A rendelőintézetben egy bácsi hajolt le az ablakhoz, ahol be kellett nyújtani a dolgokat. „Vizelet?” — mondták az ablak mögül. A bácsi kicsit fölegyenesedett, és félig nekünk, a többi várakozónak mondta: „Aztat is kelletett hozni?” Egyszerű, szegényes ruhájú, öreg bácsi volt, talán őstermelő, és mindez nagyon régen történt, az ötvenes években, a rendelőintézetet még OTI-nak hívták. Mindenesetre akkoriban az iskolázatlan beszélők még sűrűn használták az aztat meg a kelletett alakokat. Ragkettőzés?

A jelenség, hogy egy ragozott szóhoz még egyszer hozzátesznek egy ugyanolyan értelmű ragot, vagyis kétszer jelölik ugyanazt a dolgot, nem ritka a világ nyelveiben. Itt van például az angol children ’gyerekek’, amely kétszer van ellátva a többesszám ragjával: egyszer az -er raggal, child+er (ez volt az eredeti, lásd német Kinder), majd az -en raggal, child+er+en, mely kicsit egyszerűsödve adta a mai children alakot. Híres még az olasz ’lenni’ ige: essere, ez a latin esse ’lenni’ szóból származik, ám az olaszok nem érezték eléggé infinitivuszosnak, s hozzátették a -re ragot (es+se+re) — most már boldogok, mert minden igéjük infinitivusza -re végű (ama+re, fini+re stb.). Van számos szó, ahol az első rag már nem ismerhető föl, mert elavult vagy más nyelvben keletkezett, ilyen a magyar kekszek (cake+s+ek) és médiák (medi+a+k); ezekben nem lehet duplán ragozásról beszélni (még ha sok laikus ezt is hiszi), mert az első rag rég a tő részévé vált.

Persze jegyezzük meg, hogy az iménti példákban, bár a jelzés kétszer van ott, a rag mégiscsak más: az angol ’gyerekek’ nem *childerer, az olasz ’lenni’ nem *essese. A magyar aztat és kelletett azért feltűnő, mert mintha ugyanaz a rag volna bennük duplán: az aztat-ban a tárgyrag (az+t+at), a kelletett-ben pedig — úgy tűnik — a múlt idő (kell+et+ett).

Mindez úgy került most elő, hogy Judit barátnőm ógörögöt tanít, s a görögben lépten-nyomon van ez. Például — mondja — Homérosznál előfordul az etheléisi igealak, azt jelenti, ’hogy ő akarjon’. Csakhogy az etheléi magában is ugyanezt jelenti (az -éi az ige kötőmód egyesszám 3. személyét fejezi ki), a -si hozzátétele teljesen fölösleges. Ám ez a -si számos más igealakban előfordul, az egyesszám 3. személyt (tehát az „ő” alakot) fejezi ki, ezért a görögök úgy érezték: tegyük hozzá ezt a -si-t, hadd legyen biztos, hogy „ő”. Így keletkezett a kétszeres jelölés: ethel+éi+si.

Judit diákjai rosszallóan csóválják a fejüket: micsoda szamárság ez az etheléisi, Homérosz is jobban odafigyelhetne, hogy mit ír, ugyanazt a dolgot kétszer jelölni, na hiszen! A tanárnő fölhívja a figyelmüket, hogy a magyarban is van aztat és kelletett. Az aztat (eztet, őtet) alakot mindenki ismeri, ám az utóbbi években a kelletett hallatán a fiatalok hitetlenkedve néznek rá: ezt nem ismerik. Judit hozzám fordult megerősítésért: ugye létezik ilyen szó, és ugye valóban példa a ragkettőzésre? Ó, igen, vágtam rá, remek példa, bár nagyon megritkult a használata, már csak idős, főleg vidéki beszélőtől tartanám elképzelhetőnek.

De valami nem hagyott nyugodni, és a barátaimnak is elővezettem a dolgot. Először rábólintottak, igen, a kelletett-ben a múlt idő ragja kétszer van kitéve. De aztán ők is elbizonytalanodtak: ha a második (a „fölösleges”) ragot lehagynánk, akkor csak kellet maradna; no de miféle múltidő ez, miért nem kellett? Ha kétszer volna múltidőbe téve, akkor logikusan *kellettett alakot várnánk, de ezt nem mondja senki. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy ugyanezek a szubsztandard beszélők azt is mondják: Ne kellessen várni. Hogyhogy szubsztandard?! — mondta megbántva egy idősebb kolléga, és behozott egy Ady-kötetet: „ne kellessen idő előtt az Úr elé állni” (Álmodik a nyomor); „Kereste vagy nem kereste, De harcolni kelletett” (A harcok kényszerültje). Szóval nem is szubsztandard, csak régies. Megjegyzem, Ady is vidéki fiú volt. (Bár ezzel nem mondtunk sokat, hiszen a magyar költők kb. 1930-ig mind vidéki fiúk voltak.)

A dolog egyre gyanúsabb lett. Megnéztük az Értelmező Szótárt (1960), s ott — schwarz auf weiss — azt írják, hogy létezik kelletik ige, melynek jelentése „elkerülhetetlen, szükségszerű (hogy valaki tegyen valamit)”, vagyis a kell egyik jelentésével azonos. A szótár szerint népies, például: „A fiamnak ma el kelletett utaznia.” És ha mindez nem lenne elég, idéz Arany János öregkori verséből: „A tölgyek alatt vágynám lenyugodni, Ha csontjaimat meg kelletik adni” (A tölgyek alatt). Ilyen értelemben a kelletik csak egy másik igével együtt használatos, és csak egyesszám 3. személyben, tehát nincs *én kelletem nekik vagy *ők kelletnek nekem (míg olyan van, hogy én kellek nekik, ők kellenek nekem).

De miért különbözik a kell és a kelletik? Hiszen a jelentésük ugyanaz: El kell utazni = El kelletik utazni. Mire szolgálhatott az -et- elem meg az ikesség (kell+et+ik)? Nos, az -et képzőt régen „szenvedő” igéknél használták, annak kifejezésére, hogy nem valamely cselekvő csinálja, hanem úgy általában történik, fennáll. Ilyen volt a tud+at+ik (= ’köztudomású, tudni lehet’, például Tudatik róla, hogy kormánypárti), a kér+ et+ik (= ’az a kérés’), és barátunk, a kell+et+ik (= ’arra van szükség’). Ezeket ma már így nem használjuk, csak iktelen igeként, műveltető szerkesztésben: tudatja velünk, kéreti magát (= ’eléri, hogy kérjék’), kelleti magát (= ’odahat, hogy kelljen, hogy igényeljék’).

Azonnal fölhívtam Juditot és elnézést kértem: a kelletett egyáltalán nem ragkettőzés, csak nekünk, mai városi beszélőknek hangzik úgy, különösen, mert csak olyanok szájából halljuk (vagy hallottuk régebben), akik az aztat-féléket is mondják, ami tényleg ragkettőzés. A kelletik ige ragozása (persze csak a számára nyitva álló egyesszám 3. személyben) megfelel bármely -et végű ikes igéének, pl. születik/szülessen/született = kelletik/kellessen/kelletett. Vagyis teljesen szabályos.