A múltkor zsörtölődtem itten, hogy a nyelvrokonságot sokan olyasmire akarják fölhasználni, amire nem alkalmas, tehát hogy népek származását, karakterét, értékét (vagy értéktelenségét) bizonygassák vele. Ettől azonban a nyelvrokonság még roppant izgalmas dolog, mint minden tudományterület, hiszen ez is rejtett összefüggéseket mutat föl, és az ember azt mondja: nahát, ki hitte volna!
Itt van például az angol nyelv származása: kevesen tudják, hogy ez eredetileg egy alnémet dialektus, mely a mai Németországban és Dániában élt a többi derék alnémet nyelvjárással együtt. Az „al-” címkét eleinte tisztán földrajzilag értették, vagyis hogy ezeket a nyelveket a német területek alsó, sík vidékén (azaz északon) beszélték, szemben a „felnémettel”, melyet a magasabban fekvő részeken, az Alpokhoz közel (tehát délen) használtak. Amit ma németnek nevezünk, az voltaképpen a felnémet, mely Luther nyomán terjedt el egész Németországban.
Az alnémetet eredileg egy germán törzs: a szászok beszélték. Négy fontosabb alnémet dialektus van. (Mint látja az olvasó, a nyelvészetben a „nyelv” és „dialektus” szót nem mindig különböztetjük meg, mert nyelvészeti eszközökkel nem is lehet: mindkettőt használjuk arra, amit egy közösség adott területen beszél, legyen az hivatalos állami nyelv vagy csak egy falu nyelve. Eredetileg minden nyelv nyelvjárásként kezdi, s a történelem dönti el, hogy lesz-e belőle valamely állam nyelve vagy megmarad vidékies beszédmódnak.)
A legismertebb alnémet dialektus a holland, mely már évszázadokkal ezelőtt hivatalos nyelv rangjára emelkedett. Ugyanezt a nyelvet használják a Belgiumban élő flamandok is. A hollandok a nyelvüket ma Nederlands-nak, tehát „alföldinek” nevezik (németül Niederländisch, ami ugyanaz); de még a XVI. században simán „duytsch”-nek mondták, sőt, az angolok mindmáig Dutch-nak hívják, ami nem más, mint a „deutsch” szó továbbélése, azaz egyszerűen „német” — abból az időből, amikor a holland még a német egyik változatának (csakugyan „al-németnek”) számított.
A tulajdonképpeni alnémet nyelv, a Niederdeutsch, Hamburg, Bréma és Lübeck lakóinak eredeti nyelve, ma már a köztudatban a német nyelv egy helyi, műveletlen dialektusának számít. Úgy is szokás nevezni: Plattdeutsch, vagyis „sima német”, az egyszerű emberek keresetlen nyelve. És bár Alsó-Szászországban még sokan beszélik, inkább színezőanyagként használják a „rendes” németbe keverve. A német egyre inkább kiszorítja, hiszen Németországban az a hivatalos nyelv, az iskola, a sajtó, az egyház nyelve, s így a Plattdeutsch — szemben a hollanddal — sosem fog teljes jogú nyelvvé válni. Érdekes, hogy a két fogalmat (alnémet és felnémet) a művelt köztudat már jóideje nem földrajzi, hanem kulturális értelemben fogja föl: mintha a felnémet már a nevében is (Hochdeutsch, azaz „magas német”) hordozná a felsőbbrendűséget, a „magasabb” presztízst. Kínos félreéertés, de mivel mindenki így gondolja, így is van — mi mást tehet a nyelvész, mint hogy ezt regisztrálja?
A harmadik alnémet dialektus, a fríz, voltaképpen önálló nyelv, de a sorsa úgy alakult, hogy már alig létezik. Hollandia északi részén beszélik meg a szomszédos német részeken a tenger mellett, például a szép Sylt szigeten. Eléggé különbözik a szomszédaitól ahhoz, hogy megérdemelje a „nyelv” nevet, csak végképp nincs presztízse, falusi meg kisvárosi körben használják pár tízezren. Minden beszélője tud a hivatalos államnyelven is (hollandul vagy németül), így a fríz lassú eltűnésre van ítélve, és már inkább csak a hagyományőrzés tartja életben.
Annál látványosabb karriert futott be a negyedik alnémet dialektus, az angol. A sors fintora, hogy a legjelentéktelenebb és a legjelentősebb germán nyelv, a fríz és az angol, egymásnak legközelebbi rokonai: ők a germán nyelvek közt a koldus és a királyfi. Intim kapcsolatukat mutatja, hogy csak ebben a két nyelvben lett az ősi a hangból e-féle hang, például a „nap” szó németül Tag, hollandul dag, de a frízben dei és az angolban day (ejtsd déj). Amiről tehát azt hinnők: angol sajátosság, az valójában „anglofríz” örökség.
Az angol nyelv beszélői, az angolszászok — mint a nevük is mutatja — eredetileg szászok voltak, a Kr. u. V. században kezdtek átköltözni a Nagy-Britannia nevű szigetre, melynek déli részét ma már, éppen őmiattuk, Angliának nevezzük. Új hazájukban lassan, véres harcok árán vetették meg a lábukat, mert az ott élő kelták — többek között a legendás Artúr király vezetésével — sokáig ellenálltak. A sors következő fintora, hogy az angolokat ma már „briteknek” nevezzük, hiszen a Brit Szigeteken élnek, s ezért úgy tűnhet, mintha a brit (azaz kelta!) Artúr király angol lett volna. Mintha id. Zrínyi Miklóst vagy Dobó Istvánt török hadvezérnek neveznénk.
Mivel az angol nyelv átkerült a kontinensről a szigetre, külön utat kezdett járni, más hangtani és nyelvtani szabályai lettek, ahogy ez már lenni szokott. Mégsem ez a lassú különfejlődés szakította el igazán germán testvéreitől, hanem a normann hódítás, vagyis a XI. századtól szüntelenül rázúduló francia hatás. Az angolok elkezdtek francia szavakat használni a legmindennapibb dolgokra is (pl. mutton ‘birkahús’, move ‘mozogni’, very ‘nagyon’), miközben sok öröklött germán szót elfelejtettek. Volt olyan időszak, a XI–XIV. század, amikor az angol a kihalás szélén állt, már csak a „szász” parasztok beszélték, írásra, törvénykezésre nem használták, hiszen nemesség és a főpapság, de még a városi polgárság is francia nyelvű volt. Az angolt Robin Hood és rablótársai beszélték az erdőben, míg a nottinghami seriff franciául beszélt otthon is, a feleségével meg a gyerekeivel. Az, hogy a folyamat megfordult, és Angliában végül az angol lett a köznyelv, egy történelmi eseménynek: a százéves háborúnak köszönhető, mely Angliát és Franciaországot elszakította egymástól. Ennek végeztével, kb. 1360-tól az angol minden vonalon rohamosan előretört, és azóta se állt meg.