állhat: Mátrai egy öntelt alak, Egy szemtelen alak vissza mert pofázni, A főnök egy gerinctelen alak, és így tovább. Nem használjuk az alak szót — legalábbis normális körülmények között — semleges vagy dícsérő értelemben, tehát nincs olyan, hogy *Mátrai egy magabiztos alak, *Egy bátor alak vitába mert szállni, *A főnök egy diplomatikus alak. (Vigyázzunk: a modern szlenges-kreatív nyelvhasználat éppen ezzel szeret játszani: a pejoratívat néha semlegesként alkalmazza és viszont. Innen van tehát az imádnivaló alak, nagyon rendes alak, ez egy tisztességes alak — ezek stílusjátékok, ugyanolyanok, mint a rém érdekes, szörnyen élvezem, iszonyú bájos.) Nőkre nem tudok ilyen „üresen pejoratív” szót, esetleg talán a p*csa ilyen, tehát A főnöknőm egy gerinctelen p*csa; Mátrai húga egy erőszakos p*csa, ám sokak szerint vitatható, hogy üres-e, azaz tényleg csak annyit jelent-e, hogy ’nő’. A szó férfi anatómiai pendant-ja, a f*sz nem tartozik ide, nem üresen pejoratív, annak önálló jelentése van: ’ostoba, ügyetlen, kellemetlen ember’, hiszen önmagában is használható: Mátrai egy f*sz.

A fószer és a csávó önmagukban nem pejoratívak, pozitív-negatív értelemben semlegesek, nyugodtan használhatjuk őket dícsérőleg is: nagyon művelt fószer, tök karakán csávó, ahogy pejoratív összefüggésben is: öntelt fószer, nagypofájú csávó. A következő példában húzzuk alá színessel a pejoratív, illetve a szleng szavakat, s figyeljük meg, hogy a kettő mennyire nem ugyanaz: „Nem tűröm, hogy a lányom hozzámenjen egy istentagadó alakhoz!” — kiabálta a lelkész, mikor megtudta, hogy a lánya hozzá akar menni egy ateista fószerhez.