Budenz egyáltalán nem volt gonosz. Tisztességes szaktudós volt, kiváló nyelvész: száraz és tárgyilagos pozitivista, a legszakszerűbb fajtából. Ezzel sok ellenséget szerzett (és szerez ma is) magának. A lelkünk romantikus fele ugyanis érzi, hogy a száraz tárgyilagosság valahol a gonoszság felé vezető első lépcső: tárgyilagos → érzelemmentes → szenvtelen → hideg → gonosz. És ez még a kisebbik baj. A helyzetet súlyosbítja, hogy Budenz német volt, egy virtigli labanc, ami ugyancsak a gonoszság felé mutat: német → fegyelmezett → szabálytisztelő → könyörtelen → gonosz. Mentségére föl lehet hozni, hogy egész felnőtt életében Magyarországon élt, magyarul írt és tanított, Budenz Józsefnek nevezte magát, a Tudományos Akadémia tagja lett (levelező tag 1861, rendes tag 1871); de a legfontosabb, hogy ő bizonyította be végérvényesen, hogy a magyar nyelv a finnugorból származik.
Mindezt azért mondom, mert nemrég előadást tartottam magyartanároknak nyelvészeti kérdésekről, s egyikük hozzászólt, mondván: azt olvasta, hogy a finnugor eredet nem állja meg a helyét, hiszen azzal a sanda céllal dolgozta ki egy német, hogy a magyarokat lealázza, minthogy a finnugor népek cseppet sem előkelő vagy dicső rokonok. Ez a német — így a felszólaló — ügynök volt, aki „Habsburg hátszéllel” alkotta meg a finnugor elméletet, melyet nekünk magyaroknak sokáig muszáj volt tűrnünk és elfogadnunk, ám most már ideje, hogy lerázzuk magunkról s igazibb, méltóbb eredetmagyarázat után nézzünk.
Joseph Budenz (1836—1892), a magyar nyelvtudomány egyik nagy alakja, Németországban született, s a göttingeni egyetemen tanulta ki a nyelvészetet az 1850-es évek derekán, a kor legjobb mestereinél. Akkoriban a nyelvészet hallatlan fejlődésen ment keresztül, s csakhamar a világ legkülönbözőbb nyelveire kezdték alkalmazni a frissen kidolgozott ún. „újgrammatikus” módszert, amellyel vissza lehet következtetni a kulturális emlékezetnél régebbre, úgy három-négyezer évnyire. Ez a történeti-összehasonlító módszer arra jó, hogy a mai nyelveket (illetve ahol vannak, írásos nyelvemlékeket) összehasonlítva, szigorú szakmódszertan alapján képesek legyünk nagy biztonsággal megállapítani, hogy az adott nyelvek rokonok-e, és az adatokból visszakövetkeztetni az eggyel vagy kettővel megelőző nyelvállapotra, az érintett nyelvek közös „alapnyelvére”. (Ezt hívjuk rekonstrukciónak.)
Azt, hogy a kérdéses népek rokonok-e, természetesen nem tudjuk megállapítani, a nyelvészet ilyesmire nem alkalmas, bár a történészek — jobb híján — azt szokták mondani, hogy ha két embercsoport rokon nyelvet beszél, akkor föltehetőleg biológiailag is rokonok. A nyelvészet ilyenkor hümmög és bólogat, hogy hát igen, biztosan, miért is ne. Azt tehát, hogy a finnek a magyarok rokonai, a nyelvészet nem mondja (hiszen ehhez biológiai vagy történeti vizsgálat kellene), csak annyit mond — de azt rendíthetetlenül! —, hogy a finn nyelv és a magyar nyelv rokonai egymásnak és egy közös ősből, a finnugorból származnak. (Említsük meg, hogy a 20. században kiderült, hogy a rokonság ennél bővebb, mert a finnugoron kívül a szamojéd nyelvek is ide tartoznak, s ettől kezdve a nyelvcsaládot urálinak nevezzük. A magyar tehát mai szakszóval uráli nyelv, így tartja számon a nemzetközi szakirodalom is.)
Budenznek az egyetemen volt néhány magyar diáktársa, s tőlük kezdett magyarul tanulni. Hamar észrevette, hogy a magyar nyelv rokoni kapcsolatait még nem tárta föl a nyelvtudomány, s hogy ez neki, a felkészült ifjú szakembernek, izgalmas kutatási területet jelenhetne. Magyarországra költözött, megtanult magyarul, és elkezdte rendszerezni a magyar nyelv szóba jöhető rokonait. Kétféle rokonság jön szóba reálisan: a török és a finnugor, mert a legrégebbi magyar szókincsben e két elem van jelen igazán erősen. Török az ész, finnugor az agy. Török a szék, finnugor az ágy. Török a tyúk, finnugor a hal. Ha ez török nyelv, akkor rokona a mai török, tatár, csuvas, ujgur, baskír, kirgiz stb. Ha finnugor, akkor rokona a vogul, osztják, zürjén, finn, észt stb.
A kérdés tehát az volt: vajon török nyelv-e a magyar, bőséges finnugor elemmel, avagy fordítva: finnugor nyelv-e, bőséges török elemmel? (Jegyezzük meg, hogy minden más rokonság a magyarral kapcsolatban dilettáns képzelgés, részben a földrajzi vagy időbeli távolság miatt, de főleg mert nem látszanak az alább illusztrált hangmegfelelések, elkülönbözési szabályok.) Budenz eleinte úgy vélte: a magyar a török csoportba tartozik, de ahogy haladt a munkával, megbizonyosodott: a magyar finnugor nyelv. Ezzel persze nem kevesebbet állított, mint hogy a nagyon régi török eredetű szókincs mind átvétellel került a magyarba, míg a finnugor elem az ősi örökség. Ezt két dolog támasztja alá: egyfelől a finnugor szavak alapvetőbbek, az élethez nélkülözhetetlenebb dolgokat jelölnek: él, hal, megy, tud, én, ez , hol, itt, vas, víz, mély, kettő, három stb., míg a török szavak — általában legalábbis — egy magasabb civilizációt tükröznek: gyapjú, betű, búza, ok, gyárt, ír, szűcs, gyón, ól, eke, saru, oroszlán stb. Ezt a különbséget láthattuk az előbbi példákon is: az agy, az ágy, a hal alapvetőbb dolgok-fogalmak, mint az ész, a szék, a tyúk.
Egy másik ilyen támogató érv a finnugor eredet mellett az, hogy ha ez török nyelv, akkor hogy az ördögbe került bele ennyi — és ilyen alapvető — finnugor elem? A törökség erősebb, gazdagabb, fejlettebb volt a finnugoroknál, azaz civilizáltságban följebb állt. Mi oka lett volna egy török népnek vagy törzsnek, hogy ennyi szót eltanuljon egy finnugor társaságtól, akik épp hogy kijöttek az erdőből, s újdonságként nézték a tyúkot, a széket és a betűt? Magyarán mondva: ha ez finnugor nyelv, akkor meg tudjuk magyarázni, miért vett magába annyi török elemet (a civilizációs különbség miatt), ám ha török nyelv, akkor nincs rá magyarázat, miért vett magába ennyi — és ilyen alapvető! — finnugor elemet.
Ez mind nagyon érdekes, de a nyelvrokonság bizonyítéka — tanítja Budenz — nem ez a történelmi-civilizációs érvrendszer, hiszen azt egy történész is átlátja, ahhoz nem kell nyelvésznek lenni. A lényeg a szóalakok hangeltéréseiben van.
A történeti-összehasonlító nyelvészet először olyan nyelveken kísérletezte ki módszereit, melyekről „szabad szemmel” is látszik, hogy rokonok (pl. olasz—francia, német—angol), sőt, amelyeknek alapnyelvéből (pl. a latinból) is maradtak fenn dokumentumok. Az iskolapélda, mellyel a nyelvtudomány „óvodásait” oktatjuk ma is, a latin nyelvnek és leányainak, az újlatin nyelveknek a viszonya. Ki ne látná, hogy az olasz monte, a román munte, a francia mont, a spanyol monte egymásnak rokona, s mind a latin monte (régebben mons) ’hegy’ szóból származnak? Aztán nehezebb példák jönnek: rokona egymásnak a portugál cheio (ejtsd „seju”) és a román plin, mert mindkettő a latin plenu(m) ’tele’ szó szabályos továbbélése — pedig a cheio meg a plin már egyáltalán nem hasonlít egymásra. A jelentésük ugyanaz, de hogyhogy ilyen más az alakjuk? Nos, a hasonló hangot tartalmazó szavak sorba állításakor kiderül, hogy a latin szókezdő pl- kapcsolat a portugálban mindig ch- (=„s”) lesz, a magánhangzók közti -n- mindig eltűnik, az -e- hang magánhangzó előtt pedig -ei- vé alakul; a románban viszont az en-ből mindig in lesz, és mellékneveknél leesik a szóvégi -u. Azaz itt is mindkét nyelv a maga szokásos „hangtörvényei” szerint járt el, arról nem tehetnek, hogy e szóban véletlenül a szabályos változások ekkora távolságot eredményeztek, „széthurcolták” az eredetileg azonos szóalakot.
Budenz ugyanilyen elvek szerint bizonyította a finnugor rokonságot: a magyar ég (’égbolt’) szónak pontos megfelelője a finn sää ’időjárás’ és a zürjén syn- ’levegő’, melyek közös finnugor ősét \* sänke alakban rekonstruálhatjuk, mert a magyarban a szókezdő s- eltűnik, az -nk- kapcsolat mindig -g- vé alakul, és így tovább. Önök ingatják a fejüket, hogy hiszen ezek nem is hasonlítanak! Igaz, de nem ez a döntő. A portugál cheio és a román plin se hasonlít. A lényeg nem a hasonlóság — tanulta Budenz Göttingenben a mestereitől —, hanem az ismétlődő, megjósolható eltérés, szakszóval a hangmegfelelés. A finn-magyar rokonságot nem az bizonyítja, hogy a szauna finnül is sauna!
Az ördög nem alszik, és nem aludt a 19. század közepén sem. Mi van, ha a gonosz Budenz tényleg ügynök volt, mert beszervezte a Habsburg titkosszolgálat? Végtére is nem álltunk mellette élete minden percében. Talán megszédült, kártyaadósságot csinált. Teherbe ejtett egy gyermeklányt. Levizelte a Kaiser arcképét. Zsarolással rákényszerítették, hogy a magyarok ellenségeként megalkossa a finnugor nyelvrokonság tudományos bizonyítását!
Képzeljük el az összehasonlítás kedvéért, hogy Galileiről kiderülne: török ügynök volt, a szultánság fizette le, hogy csillagászati és fizikai kutatásaival aláássa a katolikus egyház hatalmát. Én ezt nem tartom valószínűnek, de mit lehet tudni? Emberek vagyunk, miért éppen ő lett volna tökéletes? Csakhogy ha így is lett volna, érinti-e ez Galilei felfedezéseinek tudományos érvényességét? Nyilván nem. Kísérletei, bizonyításai ma is megismételhetők, és ugyanazt az eredményt mutatják, tehát nem személyfüggők: ezt nevezzük objektív tudománynak (angolul science). Galilei egyik felfedezése, hogy a gravitációs gyorsulás nem függ a test súlyától, azaz ha egy zongorát dobok ki az ablakon, ugyanannyi idő alatt fog földet érni, mint ha egy virágcserepet. Ez azért fontos, mert laikus ésszel az ellenkezőjét gondolnánk, vagyis hogy a zongora gyorsabban fog leesni, mint a virágcserép. Galilei megállapításai tehát, még ha ármányos lélekkel tette is őket (amit a legkevésbé sem hiszek), s még ha a laikus észjárásnak ellentmondanak is, igazak.
Nincs ez másképp Budenzcel sem, csak meg kell érteni, hogy a történeti-összehasonlító nyelvészet is szaktudomány. Ha felfedezéseit fondorlatos indokból követte volna is el, ez nem változtat objektív érvényességükön, hiszen a finnugor -nk- kapcsolat akkor is szabályosan -g-ként jelenik meg a magyarban (finn tunkea = magyar dug, finn hanka = ág).
A felszólaló szerint a magyar nyelv finnugor-uráli rokonságát meg lehet kérdőjelezni, mert a tudós, aki ezt bebizonyította, idegen volt. Ez butaság, de ennél a dolog érdekesebb: akik így gondolkodnak, azok a nyelvtörténetet nem objektív, művelőitől független szaktudománynak tekintik (mint mondjuk a meteorológiát), hanem olyasminek, amiben a megalkotó, a szerző emberi vagy politikai vélekedése, érzelmei, alantas (vagy akár nemes) szándékai megjelennek. Vagyis azt hiszik, hogy a nyelvtörténet: narratíva. Történet, amelyet elő lehet adni így is, úgy is: ki lehet belőle domborítani ezt is, azt is, azaz manipulálni lehet. A történelem, az valóban narratíva, hiszen ugyanazt az eseménysort elő lehet adni diadalként és tragédiaként, és gyakran előfordul, hogy két civakodó állam történészei — ilyen-olyan érzelmektől vagy hatásoktól befolyásolva — homlokegyenest ellenkező narratívaként adják elő közös történelmüket.
Csakhogy a nyelvészet egyáltalán nem narratíva. Vagy működik, vagy nem (és ha nem, akkor új megoldással kell előállni). Ha jól van megcsinálva, akkor a szerző személyétől függetlenül az adott tényhalmazból mások is ugyanarra az eredményre jutnak. A nyelvészet közben persze örömest adatokat szolgáltat a történelem narratívájához, valahogy úgy, ahogy a régészet. A régészet is objektív tudomány, konkrétumokkal dolgozik (melyik oldalról volt mellé temetve a kard, milyen távolságra vannak szétszórva a kövek, stb.). Az már a történész feladata (és szabad prédája), hogy mindezt interpretálja, tetszetős és emberileg hihető láncolatba helyezze s megmutassa: jó ez nekünk vagy rossz. Budenz, ez a feddhetetlen ember és világszínvonalú nyelvész azzal nem foglalkozott, hogy nekünk mi jó és mi rossz: őt a magyar nyelv érdekelte.
A II. világháború után sokáig nem volt német békeszerződés, és ezért a nyugatnémet állam az 1945-ben a szovjetek által megrajzolt német-lengyel határt (az Odera és Neisse folyók mentén) nem tekintette elfogadottnak, az NDK-t meg pláne nem, mert az nem a nép szabad akaratából jött létre. Ezért a nyugatnémet tévében az időjárás-jelentés egy olyan térképre volt rajzolva, mely kelet felé valahol Poznańnál leszaladt a képernyőről, mindennemű határ nélkül. A szovjetek és NDK-s bábjaik ez ellen állandóan tiltakoztak, mondván, hogy ez hazugság, agresszió, meghamisítja a realitásokat stb. De magát az időjárás-jelentést sosem kifogásolták: sosem állították, hogy a nyugatnémet meteorológusok rosszabb időt vagy hamis hőmérsékleteket vagy csapadékmillimétereket mutatnának az NDK és a vitatott lengyel terület fölött. A határokról, háborúról és békéről való narratívák ütköztek egymással. A hőmérők nem.